Felvételi hacacáré,
avagy dolga-e a középiskolának a pályaorientáció?

Már egy ideje érik bennem az elhatározás, hogy megírom felháborodásomat az iskolám felvételihez való viszonyulásával kapcsolatban, de csak most jutottam el arra a pontra, hogy a tettek mezejére lépjek.

Tájékozatlanság

Nem tudom mennyire általános, hogy a tanároknak fogalmuk sincs a felvételi pontszámításának részleteiről, de az én gimnáziumomra ez sajnos jellemző. Úgy hiszem, egy olyan pedagógustól, aki elméletileg az érettségire készít fel, nem lenne túl nagy elvárás, hogy tudja, hogyan működik az éppen aktuális rendszer. Ennek ellenére egészen egy nemrég megejtett szülői értekezletig csak legendák terjengtek például a többletpontok számításával kapcsolatban. Hiába mentünk még december végén is oda bármely tanárunkhoz, hogy világosítson fel minket a még homályos részletekkel kapcsolatban, általában azt kellett tapasztalnunk, hogy mi többet tudunk a témáról, ami meglehetősen elkeserítő. Ha idén teljesen új érettségi/felvételi rendszer lenne, akkor még valamilyen szinten megérteném ezt a tájékozatlanságot, de legjobb tudomásom szerint pár éve, eltekintve kisebb nagyobb változásoktól, a többletpontok számítása terén, ugyan az a szisztéma.

Jelentkezés

Az utolsó pofon a kifakadásomhoz vezető úton a jelentkezések leadásakor ért. Ugyanis a tanáraink nem tudták, honnan lehet jelentkezési lapot szerezni. Azon kívül, hogy a felsőoktatási intézményekről szóló tájékoztató könyv megvételével kapunk egyet, nem ismertek módszert. Persze lehet azt mondani, hogy nézzünk mi utána, de sajnálatos módon az interneten is képtelenség bármit találni az üggyel kapcsolatban. Így hát hosszas zsörtölődés után úgy döntöttem: az e-felvételit választom. Persze suliban az osztályfőnököm már halálra rémisztett, hogy sokkal bonyolultabb a hagyományos jelentkezésnél, és nagyon könnyű elrontani. Szerencsére egyáltalán nem bizonyult komplikáltnak. Mérhetetlenül hálás vagyok a felvi.hu-nak ezért a lehetőségért.

Hova jelentkezzünk?

Óriási dilemma volt számomra, hogy milyen intézményt válasszak továbbtanulásom helyszínéül. (Mint ahogy bizonyára mindenki másnak is) A döntés nehézségének több oka is volt. Egyrészt a ponthatárok miatt meglehetősen sokat ki kellett szűrnöm az általam érdekesnek tűnő szakok közül. Másrészt fogalmam sem volt, sőt még most, hogy az elmúlt hónapokat szinte kizárólag ez irányú tájékozódással töltöttem, sem tudom, hogy egyes helyeken mit tanulnak. Van, amiről némi nemű sejtésem már van, de másokról halvány lila gőzöm sincs. Hozzátenném, hogy jóval többet tudok az egyetemekről, mint a legtöbb osztálytársam.

Ennek fényében nem tudom, miért csodálkoznak az emberek, hogy a hallgatóknak egy jó része az első év után abbahagyja tanulmányait, és más szakot keres magának.

A gimnázium pedig, ahova járok, ahelyett, hogy segítené az egyetemek, főiskolák megismerését például több szabadnappal, vagy ismeretterjesztő előadásokkal, idén kettőben(!) maximalizálta a nyílt napokra kiadható igazolások számát, valamint amikor egyetemi hallgatók bejöttek iskolánkba, hogy népszerűsítsék az általuk látogatott intézményt, a tanárok megkérték őket, hogy siessenek, mert tovább akarták tartani órájukat. Így aztán finoman szólva felületes ismereteket kaptunk a felsőoktatási intézményekről. Én úgy érzem, nem ezen a pár órán múlna, hogy hogyan sikerül az érettségi, viszont azt hiszem, a helyes pályaválasztás esélyeit jelentősen növelné, ha tanáraink kicsit lazábbra vennék a figurát. Remélem nincs igazam, de néha úgy érzem, számukra csak az a fontos, hogy felvegyenek valahova minket, és ezzel javítsuk az iskola statisztikáját.

Következmények

A tájékoztatás és segítség hiányának a napokban konstatáltam rettentő következményeit a jelentkezési folyamattal kapcsolatos mizéria kapcsán. Az osztályomban tanulók két harmadának fogalma sem volt, hogy mit jelöljön be. Olyan hihetetlen mértékű, a felvételivel és ponthatárokkal kapcsolatos tudatlanságról tettek tanúbizonyságot néhányan, hogy az már-már röhejes. Egyesek azt sem tudták mi a különbség szak és kar között. Mások olyan helyeket jelöltek meg, ahova még akkor sincs esély bekerülniük, ha az általuk elérhető maximum pontszámot teljesítik, ugyanis nincs elég pluszpontjuk (volt, aki 9 helyet jelölt meg és ebből körülbelül 5-re szó szerint nulla az esély). Az egyik osztálytársam pedig most tudta meg, hogy az OKJ-s képzés, amit tavaly elvégzett nem ér pluszpontot, így már elnézést a kifejezésért, de egy év fáradtságos munkát gyakorlatilag lehúzhat a WC-n. Úgy érzem, hogy ezek a fatális hibák nem csak a tanulók és szüleik, hanem jelentős részben a tanárok lelkén száradnak.

Változtatni kell!

Mélységesen felháborítónak tartom a tanárok érdektelenségét diákjaik továbbtanulásával kapcsolatban. Én elhiszem, hogy sajnálják szakóráikat felvilágosításra áldozni, de talán illene figyelembe venni, hogy ebben a helyzetben gyakorlatilag emberi életek sokasága van a kezükben. Évek óta rémisztgetnek minket az érettségi közeledésével, de arra egyikőjük sem vette a fáradtságot, hogy kicsit jobban beleássa magát a pontszámítás rendszerébe. Szégyenteljesnek érzem továbbá, hogy a diákok nagy része még az utolsó évben sem tud semmit az egyetemekről.

Nem tudom mi lehet a megoldás. Talán az olyan „rendkívül fontos” órák helyett, mint mentálhigiéné, lehetne tartani egészen kilencediktől kezdve heti egyszer egy továbbtanulással, felsőoktatási intézményekkel foglalkozó órát, ahol megtanuljuk, hogy hol mit tanulhatunk, és mivel merre lehet majd később esetleg elhelyezkedni. Tanulmányi kirándulás címén pedig miért nem megyünk soha egyetemekre körülnézni kicsit? Több mint valószínű, hogy a tanulók is motiváltabbak lennének, és jobban viszonyulnának a tanuláshoz, ha egyáltalán tudnák, hogy milyen helyre mehetnek tovább. Mindenesetre azt hiszem az iskola vezetőségének illene elgondolkodni egy csöppet, és változtatni a diákjai továbbtanulásához való viszonyulását illetően.

Hadházi Kristóf