Oktatás szociális nézőponttal

Az Igazgyöngy Alapítvány terepi tapasztalatai alapján

Bevezetés

A társadalmi változások mindig új kihívások elé állítják az oktatást. Rugalmas reagálás, állandó tájékozódás, és folyamatos módszertani megoldáskeresés kell ahhoz, hogy az iskola betölthesse funkcióját. Ebben a folyamatban eléggé homályos terület a szociális helyzetből adódó problémák egyre bővülő tárháza, ami az utóbbi években olyan mértékben befolyásolja az oktató-nevelő munkát, hogy arra a szakemberképzésnek is reagálnia kell.

A módszertan oktatása azonban nem egyszerű kérdés. Az értelmezhető, beépíthető, megtanítható módszertani elemeket, didaktikai fogalmakat ugyanis sokkal eredményesebb átadni egy olyan tanulói befogadói rétegre célozva, ami állandónak tekinthető, és nem kell törődni azzal, hogy a módszertan hatását, sikerességét esetleg más tényezők is befolyásolhatják. Tehát a leendő szakembereknél úgy lehet eredményesebben beépíteni a szakmába, a pedagógiai munka szerkezetébe ezeket az elemeket, ha ezt az állandóságot szem előtt tartjuk. Talán ezért van az, hogy a szakemberképzés az átlagra fókuszál, az átlagos gyerekre, aki “nem lóg ki” a sorból, sem lefelé, sem felfelé. Ezért nincsenek “problémás” gyerekek a gyakorló iskolákban.

 Kérdés azonban, hogy mennyire tekinthetjük az “átlagos” gyereket standardnak, vagyis, mennyire hat pl. a felgyorsult világ, vagy a technika fejlődése rájuk, vagyis, ugyanolyanok-e a mai gyerekek, mint tíz-húsz-ötven évvel ezelőtt. A válasz nyilván az, hogy nem. De akkor miért várjuk el, hogy ezek a módszerek még náluk is működjenek?

Ha e mentén a logika mentén haladunk, világossá válik, hogy a szakemberképzésben is szem előtt kell tartani a változásokat, ezekre reagálni, különben az elszakad a valóságtól, és a felsőoktatásból kikerülő, a problémákkal majd csak a gyakorlatban szembesülő fiatal szakemberek eszköztelenül állnak a tantermekben. A változások pedig egyre inkább sürgetik ezt. A tapasztalatok megerősítik, hogy az alapok nyújtása nem elégséges. A leendő pedagógusoknak olyan szemléletet kell adni, amivel tovább építhetik a maguk a szakmaiságát a felsőoktatásban eltöltött évek után is, és örömmel végzik a munkájukat a “nem átlagos” gyerekekkel is.

Érdekes persze ez a pedagógiai szemlélet-dolog. Annyira bonyolult ennek a változtatása is, mert ez sem választható el attól a társadalmi közegtől, amiben a pedagógusszerep körvonalazódik. Az elvárásoktól, az elismertségtől, magától az értelmiségi lét megélésétől, a bérezéstől, a szakpolitika irányítási elveitől, a leterheltségtől, a korlátozásoktól, a tantestületi közösségektől, a közhangulattól, a globális hatásoktól, a kultúrától, stb., ami aztán egy nagy, összetett hatásrendszerben befolyásolja a motivációt, a megújulási képességet, az önképzés iránti vágyat.

Ha ez a hatásrendszer többségében pozitív, akkor ösztönző lesz a pedagógus-társadalomra nézve, ami sikeresebb oktatási tevékenységet eredményez, és magát a hatásrendszert is egyre pozitívabbá teszi, hiszen a visszacsatolások elégedettséget tükröznek. Tehát önmagát gerjesztő lesz a dolog. Ha azonban inkább negatív, akkor a szakma lényege vész el, és először a gondolkodás nélküli végrehajtó-szerep lesz az erős, majd mindez lassan érdektelenné, kiégetté teszi az egyébként sokkal többre képes tanerőket is. Amikor úgy érzik, már nem érdemes gondolkodni a munkájuk hatékonyabbá tételén, ha ehhez nem kapnak megerősítést senkitől, egyetlen szereplőtől sem, akkor a negatív hatások öngerjesztő hatása érvényesül, és még inkább csökken az oktatás színvonala.

Ám ebben a felsőoktatásnak is óriási szerepe van.  Ha ugyanis nem ad olyan szemléletet, amiben a pedagógia társadalmi beágyazottsága értelmezhető, akkor esély sincs arra, hogy változzon a helyzet. Ebbe pedig beletartozik az oktatás alanyai, a gyerekek és a szakemberek saját szerepének az elhelyezése, értelmezése is.

L. Ritók Nóra

folytatjuk