2 610 üzenet

1. OFOE szerint:

   2007.06.15. 11:39

   Kedves „Pártoló Tagunk”!
   Nagyon szépen köszönjük.
   OFOE

   Válasz
2. nagyszájú szerint:

   2007.06.20. 22:37

   Tisztelt Tanácsadók!
   Azt hiszem, nem szokványos kérdést teszek föl Önöknek: Mit tehet az a pedagógus, akinek több éve nem ismerik el vezetői — kollégái szerint is — magas színvonalú munkáját, mivel nem tud megfelelően viselkedni. Persze az a kérdés, mit tekintünk megfelelőnek.
   Diákjaim és szüleik tisztelnek és szeretnek világos, egyértelmű követelményeimért, határozott — és sokszor szigorú — következetességemért, elismerik, mennyit teszek értük, mintának tekintenek. Évek múlva is szívesen fordulnak hozzám tanácsért az egykori tanítványok a legbizalmasabb magánügyeikben is. A gyerekekért, ha úgy vélem, igazuk van, maximálisan kiállok, érdekeiket képviselem. Az óráimon komolyan, de oldott hangulatban dolgozunk, az aktuális problémák megbeszélésére is mindig időt szentelünk. Diákjaim színvonalasan szerepelnek a különböző tanulmányi versenyeken, melyekre rendszeresen készülünk. Vallom, hogy a jó tanár-diák kapcsolat kialakulásához nem elegendő az iskolapadról, illetve a katedráról ismernünk egymást. Rendszeresen szervezek tanítványaimnak különböző programokat. Ebben a tanévben szinte kéthetente kirándultunk, vagy vettünk részt valamilyen kulturális programon (múzeumlátogatás, színházi előadás stb.) Március 15. tiszteletére színvonalas iskolai műsort készítettünk, olyat, hogy hangosítást sem vettünk igénybe, és a több száz tanuló néma csendben, feszülten figyelte az előadást. (Ezért az iskolavezetéstől még köszönő szót sem kaptam.)
   Viszont az elmúlt hónapokban többször is álltam a szőnyeg szélén az igazgatói irodában, mert viselkedésemet elfogadhatatlannak minősítették. Többször is hangot emeltem, egészen pontosan a véleményemet nyíltan vállalva kiabáltam olyan kollégákkal, akiknek munkája szinte minősíthetetlen (jogos a kritika, nem nekem kell őket megítélnem, de az adott szituációkban én keveredtem velük konfliktusba). Stílusom valóban sok kívánnivalót hagy maga után, de nem tudom elfogadni, hogy mosolyognom kell mindenkire, „mert nekem is jobb, ha mindenki szeret”. Nem kívánom mindenki szeretetét, a rendes munkavégzést viszont minden kollégámtól elvárom. Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy legalább a korát tiszteljem az idősebb kollégának (aki miatt gyerekek seregét vinnék el az iskolából, ha most ő nem menne nyugdíjba), mert a gyerekeket is az idősek iránti tiszteletre kell tanítani. Én őszinteségre szeretném tanítani őket. Arra, hogy vállalják a véleményüket, holott a saját bőrömön már számtalanszor megtapasztalhattam, hogy a szókimondás csak problémákat okoz. Tőlem a főnökeim hajbokolást várnak, és azt, hogy mindenkire mindenkor szélesen mosolyogjak (mert ettől lesz az iskolában jó hangulat), én pedig meghasonlok, mert az értékek, amelyekben én hiszek, csak néhány kollégának számitanak. A tisztesség, őszinteség, kitartás, pontosság, szorgalom „lehazudott szavak”. És amíg a kolléganő, aki órát se tart, aki ellen a szülők felemelték szavukat, aki miatt a gyerekeket elvinni szándékoztak, anyagi elismerésben részesül, én nem kapok egy fillért sem a kötelező fizetésemen kívül, mert kiabáltam. Mert egy pedagógus nem lehet temperamentumos, egy pedagógusnak színészkednie kell. (Én mindig, minden helyzetben önmagamat adom — a kirobbanó érzéseimmel is.) És csak arra mosolygok, aki kedves a szívemnek. Ilyenek például a gyerekek, akik egy gondokban bővelkedő időszakban azonnal kiszúrták, hogy valami történt, mert kevesebbet mosolygok. És a hétköznapjaimon, iskolán kívül alaptermészetemből, vidámságomból eredendően mosolygok. (Meg is jegyezte a minap kedvesen egy mellettem elsétáló, az iskola közelében lakó, idős bácsi, hogy a „tanárnő mindig nevet”. De parancsszóra mosolyogni nem tudok.
   Elkeseredett vagyok. Azért, mert az én munkahelyemen nem a tett számít, hanem a jópofizás, a külcsín. Azért, mert a minőségi munkavégzés senkinek semmit nem jelent. Azért, mert tréfásan kölyöknek nevezni a nebulót nem szabad, de gerinctelen puhatestűnek igen. Azért, mert nehéz szívvel tudok bemenni abba az iskolába, ahol szertem a gyerekeket, és ők is szeretnek engem. És azért, mert akármilyen hangosan mondom, senki nem hallja, nem érti a szavaim lényegét, értelmét.
   Szeretném tudni, mindenhol csak a számító mosolyt értékelik-e. Ha egyszer-kétszer felindultan fejti ki valaki a véleményét, azt örökre megbüntetik, és semmilyen érdemét nem ismerik el? Ha nem tudok és nem akarok megváltozni, módosítsak pályát, hagyjam ott azokat a diákokat, akikért nap mint nap szívvel-lélekkel dolgozom?
   Tisztelettel várom, és előre is köszönöm a véleményeket.
   A javíthatatlan nagyszájú

   Válasz
3. OFOE szerint:

   2007.06.21. 09:19

   Kedves Kolléganő! Problémájára a Tanácsadó rovatban próbálunk majd reflektálni. Szíves türelmét kérjük. OFOE

   Válasz
4. Dorina szerint:

   2007.06.21. 18:38

   Minden kedves volt, és leendő kollégámnak nagyon-nagyon sok pihenést, feltöltődést kívánok a nyáron. Kívánom, hogy mindenki kezdhessen szeptemberben új tanévet.

   Válasz
5. scsmariann szerint:

   2007.06.25. 18:40

   Ha nincs a munkahellyel tanulmányi szerződés kötve, államvizsgára köteles-e szabadságot kiadni?Fizetéssel vagy csak fizetés nélkülit?
   Köszönöm!

   Válasz
6. bander szerint:

   2007.06.25. 20:18

   Kereskedelmi cégnél dolgozom értékesitőként. Most végzem a ker-i tanfolyamot, melyet a cég fizet.
   Nem esett szó tanulmányi szerződésről eddig. Ha most állna elő ilyen követeléssel a cég, hogy meghatározott időre kössem le magam nála; alá kell-e irnom a papirt (köteles vagyok-e?). Gondolom ezt előre kellett volna tisztázni, hogy ilyen feltételekkel fizeti a tanfolyamot.
   Köszönöm

   Válasz
7. csiga szerint:

   2007.06.27. 10:01

   Nagyszájúnak

   Miért lenne az iskola más, mint minden más terület?
   Persze, mi is mondogatjuk kollégáinkkal, hogy de szép lenne a temetési beszédünket („a nagyszerű pedagógus, kiváló családapa, családanya” stb.) legalább egyszer már az életünkben is hallani – de úgyse fogjuk…
   Egy furcsa dolog jutott az eszembe. Kezdő tanárként, kollégiumi nevelőként azért nem kaptam órát, azért nem vettek át az iskolába, mert hosszú volt a hajam, csöves, kopott farmerben jártam. Valaki azt mondta: döntsem el, melyik a fontosabb. Azt gondoltam, ez megalkuvás lenne, pedig hát tényleg fontosabb lett volna jó kis órákat tartani…
   Nagyszájú leveléből nem derül ki sok minden, meg nyilván nem szeretnék a nagyokos szerepében tetszelegni, de tényleg el kellene dönteni, mi a fontos. Ha zavaró a reakció, akkor esetleg nem kell mindig „szókimondani”. Ha a szókimondás fontos, akkor vállalni kell. Ha a gyerekek a fontosak, akkor az a lényeg.
   És – nem elfogadva a méltatlan bánásmódot – látni, hogy mindenki frusztrált. Én azt látom, hogy a tőlem eltérő mentalitású, eltérő módszerű, szerintem nálam kevesebbet dolgozó kollégáim ugyanúgy azt hiszik, hogy ők dolgoznak a legtöbbet, úgy érzik, nincsenek megbecsülve – és akár igazuk is lehet, mert ahogy ők nem látják munkám lényegét, kínjaimat, ugyanúgy én sem látom az övékét.
   Persze attól még föl kéne borítani az egészet.
   Jaj, de nagy bölcsességeket írtam, bocs.

   Válasz
8. Zsozsóka szerint:

   2007.06.27. 12:10

   Nagyszájúnak
   Amikor még dolgoztam én is hasonlóan cselekedtem -munkám nem vertem nagydora, csak tettem amit kellett szép csendesen a gyerekekért, gyerekekkel együtt. Akik nem igazán dolgoztak, csak a szájukkal, de azzal jó hangosan, azok voltak a bólogató, jó dolgozó kollégák. Ha valami igazságtalanság történt én sem hagytam szó nélkül.Következmény: leépítés miatt közel 32 év /közalkalmazotti/ után felmentettek a munkavégzés alól azzal a jelszóval, hogy ősszel ugyis elmehetsz nyugdíjba. Nagyon bántott a dolog, de mára már lenyugodtam. Ha most kezdeném a pályát, most sem tudnék csak úgy beletörődni a dolgokba, megalkudni sem tudtam soha, de nem is akarok ezután sem. Üzenem NAGYSZÁJÚ kolléganőnek, hogy igazáért, a gyermekekért ne legyen megalkuvó, még akkor sem, ha pillanatnyilag ő kerül hátrányba. Az igazgatók jönnek-mennek /én 3 igazgatóval dolgoztam/. További kitartást, erőt, sok-sok szeretetet kívánok az aktiv PEDAGÓGUSoknak.

   Válasz
9. nagyszájú szerint:

   2007.06.27. 17:13

   Köszönöm az érkezett hozzászólásokat, és továbbra is nagyon várom a véleményeket.
   Zsozsóka biztató, kitartásra ösztönző szavai nagyon jól estek az elmúlt egy-két hét eseményei után.
   Üzenetem megírása óta túl vagyok egy újabb igazgatói beszélgetésen, mely folyamán elsoroltam a sérelmeimet. A beszélgetés egészét nézve úgy érzem, továbbra is csukott kapukon döngetek. Szakmai munkámban semmilyen kivetnivalót nem találnak, az igazságérzettől emelt hangomat viszont elutasítják, mondván a pedagógus mindig, minden körülmények közepette példaértékűen kell viselkedjék. A kirobbanó őszinteség nem példa, önmagam mindenkori vállalása szintén nem példa. Ahogyan az álszentség, a képmutatás elítélése sem. Jót csak akkor tehetek és mondhatok, ha csöndesen, mosolyogva teszem és mondom.
   Már azt is megkaptam, hogy félnek tőlem a kollégák. Amikor erről érdeklődtem néhány „rettegő” kollégától, volt, aki hangos kacagásban tört ki, hogy ő ugyan nem fél, más pedig azt fogalmazta meg, hogy igen, vannak, akik félnek, akiknek takargatnivalójuk van, mert én kimondom, ráadásul hangosan, úgy hogy azt mindenki meghallja.
   Elfogadom Csiga véleményét. Valóban mérlegelni kell, mi a fontos. Többnapi gondolkodás után úgy tűnik, a gyerekekért, önmagamért föl kell adni az igazság bajnoka szerepkört, hallgatni kell, és csak a gyerekekre figyelni. Parancsszóra mosolyogni azonban továbbra se fogok. És tanítványaimtól a jövőben is elsősorban az őszinteséget kérem, arra nevelem őket.
   Csak még azt nem tudom, hogyan emelem föl a jövőben a szavam a tanulók érdekeiért. Azért, hogy ne csak végigszenvedjenek egy órát, mert a heti hat órában nyelvet oktató kolléga (egyfajta sértettségből) szólni sem hajlandó hozzájuk, ha mégis, szinte csak pocskondiázni képes egy szuper csapatot, mert nem tudnak viselkedni (mint az osztályfőnökük). Szerencsére az érintett kolléganő nyugdíjba vonul, szeptembertől más veszi át a helyét, de kérdezem minden kollégától, ki tudott már úgy órát tartani, hogy nem szólt a gyerekekhez? Marad viszont a hiperbunkózó kolléga, akinek szavajárásába nem valószínű, hogy bele tudok nyugodni, ha összeszorítom a számat, akkor se. És bizonyára a következő tanév is számtalan nem várt eseményt hoz majd elénk, melyek között akad majd vérlázító, a gyerekek érdekeit sértő is. Ki áll ki majd mellettük, ha én elhallgatok?
   Kedves Csiga, igazad van, sok minden nem derült ki az előző levelemből, és nyílván ebből sem. Ha bármiféle információ árnyaltabbá, világosabbá teheti a képet, szívesen megadom. Az a vélemény is jogos, hogy sokan gondolják, mennyire sokat dolgoznak. Én kollégáim munkáját többnyire a gyerekektől hallott élménybeszámolók alapján ítélem meg. Akárcsak otthon a szülők. Annyival vagyok náluk előnyösebb helyzetben, hogy én nemcsak egy-két gyermek, hanem sokak véleményét hallgatom, így a szélsőségeket is ki tudom zárni, és több osztály közel azonos állítása egy tanárról, illetve az óráiról eléggé hitelessé teszi a képet.
   Önmagammal bizonyára én is elfogult vagyok, de az elmúlt tanévben végzett munkámat szóban az iskolavezetés is elismeri. Az évzáró értekezleten elhangzott, hogy én szerveztem a legtöbb osztályprogramot, és kiemelték a hibátlan adminisztrácómat is. Óraellenőrzés nálunk már két éve nem volt, így tanóráimról nem alkothat véleményt senki. A gyerekeket kivéve természetesen. Az viszont köztudott, hogy pontosan kezdem és fejezem be az órákat, és azokon 45 percen keresztül munka folyik. Akkor is, ha a tanterem előtt becsöngetés után még 15-20 percig mások zsivaja hallatszik, mert a kolléganő legalább annyit késik, de a maradék 25-30 percben neki még többször is el kell hagynia a csoportját halaszthatatlan teendői miatt. Mindezt még sose tették neki szóvá. Elfogultság magamról azt gondolni, hogy jobban dolgozom?
   A közelgő táborozás lelkesítően hat rám, ott csak gyerekek lesznek, és egy hozzám hasonlóan feketelistás kolléganő (a kölykök imádják, lelkes, lendületes órái az azonos szakos tanárokat is lebilincselik, de egy adott szituációban ő sem tudta befogni a száját). Bízom benne, hogy a természetben, jó hangulatban eltöltött egy hét visszaadja a hitemet.
   Továbbra is nagyon várom a hozzászólásokat.
   A hallgatásra ítélt nagyszájú

   Válasz
10. zöldbéka szerint:

    2007.06.29. 10:44

    Kedves Nagyszájú!
    Ha hiszed, ha nem, még sokan vagyunk így, ami arra bizonyíték, hogy:
    1. Vannak közöttünk is ilyenek, meg olyanok. Sajnos a legtöbb esetben az olyanok véleménye számít, mert ők tudnak simulékonyabb „viselkedésük” és tetteik alapján „beleszólni” az iskola életébe, vezetésébe, jövőjébe. Az ő „teljesítményüket” ebből kifolyólag többnyire el is ismeri az iskola. Ez alapjában rossz, de ilyen a világ! Persze, ez nem vigasz.
    2. Ugyanakkor remény lehet a jövőre nézve, hogy ebből a „kulimászból”, amibe kerültünk, előbb-utóbb a „nagyszájúak” segítségével ki tudunk majd mászni!
    Mindezek ellenére – és lehet, hogy csak azért mondom, mert magam már végigjártam ennek minden stációját – azt javallanám, hogy tedd a dolgod úgy, mint eddig, ebből ne engedj! Viszont a konfrontációkat kár felvállalni, mert a vesztes csak te lehetsz! Hiába harcolsz a gyerekek érdekeiért, ha az iskolák többsége, nem rossz akarattal, de ezzel nem sokat törődik. A klasszikus nevelés valljuk be, ma nem nagyon van. Oktatás még talán van. De mi a te feladatod? Nem a gyerekek személyiségét alakítgatni, kibontani stb.? Fontosabb a másodfokú egyenlet, mint a becsület, erkölcs, kitartás stb.?
    Egyet megtanultam ebben a hivatásban: munkádat egyedül a gyerek fogja elismerni! Hogy ez néha nem elég, Megértem, hisz szakmai megerősítés is kell/ kellene! De erre ne nagyon várj …

    Válasz
11. Juli szerint:

    2007.06.29. 11:31

    Kedves „Zöld Béka”, „Nagyszájú”, „Zsózsóka” stb ! Nagyon sok igazság van mindabban, amit írtok. Nem is akartam én ehhez a témához közvetlenül hozzászólni, de most mindenképpen fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy „nagyszájúnak” (tehát nem igazán simulékonynak, alkalmazkodónak, engedelmesnek stb.) lenni manapság már nem csupán azzal jár, hogy az érintett kevesebb jutalmat kap és nehezebben halad előre a pedagógiában amúgy is elég lapos ranglétrán. Kilógni a sorból (akár felfelé is) jelenleg a szó szoros értelmében életveszélyes. A tanár elbocsátások idején, mint tapasztalom, nagyon gyakran éppen azok kerülnek lapátra, akik nyíltan kimondják a véleményüket, akár tanítványaik érdekében is konfrontálnak… Az iskolavezetők nagy része – ha teheti – általában szívesen szabadul a kényelmetlen beosztottól. (Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy aki „nagyszájú”, annak feltétlenül igaza van, és hogy a szókimondás azonos a szakmai színvonallal.) De most egyre gyakrabban hallom, tapasztalom, hogy a szelektálásnál a szakmai minőség és hatékonyság (ami a nevelésben csak sokkal későbben mutatkozik meg, és nem igazán „mérhető”) alig számít. Kíméletlen harc folyik az álláshelyekért (az egzisztenciáért), és ennek a küzdelemnek nagyon gyakran éppen az igazán jó pedagógusok esnek áldozatul… Valljuk meg, egyre kevesebb a pályán a mai világban, a mai gyerekkel eredményesen boldogulni tudó pedagógus. Ha már nem becsüljük meg, legalább hagyjuk dolgozni őket!!! Az OFOE a szakmai érdekvédelmet is feladatának tekinti. Gondolkodunk, hogy miként is lehetne ezt érvényesíteni a jelen feltételek között. Megköszönnénk, ha adnátok valami ötletet, javaslatot, mert bármilyen nagy egyetértésben panaszkodunk is, ennyivel még nem jutunk előbbre.

    Válasz
12. Krisztina szerint:

    2007.06.29. 11:43

    Kedves „Nagyszájú”!

    Ön is leírja, hogy nem csak a szülők és a diákok értékelik munkáját, szaktudását, őszinteségét, de kollégái is. Tehát elismerik azt, amit és ahogyan csinál. Hogy beszélnek a munkájáról, arról, amiről a vezetés, vagy egyes kollégák máshogyan gondolkodnak, nekem azt is jelenti, hogy Önnel lehet őszintén beszélni. Látja azt is, hogy stílusa sok kivánnivalót hagy maga után, akkor miért nehéz elfogadni, hogy ezt adott esetben jelzik is. Mások vagyunk, másra érzékenyek…
    Úgy érzem, mintha két véglet között mozogna: hangot felemelni vagy jópofizni, mintha nem lenne köztes út. A tanítványaiért úgy is rengeteget tehet, ha a kollégáinak is átad valamit abból a tudásból, szemléletből, ami Önnek van, hiszen ők dolgoznak velük a többi tanítási órán. Tanítsa őket!
    Viszünk szerepeket az életünkben, Ön a „harcost” választotta, akkor aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, legyen konstruktív!Ne hagyja elveszni azt, amije van! Ehhez sokszor az kell, hogy valóban meghalljuk azt, amit a másik mond és próbáljuk megérteni, miért mondta.
    Azt kívánom, továbbra is legyen ilyen elkötelezett és lelkes munkájában, sikereket és kitartást a továbbiakban!

    Üdvözlettel:

    Peer Krisztina

    Válasz
13. zöldbéka szerint:

    2007.06.29. 16:39

    Kedves Juli!
    Szívesen adnánk ötletet, ha tudnánk, mert úgy látom, járunk egy-ketten ebben a cipőben. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, szerintem a pedagógusok valóban hiteles minősítésére, teljesítménymérésére lenne szükség! Erre egyenlőre remény sincs a tapasztalataim alapján. Nem láttam még olyan minősítő rendszert, mely ne lenne álságos abban az értelemben, hogy a minősítést például nem független szakemberekkel tervezik elvégeztetni. Amíg az iskolák többségében az igazgató és „sleppje” dönt minden ilyen kérdésben: minőségi pótlék, kitüntetések,egymás minősítése, sőt most már elbocsájtások, addig nem fog változni a helyzet! /Amúgy a független szakembereken én a valóban szakembereket, a szülőket, a gyerekeket értem./ Ezért ismét arra buzdítom Nagyszájút, hogy cselekedjen úgy, ahogy lelkiismerete diktálja, ne törődjön semmi mással! Már annak is örülhet, ha nem húzzák vissza, nem akadályozzák! Mert sajnos, ez a következő lépcsőfok. A nagy baj az, hogy buta az a paraszt, aki a kocsijából kifogja a legjobban húzó lovakat csak azért,mert nyerítenek és esetleg harapnak!

    Válasz
14. Juli szerint:

    2007.06.29. 17:11

    Kedves Kolléga Úr! Ez valóban így van, nekem sincsenek illuzióim. De mindenképpen rá kellene a kollégákat beszélni a jogérvényesítésre, ami nem igazán van benne a mi kultúránkban. Akit elegendő ok nélkül bocsátanak el, annak esélye lehet megnyerni egy munkajogi pert. A nagy struktúrákkal pillanatnyilag valóban nem igazán tudunk kezdeni semmit, de saját közvetlen körünkben muszáj lépni. A tanácsadó rovatunkban naponta érzékeljük az elkeseredést, a tehetetlenséget. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a pozícióban lévők egy része hajlik arra, hogy kihasználja a „lehetőséget” (elbocsátási kényszer, pénzhiány stb.) a valamelyik riválisától, „nagyszájú” kollégájától történő megszabadulásra, és ezt a jogszabályok mögé bújva teszi. Viszont érintett kollégáknak is vannak jogaik, és ezekkel meg kell próbálni élni. A mozgástér ugyan korántsem elegendő, de talán annál nagyobb, mint amennyit kihasználunk. Ebben próbáljuk erősíteni egymást!!! Feltétlenül meg kell akadályozni, hogy éppen a legjobb, az önállóan gondolkodó, az autonóm, a gyerekek érdekeit is szem előtt tartó pedagógusok kerüljenek pályán kívülre.

    Válasz
15. zöldbéka szerint:

    2007.06.29. 19:30

    Ebben teljesen igazad van: én „csak” Nagyszájú esetére reagáltam, mert ismerős volt a szituáció. A „csak” kiutált kollégáknak nincs mit tenni, viselni kell ezt a keresztet. A most (ok nélkül) elbocsájtott kollégáknak viszont én is azt tanácsolnám, hogy forduljanak munkaügyi bírósághoz, mert hiszem, hogy jogtalan az eljárás (sajnos nem „tudom”, de ez nem is az én kompetenciám). Kitartás kollégák és ne hagyjuk magunkat!

    Válasz