Az ünnep 2012-ben

Szerintem, ha csak a március 15-i ünnepségeket nézzük végig kronológiai sorrendben, hihetetlenül pontos képet kapunk arról, mi, hogyan változik a társadalmunkban.

Írtam már erről máskor is, és most újra írok, mert muszáj. Mert minden ünnepnek üzenete van.

Persze más ez az üzenet Budapesten, ahol ezrével gyűlnek össze az emberek hallani az egyik oldalt, és a másikat is, meg más pártokat külön, és a civil szervezeteket, és megint más egy vidéki kisvárosban, ahol egy helyszín van, és ott jelenik meg mindenki. Vagyis nem mindenki, csak azok, akinek vagy érdeke, vagy belső döntése miatt fontos március idusa.

Írtam már arról, hogy változik az ünneplők összetétele az éppen aktuális tisztségviselők vonatkozásában, és arról is, milyen a kötelezően kirendelt osztályok hozzáállása. Most számomra a műsor volt az elgondolkoztató.

A műsort mindig meghatározza, ki készíti. Ha a gimnázium, tudjuk, irodalmi színpadszerű, a magyar irodalom gyöngyszemeire építő, kiszámítható műsort várhatunk. Az általános iskoláknál meghatározó pl. hol van néptánccsoport, mert az remekül színesíti a március 15-i hangulatot. Ilyenkor általában huszárok is vannak, ami remek keretet ad a külsőségeknek.

Most a szakközépiskola volt soron. Ilyenkor az ember elfogadóbb, hiszen tudja, itt nehezebb a pedagógusnak a város elé kitenni egy műsort, kevesebb színpadra termett gyerekből lehet válogatni. Az ember nem teszi szóvá, ha bárki bakizik, akár az olvasásban, akár a sorrendben.

Most azonban nem éreztem jónak az ünnep üzenetét. Valami nem sikerült. Vagy nem is lehetett más most, ebben a megzavarodott világban?

A napi politikából általában az is előre levezethető, mi lesz az ünnepi beszéd fő vonala. Tudtam, éreztem, a vonulat most az lesz, hogy összekapcsolódik a 48-as kiállás és a napi helyzet, a „nem leszünk gyarmat” gondolatisága. Így is volt az ünnepi beszédben.

A beszédet követő iskolai műsor ötlete az volt, hogy beszélgetnek mai fiatalok, átlagosak, (vagy deviánsak?), akiket nem érdekel a magyarság, a történelem, beszólnak egymásnak, ám egy házi feladat kapcsán keresgélni kezdenek az interneten. Amikor rátalálnak a 48-as eszmékre, megbeszélik azokat, és a végére megfogadják, mások lesznek. Igazi magyarok. (Zenei aláfestés zömében a Kárpátiától.)

Biztos az is baj, hogy ez nem életszerű helyzet. Efféle erőltetéseket szerintem már nem kellene megpróbálni. Megéltük ezt mi, idősebbek, elégszer. A romlott, félrecsúszott személyiség, ahogy rájön, igazi hazafi akar lenni. 10 percben. A hatás itt is inkább nevetséges volt, mintsem elgondolkodtató. Persze voltak beszólások, amiket nem lehetett a sorba illeszteni. Pl. a „Felelős kormányt, és szabadságot!” idézetre az egyik gyerek beszólása az volt: „Jó lenne most is..”.De nem volt időnk elgondolkodni ezen, mert jött a mesterkélt vita közöttük: te a nyugatot majmolod, ahelyett, hogy igazi magyar lennél..miért, milyen az igazi magyar… na nem olyan mint te, nem így öltözik, beszél, meg ott van pl. az istenbe vetett hit is, ..stb..Megállapították, hogy ők most a társadalom szégyenei…és nem méltók Petőfihez, aki bizonyára forogna a sírjában, ha látná őket..de így nem maradhat…mert most már érzik a szívükben, hogy magyarok. Hogy mi, a hallgatóság is érezzük, jött a Kárpátiától a Magyarnak születtem.

És a végén mindenki tudta már közöttük, hogy ez az igazi magyarság, és megígérték egymásnak, ezután másképp lesz.

Zavarodott taps, levonulás. A végén, felütésként, ilyen se volt még nálunk, a még ki nem kapcsolt mikrofonhoz lép egy ismeretlen nő és beszélni kezd: – „Harminc éve hazugságban élek..” gyorsan leveszik a hangot, lekísérik a színpadról, sietve elmegy a színpad mögött…sosem fogjuk megtudni, ki ő, ki hazudott neki harminc éve, melyik oldal, és miért érezte úgy, ezt most és itt kell elmondania.

Mindenki találgat. Végre jön a Szózat. És már nem csodálkozik senki, ahogy a műsort adó fiatalok a Szózat közben vonulnak végig a tömegen, kerülgetve azokat, akik megadják a tiszteletet ennek az ikonnak is, éppúgy, mint a Himnusznak szokás. Ők mennek. Mert már leszerepeltek.

A magyarságot meg még csak a színpadon élték meg. A nekik előírt forgatókönyv szerint.

L. Ritók Nóra