„A példa a leghatékonyabb tanítók egyike, noha szótlanul tanít.”
Samuel Smiles
A felgyorsult mában, ebben a digitális, rohanó világban az ember csak kapkodja a fejét, a fiatalok azonban nagyon könnyedén élnek benne. Legalábbis ez a látszat. Kétségtelen, hogy kiválóan kezelik a különböző szerkentyűket, chatelnek a neten, küldenek sms-t, mms-t és a fene tudja, hogy még mit, azonban, ha például kiviszed őket a természetbe, akkor már nem találják a helyüket. Minden rohan, minden gyors. Nincs már idő meghallgatni a nagyi csodálatos történeteit, nincs idő elrévedni a nagyapa háborús emlékein, nincs idő beszélgetni a szüleikkel és valójában egymással sem. Még az iskolában sem. Felmérések szerint egy 45 perces órán egy-egy gyerek néhány másodpercig jut szóhoz.
Ebben az abnormális világban példaképeiket is az általuk használt, rájuk ömlő médiából választják a gyerekek, miközben mi vagyunk azok: a, pedagógusok, akikkel a legtöbb időt töltik. Nem szabad elfelejtenünk: bár lehet, hogy valamelyik divatos popsztárt jelölik meg példaképüknek, valójában mi állunk a figyelmük középpontjában. Akkor is, ha ezt letagadják, látszólag nem törődnek vele. De belül, személyiségük mélyén komoly változtatásokat érhetünk el. Ez csodálatos feladat – hivatásunk egyik varázsa. Példaképek vagyunk akkor is, ha nem neveznek így! Ennek megfelelően kell viselkednünk.
Volt kedves tanítványom húsz évvel ezelőttről írt nekem a minap. Mellékelt hozzá egy kockás papírlapot. Rajta az én féléves, róla szóló értékelésem állt. Írt egy mondatot is fölé: „Dolgozni csak pontosan, szépen…” Kissé még dülöngélő betűkkel, hiszen harmadikos lehetett talán és sosem volt szépíró, de ott állt az intelem: Dolgozni csak pontosan, szépen…
Én mondtam mindig, minden osztályomban, csak úgy, mint a „Soha ne add fel!” és egyéb kedvenc mondataimat. Megmaradt. Ez is, meg a csak úgy odavetett megjegyzés. Húsz év után is.
Az akkor még csak nyolc éves fiú figyelt. Erre is. A minta akkor én voltam. Azóta is visszaköszönnek gesztusok, szavak kedves tanítványaimtól. Megható és ugyanakkor figyelmeztet: jól gondoljuk meg, hogy mikor mit cselekszünk!
A probléma az és a kérdés is egyben, hogy tudunk-e még versenyezni a felgyorsult világgal, a médiával, az internettel. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban komoly félelmeim vannak. Saját gyerekeimet is megpróbáltam úgy nevelni, ahogy én helyesnek gondoltam. Ahogy engem nevelt Édes, és őt az édesanyja. Olyan erkölcsi normák szerint, melyek egyetemlegesek és örök érvényűek – legalábbis eddig így hittem és ezek után is így gondolom, csak a világ nem gondolja így. Addig csak apró konfliktusaik voltak, míg nem tudtak bekapcsolódni egy-egy beszélgetésbe a társaikkal a sulikban a Való világról, meg a legújabb dél-amerikai sorozat 500. részében történtekről, ám később komolyabb problémák kezdődtek. Kezdtek kimaradni ezekből a körökből, mindössze egy-egy közelebbi ismerősük, talán barátjuk akadt, olyan, mint ők. Elmagányosodtak, mert nem tudtak részt venni az ilyen üres kapcsolatokban, a magamutogató, a külsőségeket mindenek előtt tartó közösségekben. Nekik nem lehetett fontosabb a cipő márkajelzése, mint az, hogy kényelmes-e, tartós-e stb. Így végeztük el az általános iskolát. Mára bizonyosnak látszik, hogy az általunk adott példa, az esti mese, később az esti „olvasókörök”, a tévéből az értékes művek kiválasztása, a sok-sok hasznos időtöltés nem volt kárba veszett munka. Ám az, hogy az életükben jobban fognak-e boldogulni „különös” értékrendjükkel, mint másképp nevelkedett társaik, az teljesen bizonytalan. Hiszem, hogy igazunk volt, de a tisztesség, őszinteség, becsület ma nem kifizetődő dolog. Legalábbis megélni belőle nem lehet.
A pénz nem boldogít – állítják azok, akiknek van. Önmagában talán nem boldogít, ha nincs meg hozzá az ész, a műveltség, a kreativitás, a sokoldalúság, mely ötleteket adhat ahhoz, hogy értelmesen használjuk fel. Pénz nélkül viszont nem lehetsz boldog, hiszen ma minden ettől függ – az is, hogy életben maradsz-e. Ha nem tudod megfizetni a minőségi orvosi kezelést, bánásmódot, akkor belehalhatsz. Ha nem tudod kifizetni a számláidat, utcára kerülsz és előbb-utóbb ott is végzed be.
Mikor otthon a gyerekek nevelése szóba került, mindig téma volt közöttünk, hogy mire neveljük a gyerekeinket: az „életre” vagy arra, amit mi fontosnak tartunk. A válasz, az értük érzett felelősség miatt, egyáltalán nem volt könnyű. Azonnal rávágtuk, hogy tisztességre, becsületre, de agyunk hátsó részében motoszkált a kétely: jót teszünk velük?
Mindig elűztük ezeket a gondolatainkat, mert mi sem tudunk másképpen élni, mint szüleinktől kapott örökségünk szerint, így valójában nem volt nehéz a döntés. A Példa tehát mi vagyunk, és mienk a felelősség is. Ám sajnos azt a kort éljük, ahol ezek a normák szinte csak papíron léteznek. Nekünk kell ezeket élettel megtölteni, hitelessé tenni az óvodákban, iskolákban. Nagy felelősség ez.
„Az igazi példakép az erkölcsi normáival és a viselkedésének kiszámíthatóságával tanít. Az igazi példakép tetteit nem másolni, hanem megérteni kell. Az ilyen példakép a mai társadalmakból meglehetősen kiveszett. Az egyik tanítóképző főiskolán járva azt hallottam, hogy az oda járóknak csupán három százaléka képes megnevezni egy olyan tanárt, aki a számára példakép volt. Ez tragédia. Helyes és valódi példaképekből tehát soha nem lehet elég. Az ilyen példát mutató magyarok kiemelése és köztiszteletének, közszeretetének megteremtése olyan fontos feladat, amellyel nagyon adósak vagyunk.”1
Amikor azt állítom, hogy valamennyi pedagógus példa a gyerekek számára, akkor sajnos nem azt állítom, hogy valamennyien pozitív példák vagyunk, csak azt, hogy példák. Hogy tanítványaink tőlünk mit tanulnak el, az a mi felelősségünk! Amennyiben igaz, hogy valamennyien értékeket közvetítünk a nevelési folyamatban, akkor arra kell törekednünk, hogy ezek az értékek stabilak legyenek. Nehezítheti ezt a változó értékrendszer, amit az utóbbi évtizedekben tapasztalunk, de nehezítheti az is, hogy az iskolákban a pedagógus szerepe a társadalom elvárásai miatt időhiánnyal küszködve a neveléstől eltolódott az oktatás irányába.
A legtöbb iskolában nincs dicsőség-fal, vagy ahhoz hasonló felület, amely hírt adhatna az iskolában tanuló gyerekekről, eredményeikről. Arról, amire az iskola is joggal büszke lehetne, és egyben a gyerekek számára is példaképeket állíthatna.
Egyik tanítványom Európa-bajnok lett. Mikor megérkezett az aranyérmével, bejártuk szünetben az iskolát és boldog-boldogtalannak, minden pedagógusnak, akivel találkoztunk, elújságoltuk, mekkora eredményt ért el. A következő órám nagy részét az élménybeszámolójára „áldoztam”. Fontosnak tartottam, hogy jó példát állítsak a sérüléssel élő gyerekek elé, hogy lássák, a befektetett munka meghozza eredményét. Hogy munka nélkül nem lehet teljesítményt elérni.
Bízom abban, hogy a gyerekekben az elmondottak hatására megrezdül valami, a látott versenyruha, aranyérem, az elmesélt küzdelem érte, a sosem látott távoli ország képe hatást gyakorol rájuk. Ki kell használnom a tanítványom sikerét a többi gyerek hasznára.
Lefényképeztem a fiút nyakában az éremmel és kitettem a központi faliújságra, hogy minden tanítványunk lássa, érdemes küzdeni, dolgozni.
Ma a pedagógus nem értéket, hanem ismeretet közvetít a tanulók felé és ebben óriási veszély rejlik. Ha a gyerekek nem találkoznak időben az alapvető normákkal, értékekkel, akkor később már nagyon nehéz a kialakult személyiségbe beleépíteni, ha egyáltalán lehetséges. Éppen ezért nem hiszek a börtönök „lélekfejlesztő, nevelő” hatásában – legyenek bármilyen korúk az elítéltek! Nem vagyok pszichológus, ám azt gondolom, hogy azok a gyerekek fordíthatóak vissza erről az útról, akikben megvoltak ezeknek a normáknak legalább a csíráim és csak „belerángattattak” őket a bűnbe. Akikben van valami alap, amire lehet építkezni. Olyan embereket, akik sosem éltek ilyen értékek szerint, nem érték el a szocializáció bizonyos szintjét, identitásuk ezek nélkül alakult ki, akiknek az önnevelési folyamata kezárult, szinte lehetetlen visszaterelni a helyes útra.
Pályám kezdetén napköziztem is kisiskolásokkal. Elvárás volt az iskola részéről, hogy bár külön asztalnál, de együtt együnk a gyerekekkel. Magam gyakran ültem be közéjük kollégáim némi rosszallása ellenére, csakúgy mint mostanában, amikor szünetben is a dohányzó gyerekek között vagyok ügyeletesként. Sajnos magam is ennek a rossz szokásnak vagyok rabja, de a fiatalok azt látják, hogy a tanár úr nem dobja el a csikket, nem a szemetes tetején oltja el stb. Akkor meg azt látták a gyerekek, hogy kell kulturáltan étkezni. Mindkettőben a nevelésnek igénye jelentkezik, szinte tudattalanul bennem. Így nevelődtem és ezt a példát adom tovább.
Amikor belépünk egy osztályba, beszélgetünk egy-egy diákkal a folyosón, vagy az utcán futunk csak össze velük, akkor se felejtsük: hogy a gyerekek figyelnek bennünket, modellek, példák vagyunk a számukra!
A tanárnő állandóan olvasott, mindig és mindenhol. Így érkezett be reggel, kezében könyvvel, így közlekedett a folyosókon. Ha nem olvasta, akkor hóna alatt vitte mindenhova magával az aktuális kötetet – bekötve egyszerű kockás füzetlapba, hogy ne koszolódjon a borító.
Az ő osztálya volt az, amelyben évekkel később olvasókör működött, ahol a gyerekek közt téma lett egy-egy olvasott könyv. Nem csak a Harry Potter, de Semprun Nagy utazása, Orwell 1984-e. Ahol beszédtéma volt a Legyek ura Röfije éppen úgy, mint az aktuális popsztár.
Azok a gyerekek olyan mintát kaptak, amit egész életükben magukkal hordoznak, és talán továbbadnak saját gyermekeiknek.
Leiner Károly
1A megvalósítatlan álmok népe vagyunk – Interjú Csermely Péter professzorral – 2010.11.02. Fővárosi Oktatási Portál
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
