Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2011. október 26. szerda, 6:51

Mit nem teszek egy tanteremben?

4. A hibát magamban keresem és nem a gyerekekben

„Mindig van hiba a kristályban. A tökéletességet soha nem érjük el.”
Carl Gustav Jung

Péter csak állt a tornaterem közepén, igen, a közepén és nem csinált semmit. Nem beszélt, nem végzett pótcselekvéseket, nem kommunikált sehogy – legalábbis az én számomra láthatatlan volt, ha volt. Órakezdéskor még csak-csak átöltözött, valószínűleg belevésődött ez a rítus, de az már nem, hogy ilyenkor mit kellene tennie. Tenni azt, mit a többiek cselekednek: futni, ugrálni, játszani, örülni. Nem, Péter csak állt. Ha nagyon útban volt, akkor meg lehetett próbálni arrébb vezetni, esetleg kommunikálni vele, de ilyenkor többnyire előkerült a zsebéből egy ceruza és már pörgött is ujjai között. Soha gyerekkel ilyen tehetetlennek nem éreztem magam. Teljesen egyértelmű volt, hogy a hiba bennem, és nem Péterben van. Csak egy évet töltöttünk együtt és nem jutottam különösebb eredményre vele. Péter autista volt. Én „egyszerű” tanítóként, nem voltam kiképezve az autistákra – megjegyzem, hogy a gyógypedagógusok többsége szintén nincs, hiszen ez egy speciális terület. Speciális képzettséget igényel, speciális tudást. A kudarc él bennem a mai napig s bár rengeteget olvastam és tanultam róluk, nem vagyok teljesen kompetens ezen a területen, óriási hiányaim vannak – még szerencse, hogy nem nagyon találkozom súlyos esetekkel, olyanokkal, akik nem is kommunikálnak, akik nem ebben a világban élnek. Ha van kommunikáció, akkor nyert ügyem van, akkor már boldogulok…

Ha az interakciókban az információra még sincs válasz, vagy nem az a válasz születik, amit vártunk, akkor elképzelhető, hogy rossz volt a kommunikációnk. A tanári kérdéseket például már sokan és sokféleképpen elemezték, rámutatva a tipikus hibákra, rossz megfogalmazásokra. Egy értelmi sérüléssel küzdő gyereknek gondolkodtató kérdést feltenni nagy merészség és az esetek többségében nem születik válasz, vagy nem az a válasz, amit a pedagógus elvárt volna. Gyakori jelenség ez azokban az iskolákban, amelyek „kényszerűségből” vállalták fel az integrációt, mit sem tudva a fogyatékkal élőkről. De ugyanez az eltérés az elvárttól jelentkezik minden osztályban, ha a pedagógus sem szavaiban, sem tetteiben nem kellően átgondolt és tudatos Ilyenkor a hibát a gyerekekben keresni botorság.

Egy olyan osztályban, ahol például fizikából, matekból az osztály kétharmada nagyon rossz eredményt produkál, botorság azt mondania a pedagógusnak, hogy ez azért van így, mert a gyerekek nem szeretik ezeket a tantárgyakat. A hibát nem a gyerekek hozzáállásában, hanem a saját munkámban kell keresnem.

Biztos, hogy jól motiváltam? Motiváltam egyáltalán? A műveltségi terület oktatásának kezdetekor felkeltettem a gyerekek érdeklődését? Az első fizika órán bemutattam-e kísérleteket is, melyek lenyűgözték a kölyköket? Ha nem volt rá módom, vetítettem-e filmet Öveges professzorról és Hekiről? Ha erre sem adódott lehetőségem, akkor elkápráztattam-e a tanulókat egyszerű, kinyíló „virágokkal”? Robogott-e sivítva a felfújt lufi segítségével a drótpályán a kiskocsi? – mert ehhez aztán tényleg semmi nem kell, csak egy lufi, két függönycsipesz, egy gyufaskatulya és egy hosszabb spárga! Azért nem szeretik a gyerekek ezeket a tantárgyakat mert nem motiváltunk eléggé, rosszul indítottuk a tárgy tanítását.

Vagy valaha valaki rossz információkat adott a gyerekeiknek és nem figyelt a válaszaikra.

Megoldjuk-e a problémát, ha a folyamatosan késő gyereket az osztály előtt megszégyenítjük? Vagy házirendet idézve, „megfenyegetjük” a következményekkel, vagy egyéb módon próbáljuk az általunk elvárt válaszokat a szájába adni: igen, buta voltam, trehány, nem húztam fel az ébresztőórát, lusta vagyok…. Nem érne többet, ha valamelyik szünetben vagy a suli után megpróbálnánk beszélgetni vele? Ennek természetesen előfeltétele, hogy olyan viszonyt alakítsak ki a gyerekeimmel, amelyben én, a segítő, a megbízható felnőtt szerepét vállalom, és nem az osztály főnökéét. (Nem szeretem ezt a szót, de örököltük a terminológiát, mit tegyünk?) Nem lenne hatékonyabb pontosan megtudni, hogy miért nem ér be pontosan a suliba?

Az új kislány majd minden reggel elkésett a középiskolában. Nagyon sokszor hallottam: azért, mert cigány, mert másképp szocializálódott, mert nem tud különbséget tenni a helyes és helytelen között. Mint osztályfőnöknek az volt az elvárt kötelességem, hogy „megfegyelmezzem” ezt a lánykát, elérjem valahogyan, hogy beérjen, részt vegyen az órákon. Többnyire ezt várják el a betanító kollégák egy osztály vezetőjétől.

A lányka gyakran csapódott „csakúgy” hozzám, sokszor más kollégáimhoz is, akik sokkal toleránsabbak, türelmesebbek voltak – valószínűleg csak jobban szerették és ismerték a gyermeki lelket. Látszott, hogy nagyon szeretetéhes, nagyon vágyik arra, hogy kötődjön valakihez/valakikhez. Az egyik ilyen késése és tanár kollégám újabb panasza után elhatároztam, beszélgetek Mónikával. Nem én vettem fel vele a kapcsolatot, megvártam, míg odajött hozzám. Úgy kezdtünk el beszélgetni mint korábban más esetekben is. Mesélt az életéről, kérdezte az enyém pillanatait, történéseit. Elmesélte, hogy nevelőotthonban él, távol a családjától. Egyedül a nővére lakik a közelében, nála szokta tölteni a délutánjait. Van, hogy segít neki, vigyáz a gyerekekre. Sokáig. Késő estig. Ilyenkor aztán, bár nem szabadna, de éjszakai kimaradás után ér vissza az otthonba, Hiába fekszik le rögtön, nehezen kel fel, és olyan sokáig szöszmötöl, hogy végül elkésik az iskolából.

Nem kellett rákérdeznem, magától mondta el az igazságot. Ezek után felhívtam a nevelőjét. Beszélgettünk a kislányról. A nevelő elmondta, hogy a kislány nagyon szereti a nővérét, rettenetesen ragaszkodik hozzá – bizonyára elvesztett családját pótolja ezen a módon, és az otthon ezért nézi el neki a kimaradást. Ugyanakkor megoldást kellett találnunk a fennálló problémára. Kiderült, hogy az otthon a kisebb gyerekeket reggelente saját járművével „szórja szét” a környék iskoláiba. Ebbe a járatba került be a lányka; a kisebbek után őt is elhozták reggelente a suliba. Ennyi. A „súlyos” probléma egyelőre megoldódott.

A tanulság csak annyi, hogy a gyerek reakciójára rossz választ adott a tantestület. Nem kereste az igazi okot, elhamarkodott következtetést vont le, és a gyerekben kereste a hibát, pedig a a hiba ezúttal is bennünk volt.

Sokkal nehezebb helyzet, ha mi magunk idézzük elő a gyerekben a hibás választ.. Például azzal, hogy az iskola egységesen kikiáltott és elfogadott házirendjét maguk pedagógusok szegik meg, illetve engedik azt megszegni. Sajnos mindkettőre bőven akad példa. Mi a helyzet azzal a pedagógussal, aki rendszeresen percekkel becsöngetés után esik be órájára, miközben az iskola tanulóinak előírja a 15 perccel tanítás előtti iskolába érkezést? Aki felveszi a mobiltelefonját az órája közepén, miközben az iskola házirendje ezt tiltja, szabályozza annak használatát? És sorolhatnánk tovább. Ebben az esetben mi magunk jogosítjuk fel a gyereket a szabályok megszegésére, hiszen, ha a gyerek úgy tapasztalja, hogy nekünk lehet, akkor joggal véli úgy, hogy neki is szabad. És próbálkozik ugyanúgy, mint otthon a szüleinél, feszíteni a húrt, kipróbálni: mikor szakad el?

A lány nem csak hogy állandóan elkésett, noha a közelben lakott, hanem állandóan a házirend ellenében cselekedett. Ha a házirendben az volt, hogy kihívó öltözetben nem lehet iskolába jönni, akkor biztos, hogy ő télen is miniszoknyában járt (annak ellenére, hogy kissé el volt hízva, az alakja se volt túl jó, de a magabiztossága irigylésre méltó.) Ha a mobiltelefon óra közbeni használatát szabályozta a házirend, akkor biztos, hogy az övé meg szólalt óra közepén megzavarva egy egész osztály elmélyült munkáját.

Hogyan lehetséges, hogy mindezt és még több hasonlót is megtehetett? Úgy, hogy osztályfőnöke együtt festette körmét a lánnyal, bár a házirend tiltotta ezt, elfogadta reggeli késéseit, és igazolta hiányzását a azt bejelölő kolléga ellenében. Ki hibáztatható első sorban ebben a szituációban? A gyerek, aki csak ki-be járt a kiskapun, amit az osztályfőnöke nyitott neki, vagy a pedagógus, aki felbátorította erre azzal, hogy ő maga is megszegte a „törvényt”?

Ha elfogadható az a nézet, hogy a gyerekeket a szülőkkel formáljuk közösen kis emberkékké, fiatal felnőttekké, akkor bizonyos szinten mi is felelősek vagyunk a tetteikért! Ha elfogadjuk, hogy a tőlünk kapott instrukciók, hatások áramlanak vissza a kisgyerekekből, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a az első számú felelősség a mienk. Ha egy hangszeren megpendítünk egy húrt, akkor azok a húrok is rezonálnak, amelyeknek a felhangja megegyezik vele. Ha a kisgyerekekbe elültetett gondolatok, eszmék kristálytisztán hangzanak a számára, akkor a válasz is elfogadható lesz a számunkra, talán megegyezik a tőlünk elvárttal is. Ha nem így történik, akkor a hibát mi, felnőttek, okoztuk. Ez jusson eszünkbe, mikor egy gyerekről véleményt formálunk, tettét minősítjük. Először is a magunkban kell keresnünk a hibát és nem a gyermeki lélekben.

Érdekes és elgondolkodtató kérdés, hogy a felelősség milyen arányban oszlik meg a gyermeknevelés három fő résztvevője között,. Ez a szülők (család), közoktatás (iskola) és társadalmi környezet háromszög folyamatosan arra törekszik, hogy a másikra hárítsa a felelősséget. Közben pedig elvész a gyermek. A krétakörben akár szét is szakadhatnak gyermeki sorsok, s mi olykor tudomást se nagyon akarunk venni róla.

Valamikor régen, a pályám kezdetén, a „rossz” magatartásért a nem megfelelő szülői nevelést okoltuk, és ebben azért volt is valami. Mert bár a szocializmus idején a társadalom, a politika nagyon is direkt módon avatkozott bele a gyermekek nevelésébe – gondoljunk csak a nők „munkába állítására” vagy a büszke traktoros lányokra, ám mindezek ellenére a gyermeknevelés feltételei mindenki számára biztosítottak voltak. Volt egyfajta létbiztonság, voltak bölcsik, óvodák, iskolák, volt nagymama, nagypapa, akiket az akkori gyerekek még meghallgattak, akadt a buszon olyan bácsi vagy néni, ki rászólt a hangoskodó, rendetlenkedő gyermekre. Ma már ez nem így van, a gyermeknevelés szereplői egymásra mutogatnak, és a hibát a leggyakrabban abban a „büdös” kölyökben keresik, ki se tanulni se dolgozni nem akar.

De ki is a hibás valójában a következő sajnos nem ritka esetben? A gyerek, aki kipróbálja a kábítószert, vagy a díler, ki eladja neki? A szülő, akinek minderről fogalma nincs, vagy az iskola, mert nem világosította fel hatékonyan a csemetét? Nem tudom a választ, de egy biztos – legkevésbé a gyerek hibáztatható.

4 üzenet

  1. Katka szerint:

    Vannak még ilyen Pedagógusok?

  2. tanarbacsi szerint:

    Azt hiszem, hogy kinyomtatva, kötetbe fűzve lerakom a kollégák asztalára is!

  3. anarchista szerint:

    Szerintem ez demagógia! A család, a gyerek, a pedagógus, mindenki hibás ebben az őrült országban. A felelősség a politikusoké, mert ezt tették, hibás döntésekkel verték szét a világhírű magyar oktatást. A felelősség az egész országé, mert hagyta. Mert lenéz bennünket. Mert a legutolsó segédmunkás is (egykor vattaember) jobban keres, mint egy pályakezdő pedagógus, de a 30 éve dolgozó tanár is kevesebbet, mint betanított munkásként dolgozó egykori tanítványa. A felelős a pedagógus réteg, mert kussol évtizedek óta és a nagy "értelmiségi" létében nem képes odacsapni az asztalra. Vegyük észre, hogy összeomlott a világ, így Magyarország is. Az oktatás is.

  4. Juli szerint:

    Kedves Anarchista! Ez is demagógia, hiszen ebben a pillanatban éppen sok pedagógus nem kussol. Lehet, hogy teljesen eredménytelenül, de tiltakozik Budaörs, a Facebook-on több csoport. (Nem tudom, mennyire követte, de itt a honlapon is próbáltunk tudosítani róla.) A felelősség viszont valóban valamennyiünké. Talán még nem omlott össze minden, bár a helyzet enyhén szólva pocsék. Mit javasol? Menjünk valamennyien a Dunának, vagy próbáljunk tenni valamit? Esetleg mint igazi anarchisták robbantsunk is? Vagy van jobb ötlete?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep