„Egymás terhét hordozzátok” (Gal 6:2)

Hát igen, zajlanak az események, nyomulnak a nyomulósok, menekül az érték, ahogy Ady Endre mondaná:

Rút zsívány-arcok ékesre derűlnek
S íjjedt szelidek szökve menekűlnek.

Hogy mi a helyzet? A katolikus egyház végtelen eleganciával egy, a ballagás délutánjára időzített e-mailben visszalépett a Teleki átvételétől. (Hál’Istennek – mondjuk néhányan.)

Ez annyira fontos és alávaló ügy, hogy itt válaszolom meg a „helyi” nevű kommentelő kárörvendő kérdését, amelyet a mezotur.com-on tett fel:

„achs!
Mennyi gimis-, szakközép iskolai osztály indul 2012-ben? Mennyi végzett most? Szerintem erről is az egyház tehet, na meg orbánviktor…”

Orbán Viktort hagyjuk most!

Az egyház felelősségéről

Ahogy a történet is mutatja, az egyház paradox módon nagyon rossz helyzetben van. Épp azért, mert győztesnek hiszi magát. És a győztesek mindent vinni akarnak. Nem ismerik a mértéket. A győztes egyház a történelemben gyakran produkált erkölcsi megbillenéseket. A győztes egyházak korában léptek fel a Luther Mártonok. Madáchnál a római szín végén egy sötét korszakban megjelenik Péter apostol egyszerű csuhában, mond egy rövid, de fantasztikus prédikációt, majd a legelesettebb mellé áll nem kis katarzist előidézve az életük ürességére rádöbbenő szereplőkben. Aztán győz az egyház: Konstantinápolyban a főpap már „fejedelmi pompában” jelenik meg, Ádám segítséget kérne tőle, de ő „csekély dolgokra” nem ér rá, mert ki kell végeztetni néhány embert egyetlen i betű miatt. Madách ki is mondja az elembertelenedés okát:

„A bűnös önmaga a győzelem.”

Múlt szombaton gyerekszínjátszókat zsűriztem. Lehangoló volt látni az egyházi iskolából jött csoportot: lélektelenül előadott bibliai történettel próbáltak megfelelni a fenntartó elvárásainak. Másnap Budapesten a többi megye zsűritagjai is sorolták: kicsi gyerekeknek Szent Terézről kellett játszaniuk, egy jónevű rendező nem indult az idén, mert az új fenntartó misztériumjátékot követelt volna tőle.

Igen, kedves „helyi”: a mértéket, ízlést vesztett egyház igenis tehet hányattatásunkról (természetesen nem csökkentve saját fenntartónk felelősségét). Amikor a Rektor Úr Még Személyesen Is megjelent a tantestület előtt, készítettem egy prezentációt. A legelső dián jobbról-balról ütöttek egy pingponglabdát. Pedig akkor még nem is sejtettük, hogy egy fonák pörgetést még kapunk e-mail formájában (az a szint, mint amikor sms-ben szakít valaki).

Hadd fogalmazzak nyersen: ez pofátlanság.

És hogy hány osztály indul ősszel? Tényleg kevés. Azért ezt is lehet többféleképpen értelmezni.
Hadd említsek néhány eseményt az elmúlt időszakból.²

Egy holland folyóirat beszámol iskolánkról, holland fordításban közli a Csak azért is Teleki! című írásomat.

Átlépte a tizenhatezres megtekintést az egyik netre feltett előadásunk.

A veszprémi egyetemen és az egri főiskolán az iskolánkban folyó munkáról tartanak órát tanár szakos hallgatóknak.

Kollégáim olyan költészetnapi műsort állítanak össze, amilyet talán az országban sem. Még a másik iskola tanárnője is azt mondja: jó lenne, ha az ő osztálya is részesülhetne ilyen munkában. Hát persze, ezt mondom én is, gondolom magamban…

És így tovább…

Ha még azt is megnézzük, mi történt az elmúlt húsz évben, hát igen impozáns listát tudnánk összeállítani, és nemcsak a drámából.

Úgyhogy, kedves „helyi”, feltehetjük a kérdést. Vajon azért jelentkezett a szokásosnál kevesebb gyerek az idén, mert a szülők, gyerekek utánajártak, hosszasan mérlegeltek, és bármerre nézve sokkal-sokkal képzettebb tantestületeket, jobb pedagógiai programokat, hitelesebb hangot, hozzáállást, igényesebb műsorokat, nagyobb szabadságot, több autonóm gondolkozású embert láttak? Ha így lenne, fel kellene tennünk a kezünket: tök jól áll a magyar pedagógia, vesztettünk. Attól tartok viszont, hogy a magyar iskolai élet messze nem áll ilyen jól, és dehogy néztek utána a szülők mindezeknek, dehogy találtak jobb minőséget, egyszerűen oda íratták a gyereket, ahol több a pénz, nagyobb a duma, biztonságosabbnak tűnik a háttér. Ekkor viszont katasztrófa van: a felnőttek mai érdeke messze felülírja a gyerekek és az ország jövőjének érdekét.

Igen, „helyi”, a pingponglabda szerepe egyszerre kibírhatatlan és nagyszerű. Nagyszerű, mert a pedagógia más logika alapján működik. Ott nem a szupercsillogók érik el a legtöbbet. A pingponglabda-lét közben gyönyörű dolgokat lehet elérni még akkor is, ha elviselhetetlennek érezzük a méltánytalanságot. És ez borzasztó érzés lehet másoknak: ezek még mindig jobbat csinálnak, hiába van több pénzünk, nagyobb hátszelünk.

Igen, „helyi”, teljesen jó érzés tudni, hogy mi nem feketítünk be más iskolákat az oda készülő gyerekek és szüleik előtt. Pedig milyen jó kis vadkapitalista módszer lenne.³

Igen, „helyi”, jó, hogy nem kell minden pillanatunkat kamerára venni, kirakni a nézők elé, mert a pedagógiát intim területnek tartjuk továbbra is. Ami persze közönség elé való és vállalható minőségű, azt fel tudjuk tenni a netre is (18csiga csatornája a jutyúbon).

Igen, „helyi”, mi nem adunk le más iskolák műsorait saját iskolánk neve alatt. És nem sajátítjuk ki azt a versenyt, amelynek érdemi részét más iskolában a más iskola tanárai végzik. Pedig ez is jó kis vadkapitalista eljárás lenne.⁴

Igen, „helyi”, mi megtiszteljük a gyereket azzal például, hogy a ballagásán róla beszélünk, nem pedig más iskola kárán örvendezünk.

Igen, igen, igen. Viszont nehezen viseljük, hogy az ország (talán a világ is) és az iskolaügy sajnos sehová sem vezető logika szerint kezd működni. Súlyos kérdés: igazodjunk-e ehhez a logikához, vessünk be bármely eszközt, vagy maradjunk meg elveinknél, maradjunk az erkölcs, a pedagógia, a tisztesség szabályainál, még ha „helyi” kárörvendhet is rajtunk. Én ez utóbbira szavazok, még ha nem is tűnik mindenki szemében logikusnak. Át kell vinni az értékeket a kijózanodás utánra is. Ezért örülök, hogy az egyház visszalépésével a Teleki megmaradhat szellemi központnak, hogy megkaptuk az esélyt mi is, a gyerekek is, hogy az önmagát túlnyert, kisgömböcként mindent befalni akaró egyház mellett maradjon lehetőség a szabad, igazi, kreatív, emberi, minőségi pedagógiai munkára.

Az elsősorban a zeneiskola, a Kossuth út és a Teleki által megvalósított csángó jótékonysági esten a szervezők nevében a Főigazgató Úr a következő bibliai idézetet említette: „Egymás terhét hordozzátok”. Szeretném, ha a város komolyan venné szavait, és most egy kicsit segítene a vállainkra méltatlanul rátett teher cipelésében. Azzal, hogy kiáll mellettünk, azzal, hogy gyermekeit a tényleg igen minőségi, messze földön elismert ágazatainkra íratja. Mi az eddigi hányattatásaink közben is meg tudtuk mutatni: a jég hátán is jobbat tudunk.

Ha a város más utat választ, akkor nem tudom, mi lesz. Talán megkérem Mányi Tibit, vegyen maga mellé a játszótérre.⁵ Mert bár lehet, hogy nem is tudja, dicsekedni meg végképp nem dicsekszik vele: ő tényleg keresztényi módon dolgozik ott.

Achs Károly

¹A szöveg a városomnak készült volna, de az újság nem vállalta a várható támadásokat. Lehet viszont, hogy több helyi közösség is hasonló kérdésekkel küzd.

²Kissé dicsekedős rész jön, de a városnak készült, mert végtelenül bosszant, hogy itt nem veszik észre az itt élők munkáját – már Móricz is ide jött anyagot gyűjteni…

³Helyi szokás.

⁴Van a városban az egyik iskolának napi két órás tévésávja. Ezen előfordult már, hogy más iskolák műsorai a tévétulajdonos iskola felirata alatt mentek. Ugyanez történt egy országos versennyel is.

⁵Ő egy olyan ember, aki az összes szabadidejét a játszótéren tölti, vigyáz a gyerekekre, játékokra. Néha teleirkálja a város járdáit: pénteken kisállat-simogatás lesz, és büszke, hogy nulla forintból össze tudott csődíteni nyolcvan gyereket.