Éva, Anna és a többiek

(Emlékek egy hajdanvolt osztályról)

Megtiszteltetésnek számított, hogy nyolcadikos osztályom képviselhette iskolánkat egy kerületi szoboravató ünnepélyen. És persze az is vonzó volt a gyerekek számára, hogy mindez tanítási időben történt. Öltözködésről, megjelenésről kissé konzervatívan gondolkodó igazgatóm megkért, hogy az osztály két, polgárpukkasztóan öltözködő lányát (nevezzük őket Évának és Annának) ne vigyem magammal az ünnepélyre. Nem volt konfliktus- és problémamentes a viszonyunk, de mindkettőjükhöz nagyon ragaszkodtam, az évek során sokat beszélgettünk velük és a szüleikkel is. Valószínűleg abban a pillanatban én is belefáradhattam a védelmezésükbe, és mivel nagyon gyorsan kellett döntenem, nem elleneztem a kérést. Nekem ez magamtól biztos nem jutott volna eszembe, de elfogadtam, és közöltem az osztállyal.

Pillanatok alatt nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem, mert egy 5-6 fiúból álló küldöttség érkezett hozzám, és közölték, hogy a két lány nélkül ők sem jönnek el. Nem volt rájuk jellemző a „balhékeresés”, jó viszonyban voltunk. Egyértelműen a helyzetnek szólt a reakciójuk. Látszott rajtuk, hogy nagyon elszántak. Hat év távlatából visszagondolva ez volt az első és egyetlen komolyabb „ellenszegülésük”. Nem volt idő mérlegelni, mert pár perc múlva indulnunk kellett. Kétségbeesetten pergettem az agyamat, hogy valami megoldást találjak. Közben a „látványosságra” odasereglett a többi osztály is, így a helyzet közel sem volt ideális a konfliktuskezelésre.

Félrehívtam az osztályomat, és azzal a javaslattal álltam elő, hogy visszavonom a döntésemet, és ezt akár a vezetőséggel szemben is képviselni fogom, ha ők cserébe megteszik, hogy a szombati erdőtakarításra, amit az önkormányzat szervezett önkénteseknek és civileknek, mindannyian elmegyünk. A fiúknak felcsillant a szemük, nagyon hálásak voltak a megoldásért, és valamennyien gondolkodás nélkül igent mondtak. A lányok viszont kijelentették, hogy őket ez a dolog nem is érdekli, inkább kihagyják az ünnepséget, és az iskolában maradnak, de a szombatjukat nem hajlandók feláldozni.

Nagyon elkeserítő volt a fiúk arcán a mérhetetlen csalódottságot látni. Ekkor döbbentek rá, hogy ez a dolog nekik fontosabb volt, mint a lányoknak. Ezután valamennyien eljöttek az ünnepségre.

Nem volt különben igaz, hogy a lányokat nem érdekelte a dolog, A történetről ugyanis telefonon beszámoltak a szüleiknek, Éva édesanyja és Anna édesapja azonnal fel is hívott. Mindketten mérhetetlenül fel voltak háborodva a hátrányos megkülönböztetés miatt, és a teljes történet ismertetése és megbeszélése után csak annyit tudtam elérni, hogy az indulatokat megfékeztük. Az édesapa közölte, hogy csak az eddigi kapcsolatunkra tekintettel és a lányára való odafigyelésünk miatt nem tesz ombudsmani feljelentést.

Utána az osztállyal megbeszéltük, hogy mi és miért történt. Megígértem nekik, hogy soha többé nem lesz olyan, hogy valakit nem vállalunk fel magunk közül, mi így, huszonhárman vagyunk az osztály.

A fiúkkal általában egyszerűbb volt a problémákon úrrá lenni. Elég sok apróbb-nagyobb órai és órák közti „balhéjuk” volt, de minden eseménynek volt „gazdája”, mindig elvállalták, amit tettek. Tisztában voltak a következményekkel, s ezeket minden további nélkül vállalták is. Ha a helyzet lehetővé tette, a büntetést kiválthatták „társadalmi munkával”. Egy magatartási fegyelmezetlenség után eldönthették: megkapják a házirend által előírt beírást, vagy az iskolai szüreti mulatságon ők fogják a mustot préselni (ez egyébként fakultatív program volt). Természetesen hasonló esetekben mindig az alternatív „büntetést” vállalták, amit igazából nem is éltek meg retorzióként, inkább a Repülő osztály szereplőihez hasonlóan kimondottan élvezték. Ebben bírtam a szülők támogatását is, akik egyetértettek a módszerrel, legfeljebb akkor elégedetlenkedtek, ha gyermeküknek sikerült a legújabb cipőt összekenni musttal. (Márpedig sikerült…)

A lányokkal végig nehezebb dolgom volt. Erőteljes kiszorítósdit játszottak, az első pillanattól kezdve, váltogatták a „legjobb” barátnőket, gyakran örök haragot fogadva. Az éppen kiszoruló pedig kétségbeesetten várt segítségre. Nagyon megviseltek ezek a helyzetek, otthon is rágódtam még rajtuk, a megoldást keresve. Másnap pedig, mikorra előálltam volna egy javaslattal, a legnagyobb nyugalommal közölték, hogy már rég kibékültek. Utólag elmondhatom: ezekből a helyzetekből okulva megtanultam például azt, hogy az apróbb-cseprőbb ügyekbe nem kell feltétlenül belefolyni.

Némelyik lány rendkívül szélsőségesen öltözködött, sminkelte magát, és meglehetősen egyéni frizurát viselt. A szülői értekezleten egyértelművé tettem, hogy a gyerekek külsejével kapcsolatban nem fogok a szülők ellenében hadakozni, mert úgy gondolom, hogy nekünk ebben az ügyben közös álláspontot kell képviselnünk. Elmondtam, hogy milyen külsőségekkel nem értek egyet, de ha a szülők ezt másképp látják, akkor nem fogok a megjelenése miatt senkivel sem veszekedni..

A szülőkkel különben nagyon jó volt a kapcsolatom (a konfliktusok ellenére az említett lányok szüleivel is). Rendkívül együttműködőek nagyon segítőkészek voltak, és szívesen voltak együtt. Ugyanakkor előfordult, hogy ellentmondásosan viselkedtek.

Éva édesanyja például a legapróbb kritikai megjegyzést is személyes sértésnek vette. Közölte, hogy bár őt is nagyon megviseli ez a stílusirányzat, de az extrém ruhák, amiket a lánya hord, kitűnő minőségűek, nem lehordott, rongyos holmikban jár. (Ezt egyébként senki nem is állította.) Amikor egy fogadóórán a kolléganőm elmarasztalta a kislányt az öltözködése miatt, anyuka előttem kezdte kibeszélni középkorú kolléganőm öltözködését, a szoknyájának a hosszát, a sminkjét és így tovább.

Ezek után, amikor Éva felnyírt, a legkülönbözőbb színárnyalatokban pompázó frizurával érkezett iskolába, nem foglalkoztam vele. Az anyuka – nagy meglepetésemre – elmondta, mennyire kiborult a frizurán, amit a tudta és beleegyezése nélkül csináltatott a lánya. Abban reménykedett, hogy az iskola ezt már nem hagyja annyiban, és tesz valamit ellene.

Éva rendezett, szerető családból érkezett. Bátyja rocker korszakán edződött szülei azzal nyugtatták magukat, hogy testvéréhez hasonlóan majd ő is kinövi ezeket az allűröket. Ennek ellenére nagyon sokszor elbizonytalanodtak, és ilyenkor megállapították, hogy fiukkal mégsem volt ennyi viselkedési probléma.

Éva különben rendkívül empatikus, segítőkész lány volt, aki központi szerepet játszott az osztályában. Kiemelkedő tehetségnek bizonyult szépíróként. A novelláit mindig megmutatta nekem, és én igyekeztem számára megfelelő publikációs lehetőséget találni. A számos díj, elismerés, egy gyönyörű novellájának az iskolai évkönyvben történő megjelenése segített ellensúlyozni a külsőségek miatti hátrányos megkülönböztetését. Tehetsége az iskolaválasztását is megkönnyítette.

Anna helyzete teljesen más volt: elvált, válás után is marakodó, egymást hibáztató szülőkkel. Édesanyjával, egy elismert ügyvéddel élt, akinek az adott időszakban éppen nem volt munkája, és komoly problémákkal küzdött. Meggyőződése volt, és ezt hangoztatta is, hogy lányainak ő a legjobb barátnője, és ezt az öltözködésével, viselkedésével is megerősítette. Egészen felkavaró volt hallani ezek után szinte ugyanezen a napon Annát, aki indulattól görcsösen sziszegte a fogai között, hogy mennyire gyűlöli az anyját. Az édesapát anyagi helyzetével kérkedő, sokszor arrogáns viselkedésű, de mindemellett lányait: Annát és húgát rajongásig szerető, általában az iskolával együttműködő szülőnek ismertem meg.

Anna alacsony tűrésküszöbű kislány volt, akinél mindig számítani lehetett arra, hogy robbanni fog. Ilyenkor hajította ki a második emeletről a táskáját, ilyenkor ordibált a tanárokkal vagy éppen magába fordulva vagdosta magát. Minden őrültsége ellenére is nagyon szeretettem. Mindig bajba került, mindig rosszul jött ki a helyzetekből, de ezzel sosem okozott másoknak kárt. Magának annál inkább.

Éva és Anna a legjobb barátnők voltak, bár mindig úgy éreztem, hogy Anna Éva életerejéből táplálkozik, így volt képes túlélni a hétköznapokat. Évát viszont nagyon igénybe vette ez a kapcsolat. Ennek ellenére sohasem panaszkodott, jól érezték magukat együtt.

Hetedik év után, a nyári szünetben borzalmas közúti baleset történt. Hárman utaztak az autóban, amit Éva friss jogosítvánnyal rendelkező bátyja vezetett. Ő volt a vétkes, és az balesetben Anna sérült meg egyedül. Ő viszont fürdőruhában zuhant ki az autóból, ahová biztonsági öv nélkül ült be. Először az sem volt biztos, hogy túléli, napokig az intenzív osztályon feküdt. A történet viszonylag szerencsésen végződött, Anna a vártnál hamarabb felépült, bár korrekciós műtétek sora várt rá. A két család egymásnak esett, pereskedés lett a történet vége. A lányok barátságát azonban ez sem kezdte ki, amennyire tudom, a mai napig jóban vannak egymással.

A ballagási búcsúbeszédünket Éva írta és olvasta fel: vörös hajjal és igen mini szoknyában. Két év múlva így számolt be magáról a facebookon (ahol volt tanulóim többségével ma is tartom a kapcsolatot).

Suszter Balázs