2013. április 22. hétfő, 7:45
Valóban beszélnünk kell Kevinről? És kell-e Kevinről beszélnünk egyáltalán?
Az OFOE Filmklub legutóbbi filmélménye valamennyiünket letaglózott. Összenéztem a mellettem ülőkkel, és jeleztem, hogy én erről nem tudok, nem akarok beszélgetni, mert olyan erős hatást gyakoroltak rám a filmvásznon történtek, hogy leginkább kifutnék a világból.
Igen – hangzott a válasz –. volt itt az utóbbi időben magányos gyilkos elég, a közülmúlt rettenete Bostonban, s nem oly régen hajtott végre tömeggyilkosságot az amúgy irigyelten békés Norvégiában Breivik.
Aronson annak idején a Columbine tragédiát korszak indító eseményként élte és írta meg, s próbálta magyarázni, megoldási utakat találni a váratlan vérengzésre. Az osztály című észt filmdráma az iskolatársait lemészároló két fiú tettéhez vezető utat szinte didaktikus pontossággal, mondhatni szociálpszichológiai igénnyel ábrázolja. Az iskolai erőszak jelenlétéről, a gyerekek közötti agresszió terjedéséről naponta olvashatunk, az ezekhez kapcsolódó történéseknek szinte már nincs is hírértékük.
És mi a helyzet a váratlanul felbukkanó tümeggyilkosokkal, akiknél szinte senki nem vesz észre korábban semmit, és egyszer csak ott vannak, lőnek és robbantanak, olykor valamilyen számukra nagy ügy szolgálatában (hiszen ezt csinálták hajdan a hős partizánok meg egyéb ellenállók is, de az őt tettük beleillett valami nagy paradigmába, a világrend aktuális narratívájába), más esetben anyagi haszon reményében, a hatalom által kényszerítve vagy egy fanatikus hit bűvöletében. A háború elembertelenítő törvényeiről, és a békében való tarthatatlanságáról számtalan irodalmi mű, regény, novella, színdarab, film szólt már.
De a bostoni gyilkos és a norvég Breivik azért egészen más képlet, s Kevin leginkább hozzájuk hasonlítható. A magányos gyilkos tette az átlagember számára megmagyarázhatatlan, de az biztos, hogy jócskán felbillenti maradék biztonságérzetét, hiszen azt az érzést kelti, hogy bármikor, bárhol, bárkivel bármi megtörténhet, bármelyik szembejövő ember hirtelen fegyvert ránthat, és…. Nem csupán természeti katasztrófa, közlekedési baleset, váratlanul érkező halálos kór hanem egy megbomlott ámokfutó áldozataivá is válhatunk, s ez olyan dolog, amit képtelenség megelőzni. A világban tapasztalható általános egyensúlyvesztés nyilvánvalóan fokozza a veszélyt, hiszen egyre több a talajvesztett, kiábrándult, semmiben reménykedni nem tudó ember, aki nem képes megoldást találni a saját életére, s ennek nyomán egyre eltompultabb, egyre érzéketlenebb és egyre gátlástalanabb. Ez az eszmefuttatás messze visz azonban attól, amiről e nagyhatású film kapcsán mondani szeretnék.
Kevin történetében az a különös, hogy a történetet a gyilkossá vált kamasz anyjának a szemszögéből ismerjük meg. Az elsődleges és igen erőteljes hatást az váltotta ki belőlem, hogy az első pillanattól kezdve tökéletesen beleéltem magam annak az anyának a helyzetébe, akinek a személyisége és élethelyzete egyetlen ponton sem egyezik az enyémmel. A film erejének bizonyítéka, hogy egy olyan lélekkel kényszerít azonosulásra, aki maga is felelős a fia által elkövetett tömeggyilkosságért. Magára is veszi Kevin vétkét, helyette is megéli a bűntudatot, vállalja a büntetést, miközben ugyanúgy képtelen emberi gesztusok érzékelésére, a segítség kérésére és elfogadására, mint a rá oly fájóan hasonlító fia.
Középosztálybeli család, a felszínen minden rendben: szerető férj, jó anyagi körülmények, megfelelő szakmai karrier, s ennek ellenére, vagy ezzel együtt valójában a dolgok mélyén a világon semmi sincsen rendben. Az anya az első pillanattól kezdve képtelen arra, hogy bárkivel emberi kapcsolatokat teremtsen, érdemben kommunikáljon, érzelmeket fogadjon el és mutasson ki. Nem látunk körülötte (ugyanúgy, mint a fia esetében) egyetlen barátot sem. A férjével való kapcsolatában a szexualitáson túl csupán közhelyes kommunikációra futja, s Franklin a világon semmit nem érez meg, nem érez át felesége nyugtalanító lelki történéseiből. A beszélgetésünkben résztvevő pszichológus egyenesen zombiként jellemezte Evát, akinek szinte egyáltalán nincs mimikája, a mosolya kényszeredett, aki körül valójában egyáltalán nem léteznek emberek.
A hagyományos kispolgári normákat követve jön létre a kétgyerekes család. Kevin véletlenül sikeredik be, megpróbálnak örülni neki, de Evának idegen saját domborodó teste, a szülés élménye sem vált ki belőle felszabadító érzelmi hatást. A csecsemő sírása halálosan idegesíti, s az egyik legmegdöbbentőbb jelenetben egy légkalapács közelében próbálja elnyomni, végre nem hallani a kicsi hisztérikus sírását. Az apa a babával megélt traumát ugyanúgy nem érzékeli (illetve egyetlen kedves mosollyal és egy közhelyes mondattal nyugtázza), mint Eva egyéb jelzéseit arról, hogy valami nincs rendben az anyaságával, nem tud mit kezdeni a gyerekével, sőt egyenesen idegenkedik, olykor kicsit retteg is tőle.
A két-három éves Kevin pedig az anyjához hasonló keménységgel „lázad”, nem akar örömet szerezni az anyjának, juszt sem teszi azt, amit kér tőle, bár mindent ért, szándékosan nem engedelmeskedik, nem beszél, nem hajlandó a szobatisztaságra, nem akar megfelelni az anyjának, nem küzd a szeretetéért. „Ez volt az egyetlen őszinte tetted” – jelzi vissza már tizenévesként, amikor az anyja a karján lévő sebhelyre mutatva megkérdezi, hogy tudja-e hogyan szerezte (egy bekakilás után Éva úgy odavágta, hogy eltört a karja). Különben az asszony fegyelmezett és kötelességtudó, de Kevin pillantásából folytonosan érzi a gyűlöletet, a gonoszságot , a „megátalkodottságra” való hajlamot. Az is lehet azonban, hogy mindez csupán a gyilkosságot követően tudatosodik benne.
Próbálkozik persze, igyekszik közelebb kerülni az egyre riasztóbban viselkedő Kevinhez. Az általa kezdeményezett közös program azonban nem segít, Kevin nem oldódik, egy fikarcnyit sem lesz közvetlenebb, kedvesebb. Amikor Eva például megjegyzést tesz a kövér emberekre, meg is kapja a fiától: „Kíméletlen vagy!” – „És ezt pont te mondod?” – „Volt kitől örökölnöm.” Kudarcba fullad a közös vacsora is, Kevin gúnyosan veri vissza anyja érdeklődését: „És akkor majd megkérdezed, hogy kire indulok be…” stb.), és mindent megtesz, hogy ne kerülhessen meghitt viszonyba az anyjával.
Vajon volt-e kulcs ehhez a gyerekhez? Lett volna, ha Eva ügyesebben és őszintébben keresi?
Felmerült a beszélgetés során az is, hogy az anyában vannak (mint ahogy Kevinben is) bizonyos autizmusra mutató vonások, hiszen a társas kapcsolatokban ő is képtelen a megfelelő viselkedésre, a formálison túlmenő kommunikációra. S ezt a zártságot nem oldja fel az anyaság élménye, pedig ilyenkor ösztönösen is fel szokott ébredni a nőkben valami melegség, elfogadásra való készség. (Igaz, hogy ez sem jellemző minden nőre, léteznek asszonyok, akikből ténylegesen hiányzik az anyai ösztön. Csak erről nem igen szokás beszélni.)
Eva feltétlenül híján van az ösztönös anyai érzelmeknek, Kevin nem kapja meg tőle a feltétel nélküli elfogadást, a anya-gyermek kötődés elemi élményét, és ezt az igen értelmes, de érzelmi szempontból egy két éves gyerek szintjén megrekedt fiú pontosan érzékeli is. Nehezen eldönthető, hogy az érzelmi fogyatékosság vele született-e, vagy az anyjával való kapcsolata tette ilyenné.
A kishúg születése nem várt „baleset”, Eva, ki tudja miért, még a férjével sem közli, hogy terhes, és éppen Kevin veszi észre, hogy a domborodó hasat. Egy normális családban az új jövevénynek örülni illik, s a verbalitás síkján (leszámítva az apa első reakcióját a váratlan hírre) ez rendben is látszik lenni. Kevin azonban nem csupán féltékeny (ami egy elsőszülöttnél akár természetes is lehetne), hanem hideg fejjel, az érzelmek tökéletes hiánya mellett kimondottan gonosz Celievel, aki pedig, tőle (és az anyjától) eltérően melegszívű, elfogadó, kedves, olyan mint a reklámfilmek elbűvölő kislányalakjai. Rajong a bátyjáért, aki először „csak” csicskáztatja, majd egyre gonoszabb dolgokat művel vele kedves kis állata eltüntetésétől, a végzetes szemsérülésen át a szabályos kivégzésig.
Egyetlen meghitt pillanata van az anyjával. Egy betegség által elgyengülve hallgatja a mesét Robin Hoodról, és ez az időszak, amikor Eva (talán a betegség tényétől megrémülve) őszintén gyengéd vele, amikor összesimulva olyan perceket élnek át együtt, amit se előtte, se utána egyetlen egyszer sem.
S megdöbbentő módon éppen a Robin Hood ihlette nyilazás játssza a főszerepet a tragédiában. Kevin kap először egy játék íjat, tapadós nyilakkal, majd egy karácsonyra igazi íjat, igazi nyilakkal. És ezzel követi el a gyilkosságot: röviddel a 16. születésnapja előtt az iskolában öl meg 9 embert, miután végzett apjával és a húgával is. Ezután meghajol, mint egy színpadon (Szerepet játszott? Robin Hoodnak érezte magát?) és úgy vonul ki az épületből, mint egy filmbéli hős.
Vajon mi játszódik le Evában ezekben a percekben, amikor az első pillanatban attól retteg, hogy a fia az áldozatok között van, és azután tanúja Kevin diadalmas kivonulásának, letartóztatásának, és ezzel egyidejűleg az áldozatok hozzátartozói keserves fájdalmának?
A film azt sugallja, hogy az anya mint egy keresztet hordozza a közösnek megélt bűn terhét.Retteg a találkozásoktól az áldozatok hozzátartozóival, s mintha megkönnyebbüléssel fogadná azt a váratlan és kemény arculütést, amit az egyik áldozat anyjától kap. Ugyanakkor hárít minden emberi gesztust, nem kér segítséget, s nem engedi közel magához azt az egyetlen embert sem, aki őszinte részvéttel és empátiával közeledik hozzá: Kevin egyik áldozatát, a nyíllövés következtében tolókocsiba kényszerült fiatalembert.
A film Eva rémálmával indul: rengeteg összegabalyodó, vérrel borított test, ő maga is közöttük van. A vörös szín mint alapmotívum újra meg újra megjelenik, hol a házat, hol az asszony kocsiját önti le vérrel valaki, s Eva rezzenéstelen arccal tisztogatja a házfalat, számtalanszor mossa a kezéről a vért. Folyamatosan szörnyen megalázó helyzetekbe kerül, amelyek elől megpróbál elrejtőzni. Egy szupermarketben éppen egy olyan pult előtt áll meg, amelyen csupa paradicsomkonzerv van (ismét a vörös szín!).
Maga a családi ház tágas, elidegenedett tér, nincsenek benne meghitt sarkok, személyes tárgyak, csupán Eva emlékei jelennek meg a széles terekben, mint távoli, álomszerű riasztó képek. Egy egy kedves mondat Franklintől, a kislány csicsergése egy közeledő bálról, készülődés a karácsonyra, ahol ott vannak az összes kellékek, s ott csapódik az asztalra Kevin fekete táskája, s jelenik meg a karáncsonyfa alatt az ajándék íjkészlet. Közben a háttérben népszerű slágerek szólnak, mintegy ellenpontozva a kísérteties hangulatot.
Két évvel a történtek után a börtönlátogatáson kérdezi meg végre az anya Kevint: MIÉRT? A fiún a filmben először látszik érzelem: elbizonytalanodás, rettegés: „Akkor azt hittem, tudom, már nem…”
Vajon miért öleli őt meg az anya a befejező percekben? (Nem látjuk, hogy a fiú viszonozná az ölelést.) Jóvá akar talán tenni valamit? Úgy érzi, hogy kötelessége vigaszt nyújtania a fiának, akinek mégiscsak az anyja, s akivel kettesben maradtak egy abszolút légüres térben? Ez a magyarázat azonban nem fér bele Eva személyiségébe. Több elemzés vitatja is e a gesztus hitelességét.
Mi lesz vajon ezzel a nővel, ezzel a fiatalemberrel, aki egy intézetben él, ki tudja meddig?
A beszélgetés során vita alakult ki közöttünk arról, hogy vajon létezik-e jövő Eva és Kevin számára. Az én véleményem az volt, hogy ebben az esetben egy közös öngyilkosság lehetett volna az egyetlen viszonylag megnyugtató megoldás. Ezt a véleményt többen nem osztották. Sőt akadt a beszélgetőpartnereink között olyan is, akihez a gyerek közelebb állt, mint az anya, Kevint áldozatnak tekintette, s úgy vélte, hogy a záró jelenetben a fiú arcán végre megjelenő érzelem reményt adhat az élet folytatására. Állította, hogy még egy ilyen helyzetből is fel lehet állni.
S akkor hirtelen eszembe jutott Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének a főhőse Raszkolnyilkov. A gyilkos, aki hosszú idő után képes szembenézni azzal, amit elkövetett, egy lány segítségével belátja a bűnét, és a bűnhődés vállalásával a vallásban sikerül vígaszt találnia. Persze ehhez ott van neki segítőként egy csodálatos és bűntelen lény: Szonya. De hol akad egy Szonya Kevin számára? Ki segíthet neki? Eva? Ő maga is segítségre szorul. Mit tudnak kezdeni ők ketten egy ilyen jóvátehetetlen bűnnel? El nem tudom képzelni.
A film fantasztikus élmény. De senkinek sem javaslom, hogy gyerekekkel megnézesse . Még 18 éven felüliekkel is csupán jól előkészítve, kellő körültekintéssel, a közös feldolgozás lehetőségét felkínálva.
Nagyon rosszul éltem meg Eva történetét, a vele való azonosulás olyan szintjén, hogy magam is elcsodálkoztam rajta. Ez a film valahogy bebújik az ember bőre alá, és nem hagyja nyugodni.
Szekszárdi Júlia
Köszönöm az írásodat, Juli…
Szombat óta engem sem hagy nyugodni ez a film. Érdekes módon nem "ott és akkor" tett rám valami igazán megrendítő hatást, hanem azóta nap mint nap. Nem hagy nyugton. Rám kényszeríti magát. Csak azon kapom magamat, hogy újra és újra visszatérek hozzá: hol így, hol úgy. Hol ezt vizsgálgatom, hol valami mást. Nincs válaszom, csak egyre sűrűsödő kérdéseim… Most éppen az apa felelőssége. Mert Eva – a maga módján – sűrűn ad jelzéseket a Kevinnel való kapcsolatáról és magáról Kevinről is. Franklin válaszai csaknem primitívek: nem látja a probléma súlyosságát. Érzékeli, hogy a Robin Hood-történet olvasásakor "valami jó történt" Eva és Kevin között. Megnyugszik… majd játéknyilat vesz a fiának … és – bár sorjáznak Kevin hidegvérű, érzéketlen cselekedetei – karácsonyra a valódi nyíl…
Hogy mennyire valódi az a probléma, amiről a film szól: a fiú, akit ismertem és ismerek – tudomásom szerint – születésétől kezdve hasonló kapcsolatban volt az édesanyjával, mint Kevin (a csecsemőkori fényképein az édesanya arca igen hasonlít Eváéra; a kisfiú is folyton sírt; mindig pont az ellenkezőjét tette, amit az édesanyja szeretett volna; kamaszkorára – amikor én megismertem – a hangja monotonná vált, arca mimikátlanná…). A pszichiátriai vizsgálat pszichopátiát jelzett. Ha egy skálán képzelem el azt a súlyosságot, ami Kevint jelenti, akkor az én ismerősöm valahol a skála másik végén, egy alacsonyabb – ám jól érzékelhető – fokán (volt) található… A megoldás elképesztően hasonló (Szonya nélkül) a Raszkolynikov-féle megoldáshoz: a tökéletesen materialista fiatalember – önmaga számára is váratlanul – "megtért". És megtörtént az áttörés: megmozdult az arc, megszűnt az idegesítően monoton hang, kedves és meleg a tekintete. Talán valóban képessé vált a szeretetre, és azt ki is tudja fejezni…
Annak kell drukkolnom, hogy soha ne veszítse el a hitét.
Jó volt olvasni ezt az eszmefuttatást.
Két dologban elbizonytalanodtam, miközben visszaemlékeztem a filmre. Szerintem a nyitó képsorokban nem hullák közt van a nő, hanem egy paradicsomcsatában, amit nagyon is élvez. (Talán mert mindenkivel van, még sincs senkivel sem a tömegben.)
A másik pedig az anya végső kérdése. Nekem úgy rémlik, Kevin azt válaszolja neki: Azt hittem, te tudod. Ez más irányba viszi az értelmezést. Így olyan, mintha neki csinálta volna a vérengzést. S szerintem tényleg neki rendezte az egészet.
Lehet, Zsuzsa, hogy igazad van, ujra meg kellene nézni a filmet. Az elso jelenetet en maskepp ertelmeztem, es az utolso megjegyzesre nem emlekszem.
Érdekes írás a film témájáról a Kölökneten Lannert judittól. Valóban jó szülőnek lenni? A szülőknek szóló portálon számos cikk található erről az izgalams témáról, érdemes elolvasni
http://www.koloknet.hu/?2184-valoban-jo-szulonek-lenni
Én a könyvet is olvastam, ami szenzációs, ha az első 30-40 oldalon sikerül túljutni. Akinek tetszett a film, feltétlenül ajánlom, sokkal összetettebben ábrázolja a család dinamikáját.
Nagyon hosszan lehetne a filmről írni. Sok mindenben egyetértek, de néhány dolog – véleményem szerint – mást jelent. Egy-két példa:
A végén azt feleli Kevin: "Azt hittem, te tudod." Legalábbis én így emlékszem. Véleményem szerint ez volt a CÉL: az ölelés. (Tehát, dramaturgiailag rendben van, sőt, itt a csúcspont.) Sehogy és sosem kapta meg Kevin az elfogadást, a meghallgatást, csak ÍGY. Anya és fia egész életüket egymás mellett élték "el". Gyönyörű a párbeszéd az étteremben.
Az apa szerepe – megint csak szerintem – más. Amellett, hogy látszólag megpróbál a gyerek igényeinek megfelelni (kérdések: milyen igények ezek? Kell-e ezeknek megfelelni?), bűntárs. Sajnos tipikus, általában az anya szerepe.(Lásd: Dolores Claiborne)
Az első jelenet, szerintem, a La Tomatina-n, azaz a paradicsom fesztiválon készült, melyet augusztus utolsó szerdáján tartanak Bunolban (Spanyolország). Nyilván a piros, a vér hívta be a filmbe. Az értelmetlen "vérfürdő".
Nagyon jó filmnek tartom. Egyetértek azzal, hogy gyereknek csak megfelelő előkészítés után, sem.
Kedves Zsolt, nagyon köszönöm a hozzászólást és a kiegészítést. A paradicsomfesztiválról korábban nem hallottam (már egy korábbi kommentelő is említette), ezért is értelmezhettem félre a nyitóképeket (itt lehet olvasni a spanyolországi La Tomatináról.) Ennek ismeretében még zseniálisabb a filmnyelvi megoldás. (A ráerősítés a vörös színre.)
Éppen ideje újra megnézni, meg a könyvet elolvasni, mert nekem a filmben az utolsó mondat elsikkadt, pedig fontos. Az ölelés viszonzását én nem érzékeltem, és bár valóban ez a csúcs, de nyoma sincs semmifajta katarzisnak. Kevin arcán van érzelem, de ez csupán valamifajta riadalom, ráébredés a saját sors kilátástalanságára, a színlelt(?) biztonságtudat látható megrendülése. Lelkiismeretfurdalást az áldozatok miatt az anya érez, ő nem. Legalábbis ennek semmi jelét nem láttam.
Az apát én talán nem látom olyan negatívnak, mint Hédi, de nem vitás, hogy bűntársnak tekinthető, hiszen nem a fia és a felesége valódi szükségleteire figyel, képtelen ráérezni a valódi problémákra. Vagy nem is kíváncsi ezekre? Neki így jó, így kényelmes, így kerek a világ? Miért öli meg őt is Kevin? Valóban az anyja ingerküszöbét akarja csak elérni? Valódi fájdalmat okozni neki? Hogy a kishugát az első pillanattól kezdve gyűlöli, az nem marad titok (csak az apa nem veszi észre, mint ahogy sok egyebet sem.) De mintha felügyelet alá akarnák helyezni a fiút a kislány balesete után. Vagy nem erről volt szó? Hű, ez egyre bonyolultabb! Meg kell újra nézni!
Egy kérdés, Zsolt! Említi Dolores Claiborne-t. Feltételezem, hogy egy Stephen King regény főszereplőjére gondol. Nem olvastam az adott könyvet, csak a neten néztem a név után. Megírná, hogy miért idéződött fel az ő példája?
Kedves Juli!
Megnéztem a filmet újra. Van egy rossz hírem, számomra, az utolsó mondat valóban úgy szól, ahogy azt írtad: "Azt hittem, tudom." Erre felel az anya a vágyott öleléssel. Ezzel együtt is ez a film – valóban – katarzis nélküli csúcspontja.
Dolores Claiborne, Stephen King regényéből készült film. Már csak óvatosan merem írni :-), úgy emlékszem: erőszakos apa, anyai asszisztencia. A bűntárs példára említettem.
Egy kedves barátom ajánlotta ehhez a témához Jodi Picoult: 19 perc című könyvét. Még nem olvastam, de fogom.
Kedves Zsolt, nagyon köszönöm a választ. Majd én is elolvasom ezeket a könyveket.
Tovább gondolkozva eszembe jutott néhány dolog.
Nagyon valószínű, hogy nagyon sok gyerek nő fel diszfunkcionális családban vagy töredékben. Attól tartok, hogy ennél sokkal durvább esetek fordulnak elő. Talán még közvetlen környezetünkben is vannak hasonlók, csak nagyon jó a "marketingjük", és nem látjuk, vesszük észre őket. Vajon miért nincs több "KEVIN"? Talán azért, mert a nevelés/nem nevelés két (vagy több) ember között zajló folyamat. Nem minden gyermek ilyen érzékeny, többen képesek elfojtani magukban, csupán kisebb "lázadással", esetleg öngyilkossággal vagy annak kísérletével "megússza" környezetük. De az biztos, hogy örökíteni fogják saját családjukban. Már csak egy kérdés marad: hogy lehet ezen segíteni?
Én másképp értelmeztem a filmet. Számomra arról szól, hogy milyen tragikus, amikor egy anya képtelen úgy szeretni a gyerekét, ahogyan annak szüksége lenne rá. Nem gondolom, hogy érzelmek nélküli emberekről lenne szó: sem Éva, sem Kevin nem az. Kevin imádja az anyját, de az, hogy nem kap erre a szeretetre megfelelő választ, olyan frusztrált dühöt vált ki a fiúból az évek során, hogy egyetlen célja az lesz, jhogy megkeserítse az anyja életét. "Ha nem szeretsz, akkor gyűlölj – csak érezz valamit irántam" Játszmázás az egész kapcsolatuk. Az egyik kulcsjelenet, amikor Kevin beteg: ekkor lehull a lepel, betegen nincs ereje játszani az eddigi játszmát: bújik anyjához, öleli s elküldi apát, akire eddig azt a szerepet osztotta, mintha őt szeretné. Hogy miért öl Kevin? Sem apját, sem húgát nem szereti, s amikor kihallgatja szülei beszélgetését a válásról – valódi kétségbeesés látszik az arcán. Kevin apja szerint az, hogy kihez kerüljenek a gyerekek, már régen eldőlt: ő, az apa az alkalmasabb a gyerekek nevelésére. És Éva nem tiltakozik… Kevin szerintem ekkor dönti el, hogy végső büntetést mér anyjára: megfosztja mindenkitől, akit az szeret, és rákényszeríti arra, hogy egyedül, magányosan és bűntudattal telve élje le hátralévő életét.
A búcsújelenetben Kevin anyjának ölelése kissé színpadias – most sem sikerül igazán őszintén megélnie a pillanatot, Kevin arcán pedig a szeretet és a kétségbeesés tükröződik.
Szerintem 🙂
Kedves Judit! Éppen azért jó ez a film, mert ilyen sok, olykor egymásnak ellentmondó érzelmet vált ki, gondolatokat ébreszt, foglalkoztat. Én sem érzem, hogy érzelemmentes lények lennének anya és fia, sőt, de azért valami gond van mindkettőjük szociális kapcsolataival. A játszmázással egyetértek, s az is valószínű, hogy Kevin tette ennek a játszmának a része. Már jeleztem, hogy muszáj újra néznem a filmet (csak idő meg erő kellene hozzá), mert nekem az jött át a végzetes szülői beszélgetésből, mintha a fiút intézetbe akarnák küldeni, vagy felügyelet alá helyeztetni. A válási szándékra nem emlékszem, de attól még igaz lehet. A kulcsjelenet valóban a Kevin betegsége alkalmával történő röpke egymásra találás. Hogy Kevin imádná az anyját? Talán inkább birtokolni akarja, de nem tudja. Az anya általad leírt szerepével egyetértek, és nagyon erősen át is éreztem ennek a tragikus voltát. Talán éppen ezért viselt meg ennyire a film.
Kedves Júlia!
Írásához, és a hozzászólásokhoz egy „apró” megjegyzésem van.
Mindig először a könyvet ajánlom és csak utána a belőle készült alkotást.
Ha ez most is így lenne nem vetnének fel olyan kérdéseket a kommentálók- nem csak itt- ami nincs benne a regényben sem kimondva sem kimondatlanul.
…
Úgy tanultuk régen : először a saját agyaddal ,gondolataiddal képezd le a történetet, utána nézd meg másnak mi jutott eszébe róla…már csak az agyunk működése miatt is..
Ha valamikor ezt kellene- jó lenne követni- hát ennél a könyvnél és a filmnél biztosan..
Én szerencsés vagyok, szeretek olvasni és a lányom is szeret -olvasni is :)..tanítani pont azért nem tanítok már ,mert az olvasás gyönyörét vettük el gyermekeinktől azzal,hogy nem tudjuk őket megtanítani értően olvasni ….
De ha már a kollégáknak sem azt ajánljuk :olvasd el..utána nézd meg – akkor sok mindenről mi is tehetünk.. és itt nem csak a könyvek olvasásáról való leszoktatásról beszélek..
Én csak annyit tudok hozzátenni pszichologizálás mentesen – borzalmas….de mindenkinek aki megérett rá, hogy gondolkodjon róla el kellene olvasni.. és ha utána úgy érzi.. más szemüvegén keresztül is látnia kell ,akkor nézze meg, de csak akkor.. mert csak úgy tudja feldogozni.. nem megérteni..és csak akkor tud róla beszélni őszintén a diákokkal..
Köszönöm türelmét..
Andrea
Kedves Andrea! Tulajdonképpen tökéletesen igaza van, ami az olvasás fontosságát illeti. Nem volt talán ilyen szempontból a legszerencsésebb, de én ebben az esetben először láttam a filmet, és közvetlenül a felkavaró moziélmény után olvastam a könyvet. Részben éppen a film hatására. Egy pedagógus filmklub keretében került sor a filmnézésre, mindenkire nagy hatást gyakorolt, engem nagyon meg is viselt, ezért is éreztem szükségét annak, hogy írjak róla. Később olvastam a könyvet, ami sok mindent újra gondoltatott velem, de nem biztos, hogy jobban járok, ha előbb olvasom. Talán csalódtam volna? Bár nem hiszem, mert a film ebben az esetben műalkotásként egyenértékű volt a könyvvel. Számomra megkétszerezte, elmélyítette az élményt. Úgy vélem, hogy amikor egy műalkotás (akármilyen műfajban) hatni kezd, az elszakad a szerzőtől rendezőtől, alkotótól és önálló életre kel. Nem tartom problémának, hogy a film nézői olyan kérdéseket vetettek, amelyek ennek az élménynek a kapcsán merültek fel bennük. Azok, akik a könyv elolvasására is rászánják magukat többletélményhez jutnak. Az élmény valóban nyomasztó, sokat lehet rajta gondolkodni, érdemes róla beszélni. A saját tizenéves unokáim (tőlem függetlenül) látták, és nagyon megmozgatta őket. Ha rajtam áll, nem nézik meg. De megnézték, és jól lehetett velük beszélgetni róla. Gondolom, hogy éretten gondolkodó középiskolásokkal egy felkészült és empatikus tanár eredményesen beszélgethet a filmről. Ha elolvassák a könyvet, akkor arról is, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy a fiatalok többsége elolvassa. A filmet inkább megnézik. Köszönöm szépen a hozzászólását, üdvözlettel Szekszárdi Júlia