2013. július 4. csütörtök, 8:45
Virtuális szülői értekezlet 5.
Kis iskolai kalandregény
Hallottam már a történetről, furcsálltam is. Egy jó kolléga mesélte, egykoron együtt kutattunk, fejlesztettünk és tanítottunk az egykoron neves pedagógiai műhelyben. Első osztályos kisfia intőt kapott. Ez felbolygatta a szülők életét, annál is inkább, mivel nehezen tudtak érdemben kommunikálni az érintett pedagógussal. Tűnődtem, mi lesz Alpárral (nevezzük így a kis főhőst). Kicsapják? Előbb az iskolából, majd a kerület összes iskolájából? A szülők nem mondtak le a tárgyalásos megoldásról. A történet izgalmas fordulatokat vett, a leghitelesebb szereplő, az édesapa (az iskolai kommunikációban: Apuka) leírásában követhetjük nyomon az eseményeket (közlésre felhatalmazva). Tavaly elhangzott egy jegyzetem Balázs Géza Tetten ért szavak rádióműsorában ezzel a címmel: Anyuka iskolába megy. (2012. október/10.) Az újabb epizódban változik a szereposztás: Apuka is iskolába megy.
Találkozásunk Elvira nénivel, avagy szomorú adalék a tehetetlenség pedagógiájához1
Elvira néni egy zöldövezeti általános iskolában dolgozott Budapesten amolyan ifjúságvédelmis mindenesként. Tanítói diplomáján évtizedekkel ezelőtt megszáradt a pecsét, a főiskolán elsajátított pedagógiai tudása kissé megkopott. Igen ám, de jött a nagy „klebersbergi” átszervezés, amely döntéskényszerbe hozta, megy vagy újra katedrára áll. Mivel az egzisztenciális kényszer tűnt erősebbnek, pechünkre az eredeti hivatását választotta, elvállalta a „válogatott” gyerekekből álló osztály főnökségét. Döntése nem kis bátorságra vall, ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy húsz éve nem operáló sebész, műtétre vállalkozna, nem szeretnék a kése alá feküdni, lehet, hogy Elvira néni sem.
A fiam, Alpár és jómagam, no meg az anyukája az őszt, a telet és a tavaszt is végig küzdöttük Elvira nénivel, aki váltótársával napi 4-8 órát töltött a gyerekkel és másik huszonkilenc gézengúzzal, akiket a szüleik (a sikeres felvételi elbeszélgetést követően) a magyar-német kéttannyelvű programba írattak be. Elvira néni minden nap elmondta, hogy aznap Alpár éppen milyen kihívás elé állította, amellyel nem tudott megbirkózni. Mi minden nap elmondtuk neki, hogy az osztályközösségben keletkező problémát, ott és akkor kellene megoldani, erre otthon nemigen van már lehetőség, persze lelki életet élhetünk és éltünk is a gyerekkel az edzés utáni fáradtságot leküzdve, de mindez nem vezetett, nem vezethetett eredményre. Elvira néni fekete pontokkal, szomorú arcokkal, igazgatóhoz felküldéssel igyekezett operálni, mondván: „neki más pedagógiai eszköz nincs a kezében”. Természetesen Alpár kihágásai egy fikarcnyival sem lépték túl egy átlagos nyolcéves kisiskolás „gaztetteit”, a legkülönbözőbb közösségekben (sport, énekkar, barátok gyerekei, játszótér stb.) helyt állt, onnan soha sem kaptunk vagy észleltünk negatív visszacsatolást.
Amikor Elvira néninek elfogyott a türelme, úgy döntött, beír egy intőt. Intőt egy első osztályosnak, akinek fogalma sincs az efféle fenyítés mibenlétéről.
Egyértelmű volt, hogy az intő nekünk, az „állandóan hárító”, „együttműködni nem hajlandó” szülőknek szólt, ezért a tehetetlenség pedagógiájának (Zsolnai Józsefnél pedagógiai műhiba, másoknál fekete pedagógia) folyamatos elszenvedéséből fakadó szomorúságtól vezérelve úgy gondoltam, ez magas labda, amit nem hagyhatok ki, válaszoltam (lehet, hogy egy kicsit indulatosan):
„Kedves Elvira!
Mint Alpár édesapja és húszéves pedagógusi pályafutással rendelkező kollégája megdöbbenéssel olvastam fiam osztályfőnöki intőjét. Egy első osztályos gyerek fegyelmezését a hétköznapi pedagógián kívüli eszköztárat alkalmazva megoldani enyhén szólva is megkérdőjelezendő eljárás. Mivel napi kapcsolatban állunk, folyamatosan informál minket az iskolában történtekről, érthetetlen, hogy miért, milyen megfontolásból alkalmazta ezt az „övön aluli ütést”. Alpárt – ahogyan Ön fogalmazott – egy válogatott gyerekekből álló osztályba írattuk be, feltételeztük, hogy válogatott pedagógus gárdára bíztuk a gyermekünket, akik képesek megbirkózni harminc nebuló közösséggé formálásával, hisz ez lenne az iskola szocializációs feladatának egyik pillére. Ön pontosan tisztában van azzal, hogy Alpárt a többiek piszkálják, cukkolják, és nem ennek az okát, hátterét tárja fel, majd kezeli, hanem az „agresszíven” reagáló gyermekemet bünteti meg. Megdöbbentő, hogy az Ön pedagógiai eszköztára eddig terjed! Hogy képzeli, hogy az iskola falai között generálódó, az osztály miliője által kiváltott reakciókat itthon orvosoljuk abban az 1-2 órában, amit hétköznap, a sportolás után a gyermekünkkel töltünk. Könyvtárnyi irodalma van a kisiskoláskori közösségteremtésnek és a korspecifikus konfliktuskezelésnek, és persze számos tanfolyamon tartanak erre vonatkozó továbbképzéseket. Egy nyolcéves gyermek a szeretet és nem a fenyítés nyelvén ért, kérem, ennek szellemében gyakorolja hivatását!” (Aláírás)
Természetesen Elvira néni nem hagyta annyiban, az igazgató elé citált minket, ahol kulturáltan egyeztettük nézeteinket, és elnézését kértem, ha félreérthetően fogalmaztam volna. Három hét totális nyugalom következett, fellélegeztünk, végre az estéink nem Alpár viselt dolgainak kezeléséről szóltak. Aztán beütött a krach. Alpár rájött, hogy Elvira néni „tehetetlen” vele szemben és sztrájkba kezdett, nem volt hajlandó dolgozni az órákon, egyszer kriksz-krakszokat írt a matek füzetébe, amikor Elvira néni érdeklődött, hogy ez mi, szemrebbenés nélkül azt válaszolta, kínai…
Elvira néninek egyetlen dolga lett volna, motiválni, ez nem sikerült. Alpár szeptembertől egy másik iskolában folytatja tanulmányait.
Konklúzió
Eddig a történet. De nincs vége. Zárásul némi konklúzió. Több is akad. Elvira néni tehetetlen. Elvira néni tanító. – Minden tanítónő tehetetlen. Hessentsük el nyomban ezt a rossz, sanda szillogizmust. Annyi jó és szép tanító/nője van a szakmának! És hasznos irodalma is akad a témának, csak egyet említünk meg itt: Segítés és pedagógia. Kísérlet a nevelés mibenlétének újraértelmezésére, Nagy József írta (lásd MAGYAR PEDAGÓGIA, 1995. 95. évf. 3-4. szám 157-200.) Hatalmas munka, és van jó néhány más hatékony példa a gyakorlatban.
Hírlik, születőben a pedagógusok etikai kódexe. Van előzménye, Pedagógus Szakmai Etikai Kódex (Független Pedagógus Fórum, 2001. Könyvben is megjelent: Szakmai etikai kódex pedagógusoknak, szerk., Hoffmann Rózsa, Nemzeti tankönyvkiadó, 2004.), kis idézet az első műből: „A szülőkkel való kapcsolat etikai normái (5. pont). A pedagógus és a szülő kapcsolata egyenrangú személyek partneri kapcsolata, amely csak egyetlen területen, a pedagógia kompetencia területén aszimmetrikus. Itt – szaktudása alapján – a nevelő vezető szerepe érvényesül. A kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet és megbecsülés.”
Itt nem boncolgatjuk, mi a „pedagógiai kompetencia” és mikor, miért nem „aszimmetrikus”. Kár, hogy a kódex nem tartalmazza konkrétan a kommunikációs kultúrát, mely a kölcsönös tisztelet alapja. (Komoly munka vár a végső etikai kódex alkotóira! Jó és szép irodalmi háttér van hozzá.) Még tűnődve kicsit a tanulságokon: az is bizonyos, csak olyan iskolák hirdessenek „különleges” programot, amelyek meg is tudják valósítani, rendelkeznek a realizálás pedagógiai kompetenciájával. Annyi jó és szép példa van erre a hazai iskolai gyakorlatban!
A kisfiú tehát másik iskolában kezdi a következő tanévet. Alpár ugyanolyan örömmel megy új iskolájába, mint ahogyan ment az előzőbe. Ahonnét kivették. Éljen a gyermek! Akinek jogai vannak, és „szabadsága vezetésért kiált”, nem feledve Nyíri Tamás intelmét.
Sz. Tóth Gyula
1A történetben a neveket a személyiségi jogokra tekintettel megváltoztattam.
Igyekszem lehiggadni. Nem lesz könnyű, hiszen annyira ismerős ez a helyzet (http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1176)
Lassan már nem tudom, mennyi esetre van szükség ahhoz, hogy az ember általánosítson, és kivételnek (mely erősíti a szabályt) tekintse az ettől eltérőt: a JÓT.
Mi már ott tartunk, hogy Anyuka" egyenesben megkérte a tanító nénit: "mondja meg, ha a gyerek irritálja, valami miatt ellenszenves a számára, mert inkább más iskolában folytatja a 2. osztályt, minthogy naponta megélje a tanítója elutasítását". Tanító néni hevesen (túl hevesen) tiltakozott… keressük a másik iskolát.
Az ún. etikai kódexhez: hogy lehet egyenrangú az a kapcsolat, amelynek tartalma és célja ugyanaz (a gyermeknevelés), ám az egyik fél "kompetensebb", mint a másik? Mondanám, hogy ez vicc, de sajnos nem az.
Intő első osztályos gyereknek? Akik ezt megteszik azok a szakma szégyenei.
Ha adódik probléma (és miért ne adódna), természetesen meg kell oldani.
Hogyan???? Na, ez itt a kérdés. Mert: a problémát elemezni kell:
-ha a gyerek éretlen
-ha fogyatékos
-ha neveletlen
-ha egyszerűen besokallt stb…
Minden helyzetben másképpen kell reagálni, másképpen kell elindulni a megoldás felé.
Lényeg:
-gyerek ne sérüljön,
-kedves, elfogadó, előremutató legyen a tanári reakció!!!!!
Ne vegyük el a kedvét az iskolától, mi, tanárok!!!!!
(Sajnos, ezt csak kevesen értik, és kevesen tudják.)
És nagyon nehéz helyrehozni.
Claparede minden pedagógussal végeztetett volna állatkísérletet, mert akkor felismerték volna, hogy az eredmény elmaradásáért nem tehetnek felelőssé másokat. Ha a szülő is szakképzett, akkor vitás esetben a közös kompetencia alapján csak patthelyzet jöhet létre? A kompetenciát nem elég hangoztatnunk, hanem bizonyítanunk kell. Nem az oklevél kézhez vételével a diplomaosztón, hanem érvekkel és meggyőző gyakorlattal a mindennapokban. Dante szerint a rossz munkás utálja a szerszámait. Hozzátehetjük: a rossz pedagógus mellőzi a nevelés gazdag eszköztárát, csupán elvárásokat hangoztat, többnyire nem kellő tapintattal. S jó, ha csak a módszereket utálja, és nem a gyerekeket. (A legnagyobb baj, hogy ez utóbbira is van példa.)
Nem gondolom, hogy bármilyen etikei kódex segítene a problémákon, a megoldás egyedül a pedagógus személyiségében, alkalmasságában van – ezt pedig nem lehet szabályozni. És ezzel megint ott vagyok, ahol évtizedek óta: sokkal jobban meg kellene szűrni a leendő pedagógusokat, ez pedig azt jelenti, hogy a képzésükben alapvető reformokra lenne szükség.
Nemrég beszélgettem leendő pedagógusokkal.
Miért mennek a pályára?
-nem vettek fel máshová
-a nyári szünet nagyon jó
-kell valamilyen diploma
-majd csak végzek valahogy
-mindenki furcsán néz rám, mikor azt mondom, hogy szeretem a gyerekeket.
Hát….
Komment nélkül.
Szívembe markolt a történet, mert nekünk egy szinte szó szerint ilyen „Elvira nénink” van. Annyi a különbség, hogy a második héttől kezdve azt hallgattuk, hogy „ennyi rossz gyerekkel én már nem tudok mit kezdeni”. Majd intőt adott – amelyről, mikor rákérdeztem pár nap múlva (hiszen az iskolába nem teheti csak úgy be lábát a szülő, akkor sem, ha az elsős gyereke intőt kap, hanem szépen időpontot kell kérni ennek megbeszélésére), közölte, hogy „ja, közben kiderült, hogy nem is neki kellett volna intőt adni, de hát annyi a rossz gyerek ebben az osztályban!”.
„Mitől rosszak, mit csinálnak?” – kérdem naív szülőként. „Szünetben rohangálnak a folyosón, és kiabálnak” – panaszolja ő. Erre nem tudok mit mondani.
Elsős gyerekek, pár héttel az iskolakezdés után. A szünetben. Szaladgálnak. Miután végig kellett ülniük 45 percet. Nem ez lenne az egészséges? De nem vagyok pedagógus. Megijeszt a tanítónő – hogyhogy nem tud mit kezdeni velük? Már most? Mi lesz később?
Később kiderül, hogy a napi szinten a magatartásra adott piros és feketepontokat sem tudom komolyan venni. Feketét kap, ha leesik a padról a tolltartója és felveszi. Akkor is, ha fütyül órán, majd a kérdésre, ki volt, jelentkezik, hogy ő volt.
Eljutok odáig, hogy közlöm a gyerekkel, nem érdekel, milyen színt kap aznap, de mindig vallja be becsülettel, amit csinált – mert bár nem vagyok pedagógus, azt gondolom, ha egy elsős fütyül egy órán, és bevallja, azt legalább egy jó szóval el kéne ismerni, mert ha csípőből büntetik, lehet, hogy legközelebb sunyítani fog.
Szerencsére nem sunyít… viszont más gyerekek igen, rákenik, ha ők rosszalkodnak. A tanító néni pedig annak hisz, aki előbb mondja. Nem gyanús neki, hogy érdekes módon egy másik gyerek,„Bécike” mindig ott van, ha valami rosszaság történik, és mindig elsőként kiabálja be, ki volt (természetesen nem ő maga).
Nyilván elfogult vagyok a gyerekkel, gondolom. Aztán az osztálytársak szüleitől is ugyanazokat a sztorikat hallom. Dicsérik, milyen becsületes a gyerek, mert a lányuk/fiuk mesélte, hogy a múltkor is… és már a gyerekeknek is feltűnik, hogy igazságtalan a „pontrendszer”.
„Elvira néni” pedig duzzog, pofákat vág, de ha szól, abban sincs köszönet, csak fröcsög belőle az elkeseredett szitok a gyerekre.
Még később rájöttem, hogy „Elvira néni” egy hihetetlenül korlátolt nőszemély. De hová meneküljön az ember? Van, ahol nincsenek „Elvira nénik”?