AmásÉk

Ma reggel arra ébredtem, hogy ellopták az életemet.

Disznó a kondából? Tehén az a gulyából.

Cigányasszony, aki jósol? Dehogy, cigányasszony, akiről megjósolták, hogy eljön értem, s magával visz, vörös szeplős családunkból az egyetlen kreol bőrű feketét.

Jósolt persze az onkológus is, személyesen nekem egy fél évet, tizenegy éve. Így engem nem visz rá a lélek, hogy rózsaszín szívecskéket osztogassak a mellrák kapcsán.

Elmélkedhetnék persze minderről a patak partján is, hisz mindannyiunknak jut legalább egy patak, de egyrészt hideg van, vacognak még a fűzfák is, másrészt nagyanyám kertje az erdőre futott ki. Az egyutcás falu szemközti házsora épült a patakparton.

Könnyen el lehetett ott igazodni: valós és társadalmi térben egyaránt. Volt a Miénk: a fekete fakaputól a virágoskerten és udvaron át, hátra a baromfiudvar az ólakkal, veteményeskert, szépen lassan beleolvadva az erdőbe. Ez volt a Miénk.

Minden más Amásé volt.

A faluból ismertem az alsó szomszédot Vincééket, később már csak Vince nénit. Tudtam, hogy szemben laknak Koledáék, ahol a Frici felakasztotta magát a konyhában. Míg Vince néni maga volt a botra támaszkodva, a Bechterew-kórtól szinte földig hajolva, de két lábon járó mese, a meséből is éppen a boszorkány, foszlott papucsával, hályogszemüvegével, a télen-nyáron viselt fekete sapkájával, addig Fricit nem ismertem. Az akasztást pedig nem értettem. Azért sem, mert a konyhájukban csak egy falikút, egy hokedli és egy lábbal hajtós varrógép volt. Középütt csupasz villanykörte. Itt még egy cekkert se lehetett volna sehova felakasztani.

Nem ismertem Amást sem. Mégis, akármerre nyúlt a kezem, a telekhatáron mindig bele ütközött. A fán mosolygó, majd ráncosodó meggyszem, a fán sárguló, majd a porban rothadó aratási körte mind róla beszélt. Szerettem volna a meggyet, a körtét, a ribiszkét, és utáltam Amást, hogy nem szedi le, nem eszi meg.

Valamit viszont szívesen adtam volna Amásnak. Ami miatt lélekszakadva rohantam végig az utcán, az egyetlenen, s míg a valami egyet-kettőt lépett nagy testéhez képest vékony lábain imbolyogva, az én lábam rengetegszer csapódott a betonnak, míg aztán összegabalyodott és elterültem, már bent a kertben, a tyúkszarban. Az meg csak jött, kikerült vagy tán átlépett, s elment, be az istállóba. Na, ezt vihette volna Amás. Hiába bizonygatták, hogy a nagy, otromba, eltiprásomra törő valamiből lesz a tej, s abból a kakaó, nem hittem.

Ahogy nem hitte a falu sem, hogy nagyanyám tehenének száj- és körömfájása lett. Ebben egyedül a párttitkár hitt, hiszen hit nélkül élni még neki sem lehetett. Ez a vallásháború gyors véget ért, mint egyetlen áldozata, a tehén is, melyet a városban dolgozó fiú pénzén vettek, s nagyanyám nyugdíjából temettek. Úgy adták meg neki a végtisztességet, hogy a faluban egyhamar senkinek eszébe se jusson, tehén élhetne a tsz istállóján kívül is.

Nagyanyám hosszan őrizgette a számlát, amit a boldogtalan tehén elföldeléséről kapott. Jogi út akkoriban nem létezett, szabad volt a lopás: el lehetett lopni a tehén árába fektetett munkaidőt, s vele a reményt, hogy gazdaként élhessen mindhalálig, aki annak született.Én viszont jógi útra terelem ezt az éj leple alatt ellenem elkövetett lopást: szerzek egy szöges deszkát, s leülök rá, meditálni.

Azon például, hogy milyen tűz lobog abban a versben, amelyet tüntetésen osztva sajnálkozó mosollyal, értetlenkedő arccal vesznek el kezemből, majd néhány sorát elolvasva fény gyúl a szemekben, s nyúlnak újabb lapokért:

– Még!

– Hallod, Zsóka: még!

Nem ellopod, hanem megmutatod az életüket. Az életünket.

Amire valakik, mások, Amások szemet vetettek.

Szabó Anna