A remény az egyetlen bizonyosság

Társadalomismeret volt. Szintézise lehetett volna a magyarból, történelemből korábban tanultaknak.

A késők folyamatosan érkeztek. A termen végigvonulva kólásüvegeket és üzeneteket közvetítettek:

– A Lali üzeni, hogy meg fogsz dögleni.

– Mivammá?

– Meg fog ölni, mert látott téged tegnap a Jocóval a plázában.

A címzett vállat vont. Néhányszor még elsziszegték neki, biztos, ami biztos.

Végül tizenkilencen voltak jelen, az óra valamely pontjától. Testben. Lélekben?

Ami nem érint meg, nem vonz magához, az nem ösztönöz jelenlétre – gondolhatnánk.

A tábla tetején, középen óraszám, alatta cím: A magyar romantika.

Semmi nem maradt az elmúlt nyolc évből. Nem abból, amely a mostani kampányban minden rossz magyarázataként visszaköszön. Abból a legalább nyolcból, amelyet a 9. előtt iskolapadban töltöttek. A témában nincs érvényes tudásuk. Kor, korszak, időszak, személyek, stílusok, párhuzamok: egy másik világ.

Világok harca? Még nem. Meg-megérinti őket ez-az, de a bevonódás elmaradt.

Használható könyv híján táblai vázlat készült. Mikor a tanárnő írt a táblára, felbolydult, zúgott a méhkas. Ha feléjük fordult, elhalkultak.

A tanárnő fiatal. A gyakornoki koron túl, a krisztusin innen. Időben talán kétszer annyit élhetett, mint a tanítványai. Tapasztalatban? Ki tudja… Mennyiség és minőség vélhetően az összehasonlíthatatlanságig eltér. A szakképzősök gyermekkori tapasztalatai ritkán teszik lehetővé az utat akár csak az érettségiig is, nemhogy a diplomáig.

A zsivajt unta-e meg, vagy eleve így tervezte, nem tudom. Leült az osztállyal szemben, s ahogy a Lamb testvérek Shakespeare színpadi műveit, mondani kezdte a Bánk bán történetét. Meseként: ami kínos, kimaradt vagy csak utalások hangoztak el. Talán ez is volt a cél. Ne kérdezzenek, zavarba ejtőt pedig különösen nem. A két kultúra, mint két simára olvadt peremű jégtábla, elúszott egymás mellett.

Rend volt. A tanárnő beszélt, a diákok viszonylagos csendben írtak. Ha elhisszük, hogy ez eredmény; hogy ennek az órának a füzeteken túl is maradt valami nyoma, akkor most örülhetünk. A sportújságírók nyelven írhatnánk, a tanárnő most nagyon elkapta a fonalat.

Bizonyos értelemben igaz. A történet fonalát és a kölkök grabancát ott tartotta a markában. Néha, egy-egy pillanatra annak a lehetőségét is, hogy felébredjen tanítványai érdeklődése.

– Bánk bán bejárta az országot, és elborzasztotta a nép nyomora.

– Na, körbejárhatná most is, hogy lássa, mi van – kotyogott bele az egyik.

Ha merte volna, elereszthette volna a semmitmondó kivonat fonalát, és beszélgethetett volna a gyerekekkel. Az út innen ezer irányba vezet. Politikai irányba is, de nem csak, nem feltétlenül. Választások előtt néhány héttel talán másikon kell elindulni, a maradék 999 valamelyikén.

Beszélni a tapasztalatszerzés akkori és mostani lehetőségeiről; távolságokról, az utazás módjairól, sebességéről; a közvetlen és közvetett megtapasztalás különbségeiről, az előemésztett tapasztalatokról, amelyekhez mi a tömegkommunikáció révén jutunk, Bánk bán pedig emberei révén. Tiborc kapcsán akár arról is, hogy érzelem és tapasztalat miként függenek össze.

Ehelyett annyi hangzott el:

– Hogy jön ez ide?

A jégtáblák széle tovább simult, csökkentve a mégoly rövid összekapaszkodás esélyét is.
Csordogált tovább a lapos sztori, amivé a dráma, a nemzeti, züllött. Elhangzott a háború szó.

Az addig csöndesek közül az egyik belekérdezett:

– A tanárnő szerint is háború lesz?

– Hogy jön ez ide? – ismétlődött a kérdés. Válasz gyanánt, válasz helyett.

Remélem, sehogy nem jön ide – gondoltam magamban –, de tudjuk, te is, én is, a gyerekek is, hogy háború folyik a szomszédban. Húsz év elteltével, ismét.

– Hát a tévében mondták; én még sírva is fakadtam – tette hozzá egy másik.

Az egy bolyban ülő kevés fiú felnevetett.

Ismét útelágazáshoz értünk. Több úton is kellene menni egy keveset. Megtenni néhány lépést a fiúkkal. Elmondani nekik, milyen remény él a felnőttek szívében, hogy nekik egy-két év múlva is lesz okuk és módjuk nevetgélni, annak ellenére, hogy közben elérik a sorozhatóság korhatárát. Elmagyarázni a sorkötelesség – ami eltöröltetett – és a hadkötelesség – ami háború esetén véresen komoly valóság – közti húsbavágó különbséget. Azt is, hogy utóbbi esetben egy kiképzésnyi katonáskodás biztosan jut nekik, néhányuknak talán több is. Tapasztalatok a fogyatékosságról vagy az „életét áldozta” kifejezés mélyebb megértése barátokon, rokonokon vagy a saját sorsukon keresztül.

Nem azzal a céllal, hogy torkukra forrjon a szó vagy a nevetés, hanem hogy tanítson. Nincs tíz éve, hogy ezért lett tanár.

Odafordulhatott volna a lányokhoz is. Elmondhatta volna nekik, hogy benne miért kelt vagy nem kelt szorongást a hír. Tudást adhatott volna ahhoz, hogy értsék, amit látnak, hallanak. Itt és most erre éheztek. Lehet, hogy értő felnőttel személyesen most utoljára válthattak volna erről szót.

A kísérés és odafordulás kapcsán aztán kiderülhetett volna az is, hogy ezeknek a gyerekeknek a Bánk bán egyes részei eredetiben is értelmezhetők. Segítség kell, de ki ne fogadna el segítséget attól, aki a legfeszítőbb kérdéseire is tud választ. Nem a választ tudja. Az gyanús. Választ tud, egyet, sok szempontot figyelembe vevőt. Akár vitathatót.

Kiderülhetne – a remény az egyetlen bizonyosság.

Sajnálok ebben az osztályban mindenkit. A tanárt, aki bár már rég nem gyakornok, nem érti, hogy tanítania kellene. Abból az itt ülőkhöz képest végtelen tárházból, amely neki adatott, továbbadni azt, amire éppen vevők. Hozzákapcsolva a kötelezőből is azt és annyit, amennyit lehetséges. Ha már nyitottak az antennák, akkor akár a Bánk bánt is. Az igazit, amely gazdag és félelmetes. Akár az élet.

A gyerekeket is, akik ha néha kérdeznek, nem kapnak választ. Pedig tanárnak kell-e a diák kérdésénél jobb visszajelzés, hogy igen, sikerült felkeltenie az érdeklődést. Tizenkilenc fiatal várt volna választ egy égető kérdésre, amihez ott egyedül neki, a tanárnak volt széles körű tudása. Nem osztotta meg.

Többet akkor se mondhatnék neki, ha szaktanácsadó lennék. Nem értek a magyar, a történelem szakmódszertanához: sem a 25 évvel ezelőttihez, sem a mostanihoz.

Nem is baj. A gyengénlátó diák miatt jöttem. Hogy az ő mindenek fölött álló érdeke – a kifejezés kínos mosolyt csal arcomra, ahányszor csak felbukkan – ne sérüljön. Elképzelem ezt az érdeket, amint üvegbura alatt csillog, mint a Koh-i-Noor gyémánt. Őrség és biztonsági berendezések védelme alatt. Magányosan, sértetlenül.

A diáknak, aki a meghatározás szerint középfokú tanintézményben tanul, az érdeke csöppet sem magányos, s gyakran sérül. Összefonódik ezer más érdekkel, s hol egyik, hol másik marad alul. Nem ritkán éppen a diák sérti meg, mert fel sem ismeri. Éppúgy, ahogy ő, aki itt ül mellettem kelletlenül a kanapén. A pszichológus szobájában. A másik szakembertől tudom, nyolc tárgyból bukott. A kérdésre, hogy hány tárgyuk van, ha nyolcból bukott, azt válaszolja: kilenc biztosan, mert testnevelés órára nem jár, tehát abból nem bukhatott meg. Töpreng. Mintha lenne egy tizedik is, mert úgy emlékszik, valamiből kettest kapott. Testnevelésből pedig felmentést.

– Tudja, a szemem miatt… – néz rám egy boci ártatlan tekintetével.

– Tudom, hogy a szemed miatt nyugodtan tornázhatnál. A te esetedben nincs mitől tartanunk. Ha pedig nem mozogsz, a szíved, tüdőd, izomzatod…

– Sose féltsen engem. Járok kondizni és bokszolni.

Nem féltem. Ez lenne a tiltott mozgásformák közül kettő. Szégyellem magam. Nem helyette. Tizenhét évesen az ő dolga, hogy mit csinál. Még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Szégyellem magam, hogy itt vagyok. Mit is mondhatnék ebben az iskolában, bármelyik felnőttnek… Nem arról, hogy hogyan alkalmazkodjon ennek a fiúnak a látásához; hanem arról, hogy miért. Nyolcból bukott, testnevelés alól kibújik, azt pedig nem tudja, tanítanak-e nekik még valamit.

– Menjél nyugodtan, becsöngettek.

Elballag.

Az egyetlen öröm, hogy a látása nem romlott az utolsó vizsgálat óta.

A lemorzsolódás gondolata ver tanyát a fejemben. Bár aggodalomra semmi ok. Ha ő nem aggódik, én miért tegyem. A nap süt. A vonat két óra múlva indul oda, ahonnan újabb két óra múlva majd a busz, ahonnan már csak fél óra séta egy idegen ágy. Tíz perc pedig az immáron légies határ.

Az iskolapszichológus – fiatal hölgy – mondja, hogy két induló harmincfős kilencedikből általában egy 30-40 fős tízedik lesz, ami lassan tovább apad a szakmai vizsgákig.

Nem ráz meg. Ez nem. Aztán hozzáteszi:

– Tudja az ilyeneket, akik ennyire nem akarnak tanulni, bezárnám…

A folytatást igyekszem kizárni, mert az ráz. Ezt már nem bírom. Nincs egy hete, hogy ötven pedagógus (a megszokott nemek szerinti arányban) hallgatta egy pszichológus úr szájából, hogy régebben is úgy volt az, hogy pszichológusnak csak a nagyon okosokat, a legokosabbakat…

Nem mondok semmit. Gyorsan búcsúzom. Tekintetemmel kerülöm a parafatáblát, amelyen bibliai idézetek sorjáznak.

IQ-EQ, IQ-EQ, IQ-EQ – nyöszörgi hátizsákomban a PET-palack.

Sétálok. Jó ez a tetemes távolság az iskola és a pályaudvar között. A fő utca csupa térkő. Közepén sínek. Kéttornyú nagy templom zárja le. A város büszkesége. Két tornyában két óra mutat két nagyon eltérő időt. Kár, hogy egyik sem igaz. Most éppen.