Felhők mögül…

Számomra új osztály. Ötödikesek. Zömük négy éve együtt. Az új nevelőtanárt valamelyest már ismerték, engem alig. Filléres kirándulás a számukra (gyengénlátóként) járó útiköltség kedvezménynek, az ingyenes szállásnak és a – részben – ajándék élelemnek köszönhetően Rossz időben, jó hangulatban telik a nap.

Nem gyerekekért, gyerekekkel. Nem egyedül, társsal. Úgy tűnik, a párommal.

Az M3-as 38. kilométerénél a buszunk lehúzódott az árokpartra, füstölve. A sofőr telefonált, majd ő is füstölni kezdett. Az idő telt. A busz lassan ürült. Mert pótlás nem jött. Nem is ígérték. Ki stoppolt, ki telefonált, hogy hol is várja az érte jövőket. Nekünk maradt a remény.

Aztán jött egy busz. Két ülőhely. Álló utast nem vihet. Aztán egy másik. Azon is két ülőhely. Álló utast nem lehet… Sofőrje nézegette hétfős csoportunkat az árokparton, a szürke felhők alatt tarkálló háti- és hálózsákokkal.

– Szálljanak föl! Gyerekeket nem hagyok az árokparton.

A busz teli csomagtartója miatt vidám kis kupac lett a holmijainkból az ülések közti folyosón. Csöndesen, nyugodtan állták végig az utat. Az alkonyatkor búcsúképpen előbukkanó nap sugarai láttán azzal biztattuk őket: lám a busz elromlott, de az idő megjavult.

A plébános levest főzött, túrós lepényt sütött nekünk. Evés közben ragyogó gyerekarcok. Nem csak az ízek, a gesztus miatt is. Nekik, valaki, ismeretlenül is.

Vacsora után, már sötétedésben esti séta a faluban: az úton a fényfoltokat kerülgető büdösbogár, a minket és a tócsákat kerülgető autók, s a komótosan ugrándozó varangy. Akit nem fogunk meg, mert mérgező váladékot termel a bőre, de kísérünk egészen a vízzel telt árok partjáig. Az egyik kertben szeptember végéhez képest apró libák. Tapasztalati bázis az én szemszögemből, csodák az övékből.

Fürdés – ki egyedül, ki több-kevesebb segítséggel. Majd mese. Szájzsibbadásig. Az utolsó elalvásáig.

Ébredezés, reggeli. Fogmosás, séta. Meztelen csigák, az éjszakai eső miatt az úton araszoló földigiliszták. Az esti apró libák a napvilágnál néma kacsákká lettek. A velük szemközti kertben annál hangosabban gágogtak a szürkés ludak. Az úton mindenütt elütött varangyok: mérgük az autógumiban nem tesz kárt.

Játék, majd ebédfőzés. Nem gasztronómia, csak egy kis paprikáskrumpli. Szalonna kockázása, kolbász „nyúzása”, hagyma és krumpli tisztítása, darabolása. Kinek ismerős, kinek sosemvolt újdonság. Amíg fő, újra játék.

Ebéd.

– Ne legyen benne….

– Sokat kérek…

– Nem kérek…

– Kóstold meg…

– Jé, ez… Kaphatok még?

Az ebéd után pedig mosogatás. Nem folyóvízben, hanem a két mélyedés előnyeit kihasználva áztatós öblítéssel.

Ezt így kell? – kérdezte kezdetben szinte minden kézbe vett pohár, kanál, tányér után a szép nagylány, aki nagyon idő előtt látta meg a napvilágot. Majd egyre magabiztosabban, gyakorlottabban mosogatott. Amikor az utolsó kés is a szárítóba került, ennyit mondott:
Istenem, de jó volt!

Szabó Anna