Alma a fán – Iskolavezetők a méltányos oktatásért¹

2. interjú

Kóbor Zoltán, a Gundel Károly Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Szakképző Iskola vezetője²

Kóbor Zoltán végzettsége szerint magyar–történelem szakos tanár, 30 éves szakmai és 15 éves intézményvezetői gyakorlattal rendelkezik. Közreműködött több, az oktatást és a szakképzést fejlesztő projektben (HEFOP, TÁMOP, SZFP I-II.), külső szakértőként közreműködik az Oktatási Hivatalnál, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetnél, részt vett a kétszintű érettségi rendszerének kialakításában, a térségi integrált szakképző központok megszervezésében. A Kereskedelmi, Vendéglátó és Idegenforgalmi Iskolák Szövetségének elnöke, több intézmény tanácsadó testületének tagja, közoktatási vezetőképzőt végző pedagógusok számára szakmai gyakorlatokat tart. 1985 óta tanít felnőttoktatásban, melyben a második esély lehetőségét látja a szakiskolát végzettek vagy a végzettség nélkül maradók számára. Jelenlegi munkahelyén 2008 óta igazgató. Munkatársaival egy tehetséggondozó és a tanulókat támogató, megtartó, a fenntarthatóság és a nemzetköziesítés szemléletét gyakorlattá formáló szakképző iskolát szeretne megteremteni. Vezetői és pedagógusi szemléletét a hitelesség, a kreativitás és a dolgozói, illetve tanulói motiváció megteremtése határozza meg.

Részletek az interjúból

Mit jelent az Ön számára a méltányosság, és mennyire kap hangsúlyt az intézményi stratégiában?

A méltányosság számomra egy hozzáállást, egy magatartásformát jelent, amikor tekintetbe vesszük azt, hogy a másiknak milyen adottságai vannak. Ha ezt iskolai keretekre kell lefordítanom, akkor a méltányosság alatt azt a célkitűzést értem, hogy mindenki jusson hozzá a számára szükséges vagy a számára lehetséges legjobb képzéshez: aki tehetséges valamiben, annak fejleszteni tudjuk a tehetségét, aki segítségre szorul, annak meg kell tudnunk adni a szükséges segítséget. A kettő néha ellentmondásban áll egymással, nincsenek vegytiszta megvalósítások, a nemzetközi projektek például, egyszerre segítik a felzárkóztatást és a tehetséggondozást. Vannak olyan tanulók, akik a tehetségük révén, de vannak olyanok is, akik azért vehetnek részt egy projektben, mert különben soha nem jutnának el külföldre, soha nem tapasztalnák meg azt, hogy milyen egy másik munkakultúra.

A stratégiánk részét képezi, hogy a szakképzésben nálunk gyakorlatilag nincsen felvételi. Bár egy-egy férőhelyre nagyjából tízszer annyian jelentkeznek, mint ahányan beférnek az iskolai keretbe, nem felvételi alapján, hanem időrendi jelentkezési sorrendben vesszük fel a tanulókat. Egyedül a 9. osztályba történő jelentkezés esetén differenciálnak a gyerekek között az általános iskolában szerzett jegyek. De tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy bárki számára adott a lehetőség, hogy hozzájusson ehhez a tudáshoz.

A méltányosság megjelenik abban is, hogy nem mi helyezzük el a gyerekeket gyakorlati képzőhelyekre, hanem a cégeket meghívjuk az iskolába, hogy a kereslet és kínálat itt találkozzon egymással. Mindenkinek van esélye meggyőznie a munkahelyet, hogy őt válassza. De ide tartozhat az is, hogy a nemzetközi projektjeinkben fenntartunk helyeket kifejezetten hátrányos helyzetű vagy akár tanulási nehézségekkel küzdő diákok számára. Emellett az iskola mindennapi módszertanában is megtalálhatók például olyan projektek, mint a 110-es tanteremről elnevezett projekt. Ebben a klubszobaként berendezett teremben van kávéfőző, vízforraló, fotelek, szőnyegek, rengeteg eszköz és csoportmunkához alakított asztalok. Délelőtt projektóráknak ad helyet, délután pedig önkéntes tanulószobaként működik, ahova a diákok és a tanárok is teljesen önkéntes alapon járnak. A kollégák közül, aki vállalja, segít a diákoknak dolgozatra felkészülni, házi feladatot megcsinálni, vagy a tananyagot átismételni. Naponta átlagosan 4-5 kolléga és körülbelül 10-15 diák használja a tanulószobát. Szeretném, ha többen vennének ebben részt, de miután nagyon fontos része a programnak, hogy nem kötelező, csak ajánlani tudjuk a diákoknak. Sok ilyen apró, általában alulról szerveződő kezdeményezés létezik az iskolában, a 110-es projektnek is – ami fiatal, szinte pályakezdő kollégák ötlete volt – boldogan adtam teret.

Hogyan érvényesül a méltányosság az osztálytermi gyakorlatban és a diákok szintjén?

Ami az osztálytermi szintet illeti, jelen pillanatban ez a pedagógiai vezetési munkám egyik központi kérdése, ezzel küszködöm talán a legtöbbet. Nagyon nehéz elfogadtatni néhány pedagógus kollégával azt a módszertant, hogy nem a tanulót minősítjük, hanem a teljesítményét és a cselekedeteit. Gyakran találkozom azzal a szülői vagy tanulói panasszal, hogy megalázták a diákot az órán. Ilyenkor általában kiderül, hogy megalázás valójában nem történt, de a kolléga nem azt mondta a tanulónak, hogy „nem végezted el a feladatot”, hanem azt, hogy „képtelen vagy elvégezni”, és ebben a pillanatban már a tanulót minősítette, nem pedig a munkáját. Arra is figyelni kell, hogy ha mégis minősítenünk kell valakit, akkor lehetőleg azt ne az osztálytársai előtt tegyük meg. Nagyon régóta foglalkozunk ezzel a témával, hiszen ez a tanár-tanuló közötti kapcsolatrendszer egyik fontos kérdése. A tanárnak el kell fogadnia, hogy a gyerek ab ovo nem buta, és nem rosszindulatú. Legtöbbször csak unatkozik, vagy éppen nem eléggé motivált, esetleg nem érti, hogy miről van szó órán, de ha ezt felismerjük, abban a pillanatban már sokat javulhat a módszertani kultúránk.

A méltányosságnak van egy másik területe, amit igyekszünk szem előtt tartani. Sokan olyan egyedi problémákkal küzdenek, amelyek jelentősen hátráltatják őket a tanulásban. Egy nálunk tanuló kínai kislány például, alig beszélt magyarul, nem haladt a többiekkel. Amikor behívtam az édesapját, kiderült, hogy ő sem ért a nyelvünkön, így kerestünk egy tolmácsot, aki barátságból eljött és segített. Azóta már külön tanár foglalkozik a gyerekkel, mert az édesapa megértette a problémát. A gyerek még mindig nem tud elég jól magyarul, de látszik rajta az igyekezet, a szülő és a tanárok pedig már értik a helyzetet. Egy másik esetben, néhány évvel ezelőtt volt egy tanulónk – mint utólag megtudtam közel autisztikus állapotban –, akit néhány kolléga inkább eltanácsolt volna az iskolából. Hosszas szenvedések után jutottunk el oda, hogy vizsgálatokon vegyen részt, ahol a szakértő felismerte a problémát, így mi is tudtunk reagálni, és célzott fejlesztéssel el tudtuk juttatni a vizsgáig. Ehhez a tanárnak is meg kellett értenie, hogy milyen feladatokban tudják közösen megtalálni a fejlődési lehetőséget.

(…)

Mik lehetnek a nehézségek a méltányosság gyakorlásában, érvényesítésében?

Az egyik legnagyobb probléma, amivel nap mint nap találkozunk, hogy a tanulóink motiválatlanok. Nem elsősorban a szakmai végzettség megszerzésében, hanem abban, hogy ebbe nem tudnak, vagy nem akarnak energiát fektetni. Több olyan osztálytermi példát mondhatnék a tanításból, amikor egyértelműen kiderül, hogy a diákok nem tesznek erőfeszítéseket, mert azt várják, hogy készen kapják az információt. Ezen a gáton nagyon nehéz átjutni. Sokszor, amikor azt kérem a gyerektől, hogy fogalmazza meg a problémáját, akkor erre az a válasz jön, hogy „utálok iskolába járni”. A konkrét probléma nem derül ki, mert egyrészt eddig nem szokott hozzá, hogyan kell a gondolatait összerakni, másrészt maga a gyerek sem ismeri föl milyen gond áll a háttérben, mert nem is tesz erőfeszítést azért, hogy ezen elgondolkozzon. Amikor sorozatban találkozik ilyen helyzetekkel a pedagógus, akkor bizony a tanári kiégésről vagy fásultságról is beszélnünk kell. Vezetőként nem szabad hagyni, hogy egyes kollegák csak olyan osztályokkal dolgozzanak, ahol sokkal több türelem és elszántság kell, mint ahogy az sem jó, ha valaki csak a legjobb osztályokban tanít. Fontos, hogy velük egyeztetve, de forgatni kell a társaságot, mert a kollégák is rájönnek idővel, hogy ez az ő megújulásukat szolgálja. Abban a pillanatban pedig, amikor egy kollégában megjelenik a megújulás igénye, a méltányosság is nagyobb teret kap, mert odafigyelőbb lesz a munkájában, az osztályban.

Hogyha egy képzeletbeli, 10-fokú skálát látnánk magunk előtt, ahol a 10-es érték a leginkább elfogadó, méltányos iskolát jelöli, hová tenné a skálán az Önök iskoláját?

Nehéz kérdés. úgy vélem, hogy javuló tendenciát mutatunk, de ezen a téren nagyon messziről indultunk, és jelen pillanatban még a skála 6-os szintjét nemigen tudjuk megugrani. Sokáig az volt a jellemző gondolkodás, hogy ha valaki nem tud beilleszkedni hozzánk, akkor keressen magának másik intézményt. Ennek is „köszönhető”, hogy a 2006-os lemorzsolódási arányunk 36%-os volt. Ez a riasztó adat azt mutatja, hogy tíz gyerekből körülbelül minden harmadik elhagyta a képzés ideje alatt az iskolát. A jelenlegi mutató már csak 10%, amire nagyon büszke vagyok, mert ez is jelzi a kollegák előbb említett megújulási képességét, a szemléletbeli változást, a méltányosságra való törekvéseinket.

¹Alma a fán – Iskolavezetők a méltányos oktatásért. Kiadja a Tempus Közalapítvány, szerk.: B. Tier Noémi, Budapest, 2015

²Az interjú teljes szövege a kötet 46-53. oldalán olvasható.