Ismered a körtecsumák történetét?¹

Nem? Pedig mókás kis sztori az. Tudod, ezek olyanok ám, hogy letördelik magukat a körtékről, felállnak a gyerekek tányérja szélére, és fejest ugrálnak a spenótba. Nem hiszed? Nos, az a baj, hogy én sem. Ráadásul a történet rohadtul nem vicces. Semmivel nem viccesebb, mint az úrkúti menzán uborkadarabtól megfulladt lány története. Jó, de ti csak vicceltetek, és ő nem fulladt meg. Mondok én nektek valamit. Vicc az, amin az is nevet, akinek meséled. Másként mondva, ha nem rajta, hanem vele nevettek. Így aztán ez nem mókás, nem móka, nem vicc.

Összebeszéltetek, hogy a csumákat beleteszitek az ételébe. Hiszen úgysem lát. Hiszen úgysem veszi észre. Majd jót nevettek. Rajta. Kinevetitek. Kuncogtatok is, de ő nem nyelte le. Se a csumát, se a tréfát. A csumától köhögni kezdett, s csak annyit tudott mondani a segítségére siető nevelőtanárnak, hogy valami kemény van az ételében. Otthon pedig elmesélte az édesanyjának. Ő meg nekem. Nevethettek ezen is: árulkodik az anyjának, a tanároknak…

Vádolhatjátok, hogy nektek nem lenne bajotok, ha ő nem szól. Csak emlékeztetnélek benneteket, hogy nektek sem, ha nem csináltok ilyet. De csináltatok. Ez nem árulkodás. Csak bírói megítélés kérdése, hogy ha nem felköhögi, hanem megfullad, mi történik. Nem vele, ő meghal. Veletek. Mert a büntethetőség korhatárát – bizonyos tényállásokra – már mindannyian átléptétek, s már nem csak a lelkiismeretetek büntetne. Ahogy átléptetek egy másik határt is. Mindenütt van egy legelesettebb, legesendőbb. Most, köztetek ő az.

Emlékeztek, korábban utazótanárként dolgoztam. Előtte felnőttek rehabilitációjában. Látom az utat, nem tisztán, de az irányát jól kivehetően. Pedig nem fényes. Lesztek ti még a határ másik oldalán. Milyen mulatságos is lesz. Vagy nem? Nem így gondoljátok? Ahogy nem nevetett ma X sem, aki a délutánokat már nem tölti köztetek, s távollétében igyekeztetek mindenkivel úgy tudatni, hogy ő, egyedül ő a bűnös, a kitaláló, ti csak… Ti csak mit? Ti csak letörtétek? Ti csak odaadtátok másnak, hogy tegye bele? Ti csak a kanalára szedtétek? Ti csak kinevettétek? Ti, akik egymást barátnőknek hiszitek, s kenitek egymásra a szilvalekvárt nagykanállal?

Ma lezártuk. Írásban kértem a szüleiteket, beszélgessenek veletek azokról a veszélyekről, amelyek abban rejlenek rátok nézve, ha egymással így bántok. Remélem, megteszik. Igyekszem eltávolítani magamtól a történteket, (bár felejteni nem fogom), hogy folytatni tudjuk a közös munkát.

Az osztályközösség alakítása rovatba vajon mit írjak? Belefér ez? A kétségeim színtisztán szakmai jellegűek. Ugyanis igazatok van, ha börtönnek érzitek az iskolát. Innen a mindennapokban nem vezet út sehová. Havonta átlagban egy program, ami kint zajlik, az iskola falain és udvarán túl. Délután az osztályban, esetleg a tornateremben, este a diákotthonban. Szabályozottan, az ébredéstől az elalvásig. Nem is lehet másként, ennyi gyerekkel – hallom a felnőttek érveit. Nem tudom. Nem tudom, hol van a ti szabadidőtök.

Nem tudom, ér-a annyit a házi feladat, mint amennyi a veszteség azon, hogy ennyire bezárva éltek. Nem tudom, mit éreztem volna én, a meglehetősen önfejű kamasz, ha nem lehetett volna egyetlen nyugodt, elvonulós, magamba fordulós percem sem vasárnap estétől péntek délutánig. Nem tudom. De sejtem.

Így azért kötöttünk ma egy megállapodást. Veletek már rajta a pecsét, a kollégákkal majd, talán. Minden hónap utolsó csütörtökjének délutánját üresen hagyjuk, és elmegyünk. Valahova, ahova ti szeretnétek. S ez is bökkenő. Mert ahányan vagytok, annyi félék. Vajon megtaláljuk-e majd a közös nevezőt? Még remélem.

Szabó Anna

¹A történet egy bentlakásos speciális iskolában esett meg, a szereplők hatodikosok.