OFOE Filmklub

Sing Street

A BudapestFilm Zrt-vel közös filmklub következő vetítésén egy 2016-ban készült ír-amerikai-angol zenés vígjétékot nézünk meg. Rendezte és a forgatókönyvet írta: John Carney.

A vetítés utáni beszélgetés vendége Kardos-Horváth János, a Hahó Együttes és a Kafkaz zenekar frontembere. A beszélgetést Kovács Gellért vezeti.

Időpont: február 21. 17.30
Helyszín: Kino Café, Budapest, Szent István krt. 16.

Jegyár: 700 Ft (négy alkalomra érvényes bérlet ára: 2000 Ft)

Dublin, 1985. A Lalor család ifjú tagja egy tinédzser zenekart alapít, hogy elnyerje egy lány szerelmét és elmeneküljön a családi problémák elől. A botcsinálta banda egyre jobbá válik és a srácok mind érzékletesebben fejezik ki öltözetükkel és zenéjükkel a serdülőkor dühét és lázadását. A zenekaron és a szerelmespár humoros-romantikus kapcsolatán keresztül pedig kibontakozik a nyolcvanas évek Írországának kulturális közege és a fiatal generáció jövőképe, illetve annak hiánya (port.hu).

Részletek a filmről készült kritikákból

Az Egyszer ultraalacsony költségvetésű gerillafilmes/független produkciója után 2013-ban a Szerelemre hangszerelvével megmutatta John Carney, hogy ugyanazt a varázslatot meg tudja ismételni profi stábbal és hollywoodi sztárokkal is. Most valahova a kettő közé lőtte be az új moziját: visszatért Írországba, ahol helyi sztárokkal (mint Aidan Gillen, Maria Doyle Kennedy vagy Jack Reynor), valamint friss felfedezettekkel (a főszereplő, a remek Ferdia Walsh-Peelo) csinált egy alacsony költségvetésű, de minden tekintetben professzionális filmet. A Sing Street a nyolcvanas évek közepére repít vissza minket, amikor az MTV hatására elterjedtek a film és zene egyébként is szoros kapcsolatát tovább erősítő videoklipek. John Carney maga is így kezdte mozgóképes pályafutását, a The Frames basszusgitárosaként ugyanis a 90-es évek elején zenei videókat rendezett az együttesnek, így nem titkoltan személyes indíttatású legújabb filmje. Az üzenet pedig most is ugyanaz: a művészetnek – akárcsak a szerelemnek – nem szabhat határt a pénzhiány (Dobi Ferenc: Nem téveszt ütemet, Filmtett).

A történelmi háttér, a ’80-as évek szegénységben élő Írországa, ahonnan sokan a szintén mélyponton lévő, de még mindig jobb helyzetben lévő Angliába emigrálnak, ad újabb értelmezést a fiatalkori lázadó menekülésnek. Szegénység, bizonytalanság és szülők válása mellett ugyanakkor maga a zene az, legyen az saját vagy sztároktól hallott, ami segíthet a bajban. A Sing Street ugyanis a rendező eddigi egyetlen olyan filmje, amiben saját zenék és a kort megidéző eredeti felvételek egyaránt elhangzanak. Mondhatni tehát, egyszerre visszatekintés egy letűnt korba, de ugyanannyira saját történet (Sergő Z. András: Az AHA élmény, Filmtekercs).

A filmben természetesen nagyon fontos szerepet kap a zene, és elég jó számok színesítik a történetet: felcsendülnek például az A-ha, a Duran Duran, a Cure, a Clash, a Motörhead és a Jam szerzeményei, a filmbeli zenekar szerzeményeit pedig egy jónevű skót dalszerzőnek, Gary Clarknak köszönhetjük (volt egy Danny Wilson nevű zenekara a nyolcvanas években), aki a film néhány dalát teljesen önállóan jegyzi, néhányat pedig a rendező félkész dalszövegei és ötletei alapján írt meg. A fentieken túl a Sing Street egyik legfontosabb dalát a Maroon 5 frontembere, Adam Levine énekli, aki a rendezővel, valamint a rendező régi zenekarának énekesével együtt tette össze a számot. (Kovács M. Dávid: Ez a legjobb humorú zenés film idén, Index)

Ez a játék, a rózsaszín fantáziára kontráztatott valóság, és a flaszterszürke realitáson túllépő optimizmus kettősége az, ami igazán szerethetővé teszi a filmet. Hogy Carney felvillantja, miként szürkül ki a felnőttkorban az élet, hogyan mondanak le álmaikról az emberek, és hogyan igazítják azokat a valósághoz – spanyol vakáció helyett az ír lemenő nap fényében fürödve, cigarettázva, borozgatva egy óráig. De közben ő maga nem mond le a költészetről, legalábbis a Cure-féle popköltészetről, és hitet tesz amellett, hogy a zene megemeli annyira a valóságot, hogy az ember, ha nem is lesz sikeres, legalább nagyot álmodni megtanul. Vagy mint Pete Townshend, megfeledkezik arról, hogy mindig olyan lesz az orra, mint egy soha le nem kapcsolt világítótorony (Soós Tamás: Nem mond le a költészetről, Revizor).