Teher és probléma

Nem tudom letenni a terhüket. Ott trappolnak a fejemben. Furcsa egy páros. A teherhordozóké és a problémásoké. Néhány éve még talán értettem volna, mit mond ez a szembeállítás. Vagy legalábbis mit szándékoznak mondani nekem, nekünk általa. Még nem láttam eleget ebből az országból. Mára talán túl sokat is.

Az üzenet ott volt az adórendszerben. Lecsúsztunk róla, hogy teljes egészében igénybe vegyük. Nem csak időben. A jövedelmünkkel is. Két diplomás, némelykor talán értelmiségi is, ha az egyetlen luxusra gondolok, melyet alkalmazottként még megengedhetünk magunknak: gondolkodhatunk. Akár napokon át, értetlenkedve problémásak és teherhordozók szembeállításán.

Mert hordozunk mi mindenféle terhet.

Ki ilyet, ki olyat, még ha várandósságnak nevezik is éppen a törvények. A szerencsések kilenc hónapig hordozzák. A kevésbé szerencsésekből idő előtt kiszakad az új élet, s lehet, így vég nélkül hordozandóvá válik. Az anya, aki iskolaköteles korú, még nem járó, kancsal, kevéske beszédje közben is nyálát csorgató gyermekét cipeli a fejlesztésre, vajon társadalmi terhet hordoz-e vagy problémás? Attól függ, hogy… Mitől? Hogy apa keres-e annyit, hogy házhoz menjen a fejlesztő, a gyógytornász, vagy az állami ellátásra várnak, nem ritkán reménytelenül?

Az apák a munkanélküliség terhét – ép vagy leépülő lélekkel? Mert a tőkés társadalom nem munkaalapú. Ahol tudásalapú, ott is azért, hogy a tőke hatékonyabban jövedelmezzen. Ott a tőketulajdonosok is tudják, mit jelent a hozzáadott érték. Nem alacsony hatékonyságú termelést, gyártást vagy bérösszeszerelést tárnak a fiatalok szeme elé jövőképként, nem sárba hajított pénznek tekintik az egészségügyre, oktatásra szánt pénzt, hanem a legfőbb termelőerő – az emberi tőke – értékének növelésére, megőrzésére szánt forrásnak. A tőkés társadalom tőke alapú. Kaphatsz juttatásokat, lehet fizetésed, de igazán jól csak jövedelemből, tőkejövedelemből élhetsz. Ha jó élet azt érted, bármihez hozzájuthatsz. Akár a másik rovására. Akár a mások rovására. Mert összességében nem lett itt több semmiből, csak az elosztása változott meg. Keveseknek egyre többet, sokaknak egyre kevesebbet. Néha annyit sem, hogy önmaguk újratermelésére, gyerekeik nevelésére elegendő lenne. Önmagát felélő tőkés társadalom ez.

Olyan, mint egy elfuserált játszótér: leng a hinta, de fejbe vágja a közelében téblábolót, aki arra várna, ő is hadd hintázzon egy kicsit. Csúszós a csúszda, de nem te választod meg, hogy ráülsz-e, hogy lecsússz. Pillanatnyi figyelmetlenség, hiszékenység, tudatlanság, betegség, baleset, oxigénhiány a születéskor, s már ülhetsz is az aljában a visszakapaszkodás reménye nélkül. Visszakapaszkodás? Hiszen sosem volt fent. De, mindenki emberi méltósága magasából csúszik. Ha csúszik. A libikóka viszont elromlott: aki fent van, fent is marad. S aki lent? Az meg ott.

Kik hordozzák itt a terhet? Nyilván mindannyian azt hisszük, mi. Te meg én. Azok? Ők? No, ők nem. Mert nem dolgoznak. Hogy mennyire szeretne már visszamenni dolgozni a négy gyerek után? Egy kicsit mást is látni, mint konyhát, gyakran üres kamrapolcot, újra és újra lyukadó fehérneműt, kinőtt és feslő gyerekcipőt, ami helyett nem lesz nemhogy új, de másik se egyhamar. Az apjuk hogy örül a napszámnak, s mennyire igyekeznek beosztani azt, amit szorozni kellene ahhoz, hogy elég legyen? Ők nem teherhordozók. Problémásak.

Van az a híres 6:3. Meg még egy. Utóbbi Szent Pál levelében a Galatákhoz: „Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét.”

Ott van aztán persze a kiegyenlítés is: a 6:6. „Hiszen mindenkinek a maga terhét kell hordoznia.”

Akiknek a kezéből kivesznek minden eszközt, utolsó csapásként még azt is, hogy a gyerekeik ínség nélkül növekedve tanulhassanak, vajon képesek-e s utódjaik képesek lesznek-e a maguk terhének hordozására valaha is? Vagy ez nem cél? Mert egymás terheit nem hordozzuk, sőt biztatnak is minket, nem is kell, vigye csak mindenki a sajátját.

Jó volna tudni, hogy beérjük-e a döntetlennel, vagy szeretnénk ismét 6:3-at.

Szabó Anna