ÖkiLand – ahol a szabadság szül rendet

Idén májusban hatodszor rendezték meg az ÖkiLand tábort, melynek alapmodelljét Liska Tibor dolgozta ki, és fia, ifj. Liska Tibor¹ fejlesztette tovább, elsősorban közgazdaságtant hallgató egyetemisták számára. Braun József, a Zöld Kakas Líceum SzG egyik alapítója és a Zöld Kakas program vezetője hangolta át a modellt középiskolás korosztályra, és ő az ÖkiLand-táborok főszervezője is. A táborban idén mintegy 200 diák és 40 tanár vett részt, a Zöld Kakas Líceum mellett képviselték magukat a Pentelei Szakképző Iskola, a Tanext Akadémia, a Mándi Iván Szakközépiskola és Szakiskola, valamint a Bercsényi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskola. ÖkiLand egy különleges pedagógiai kísérlet, egy mini-társadalom, melynek egyenjogú polgárai vállalkozásokból tartják fenn magukat és a közösséget. A „bank” és a „nagyker” a vállalkozók rendelkezésére áll, akik minimális alaptőkéjükkel egyedül nem sokra mennek, össze kell fogniuk másokkal ahhoz, hogy boldoguljanak. A táborban lévő tanárok tanácsaikkal segíthetik a diákokat, de a tervezés és a kivitelezés felelőssége alapvetően a tanulóké.

Szobaszemle és reggeli torna helyett

A táborban, melyet idén a szépséges Vőcére szerveztek, nincs szigorú napi rend. Nincs előírva, hánykor kell kelni, ki kivel alkot párt vagy csoportot, milyen foglakozásokon vesz részt és mikor megy aludni. Ami szabályoz, az nem más, mint a közösségi igény, a piac, a formálódó kapcsolatok és persze az egyéni ambíció. Néhány diák olyan sikeres vállalkozást működtetett az előző években, hogy idén egyszerűen csak élvezte a számláján lévő Ökit (ÖkiLand pénzét) – ugyanis a felhalmozott tőkét „át lehet vinni” a következő táborra. Hogy mivel telt a „felső tízezer” napja? Ételre nem volt gondjuk, hiszen a vállalkozók legnagyobb számban ennivalóval kereskedtek, melyekhez az alapanyagokat a nagykerben vásárolták, az eszközöket (bográcsot, serpenyőt, stb.) a közösségtől bérelték – innentől kezdve pedig csak a kreativitásukon múlott, hogy tejfölös lángossal, babgulyással, vegán tésztasalátával, friss bodzaszörppel vagy épp nutellás palacsintával szálltak-e be a versenybe. A „gazdagok” fonathattak hajat, csináltathattak csillámtetkót és hennát, masszíroztathatták az arcukat, rendelhettek batikolt pólót – mert a vállalkozók tényleg nagyon sokoldalúan igyekeztek kiszolgálni az igényeket, és közben megkeresni azt a pénzt, ami a létfenntartásukat fedezte, és amiből az esetleges hitelüket törlesztették. Még a tábor medencéje is vállalkozásként működött, komoly tőkét áldoztak rá a diákok, hogy kibéreljék – szerencséjükre a tábor alatt igazi strandidő volt, a hőség és a csoportos kedvezmények együtt segítették hozzá a bérlőket az üzleti sikerhez. Szóval a gazdagok ettek, ittak, kirándultak és strandoltak, de a legtöbbjük hamar megunta ezt a luxust, és mégis csak új vállalkozás után nézett – ha másért nem, hát a kihívás és a versenyszellem miatt.

ÖkiLand-ben tiszteletben kell tartani a többi polgár jogait, nem szabad „kintről” hozni az ennivalót, csak a nagykerben lehet vásárolni, és csak akkor, ha van az embernek bejegyzett vállalkozása. Fizetni pedig Ökivel lehet, melyet ÖkiLand bankja bocsát ki. Egyébként a diákok szabadon eldönthetik, kivel szeretnének együttműködni, és mivel töltik el a az idejüket. A tábort megelőzi néhány előkészítő alkalom, a „régiek” átadják tapasztalataikat, és kezdődik egy komoly tervező-fázis – de ezt persze a gyakorlat felülírhatja. Hiszen az új ismeretségek, a jelenlévők igényei és az esetleges konkurencia rugalmas alkalmazkodást tesz szükségessé – ám tapasztalataim szerint ez nem okozott különösebb gondot a fiataloknak.

A tábor hangulata derűs volt, felszabadult és nyugodt. Mindenki tette a dolgát legjobb belátása, szabad döntései és egyéni érdeklődése, motivációja szerint – és ettől valahogy a helyére került minden.

Megmentőm, a nonprofit szféra

Na de mihez kezdek én egy ilyen helyen? Nem is ismerek néhány vezetőn kívül senkit. Vállalkozás? Pénzügyek? Bankbetétek, kamatok, piackutatás? Semmi nem áll tőlem távolabb. Magyar-német szakos tanár vagyok, szeretem a költészetet, a filozófiát, a pedagógiát, a nyelveket, na de hogy ebben a „vállalkozós táborban” mihez is fogjak… Nem tudtam elképzelni, hogyan zajlik majd ez a pár nap. Esetleg beállhatnék a nagyker pénztárába, hátha kapnék fizetést az államtól, de hát én olyan pontatlanul számolok, biztosan rosszul adnék vissza. Titokban és szabálytalanul mégis csak elrejtettem a táskámba néhány csomag kekszet és aszalt gyümölcsöt, hátha nem lesz mit ennem.

Szerencsémre ÖkiLand polgárai egyre tudatosabbak. És szerencsémre jött néhány olyan diák is, akik alapvetően „médiát” akartak csinálni. A közösség pedig adományokból „összedobta” a média működéséhez szükséges pénz-alapot. Természetesen a médiának a közösséget kellett szolgálnia – hiteles, friss hírekkel, érdekes interjúkkal, szellemi értékekkel. Na, ez már engem is érdekelt, ha nem lettem volna tanár, szinte biztosan újságíró lennék! A „média-alap” pedig elég volt arra, hogy az alkalmazottak bért kapjanak. Szóval néhány óra múlva azt vettem észre, hogy a diákokkal a nap híreit tervezzük – szerencsére először nem is tudták, hogy tanár vagyok, és, mikor kiderült, úgy döntöttek, hogy ezt elnézik nekem. Kaptunk a batikolóktól nagyon menő egyen-pólót, „Öki Story News”-felirattal, cserébe természetesen reklámanyag készült a vállalkozásukról, mert ÖkiLand-ben a bartellnek is komoly kultúrája van. Így hamarosan aktív és teljes jogú tagja lettem a média-csapatnak (és ezzel a társadalomnak), – szóval simán és zökkenőmentesen a helyemre kerültem én is. Ráadásul, a tábor életéről készülő média-anyagoknak köszönhetően alkalmam volt a legkülönfélébb vállalkozásokba betekinteni, a legkülönbözőbb helyekről jövő polgárokkal beszélgetni. És azt tapasztaltam, hogy ÖkiLand-ben mindenki nagyon hamar megtalálta a maga szorongástól mentes, konstruktív és természetes útját.

Esténként összegyűltek Ökiland polgárai, hogy megbeszéljék a nap tapasztalatait – természetesen a diákok is részt vehettek ezeken a megbeszéléseken, ugyanolyan joggal, mint bárki más. És voltak is közöttük mindig jó páran, akik szívesen éltek ezzel.

A táborban egyébként egy nap két üzleti évnek számított. De nem a ráncaink szaporodtak, csak a pénzünk kamatozott – kicsit elméláztam ezen hazafelé, míg a vonaton a madárlátta aszalt gyümölcsöt kínáltam körbe, ha már a táborban végül nem volt rá szükség. Jó lenne, ha a valóságban is…

Tábor és valóság

Jó lenne, ha a valóságban is hasonló tisztasággal és szabadsággal működne a társadalom. Valószínűleg lassabban szaporodna a fogunkban az idegen anyag. Talán majd az új generáció? Annyi vállalkozó kedv, kreativitás és talpraesettség derült ki róluk, amint bizalmat, szabadságot és lehetőségeket kaptak a pedagógusaiktól.

Sokat tanultam, úgy is, mint tanár, és úgy is, mint állampolgár. Igen, és például másnap leküzdöttem a bank-fóbiámat, és bementem, és lekötöttem a pénzemet.

¹

Interjú ifjabb Liska Tiborral: