Politikai szocializáció – jelenismereti vizsgálatok 6.
Szépirodalmi művek társadalmi problémák megértésének szolgálatában
Példa egy novella feldolgozására
Rákosy Gergely: Kész őrület
A dromedár lefelé jött az utcán, a fiú meg vele szemben, fölfelé.
A dromedár igazi dromedár volt, olyan, aki ha eléd áll, eltakarja baromian széles hátával az eget, házat és napot, s te nem látsz semmi
mást, csak a tengerként szétterülő hátát; akinek ökle durva, faragatlan szikla; füle vastag és húsos, álla kihívóan előremered; olyan,
akinek X-ként áll a lába, és a húsoszlopban sem a bokát, sem a térdet fel sem ismerheted; olyan, akinek haja ritkás, leragadt, és mégis
libegő – olyan, akinek alig van ember formája.
A fiú? A fiú olyan volt, amilyenek a fiúk lenni szoktak. Nem sárgította be még ujjait és fogát a nikotin, a szája sarkába még nem vésett
keserű vonalat a gond, az éjszakázás, az alkohol. Ha kendőt köt, s az alól kibuggyantja hajának egy fürtjét, mindenki karcsú lánynak
nézhette volna. Szép szemű volt, magas homlokú, és a messziségbe elgondolkodó.
A kezdetnek nem volt tanúja, mert néptelen volt az utca, olyan néptelen, amilyen augusztusi rekkenetben délután három órakor egy
szomorú kisváros girbegurba mellékutcája lehet. Pedig nem augusztus volt, nem is délután, és nem is kisvárosban volt ez az utca,
bár lehetett volna ott is.
Később már volt néző, tanú elég, tán még százan is szorongtak a fiú és a dromedár körül.
De a kezdet homályos. Mikor a fiú és a dromedár egymás mellé értek, valahogy összegabalyodtak – hiszen lehetetlen is lett
volna, hogy csak úgy elmenjenek egymás mellett, ahogy két fecske suhan el egymás szárnyait érintve a kék levegőben.
Összegabalyodtak, s mire az első asszony kifutott egy kapun, már a fiú arca csupa vér volt.
Egymás után nyíltak a kapuk, futó lábak kopogtak a gömbölyű macskaköveken, s hamarosan tömött embergyűrű fogta körül a fiút,
akinek vérzett az arca, s a dromedárt, akinek semmi baja nem volt, és mégis magából kikelve ordított.
– Majd én megmutatom neked… Majd én elintézlek téged… Csibész, gazember… Taknyos…
És minden szó után nehéz öklével a fiúra ütött.
Senki az utca lakói közül nem ismerte őket. Semmit nem lehetett tudni, kik vagy mifélék. Apa és fia talán – hihetetlen lett volna,
de nem lehetetlen –, rokonok, ismerősök, vagy semmi vérségi kötelék nem fűzi őket össze? Barátok, ellenségek? Vagy tán
az egyik adós, a másik hitelező?
Soha nem derült ki, volt-e, vagy miféle kapcsolat volt közöttük.
Egy inas, barna bőrű, sovány asszony a kezét tördelte.
A húsos, véres kötényű hentes beszívta alsó ajkát, s ökölbe szorította dagadt, zsíros fényű ujjait, mintha ugrani készülne.
Egy hivatalnok a körmét rágta.
Egy terebélyes asszony aprókat sikoltott.
Egy iskolás gyerek földre ejtette táskáját, és ide-oda ugrálva, a levegőbe öklözött, mintha valami láthatatlan ellenféllel viaskodna.
A kalauz görcsösen markolta lyukasztóját a zsebében, mintha acéllemezből lenne a kezeletlen jegy, és sehogy sem akarna átlyukadni.
Egy pici gyermek, kinek az alsónadrágja kilógott a rövidnadrágja alól, hangosan bőgött, s oda se mert nézni, de azért nem futott el,
makacsul kitartott.
A gyűrű ide-oda hullámzott, izgatott fejek, öklök nőttek ki belőle, majd másoknak adták át a helyüket. Feltűrt ujjú, darabos kezek és
finom mandzsettás, ápolt kezek egymás mellett hadonásztak, ugyanazon gesztusokkal.
Esemény az utcában! És az utca meg volt elégedve az eseménnyel. Hogy valaki vérzik? Hogy valaki talán utoljára vérzik? Egyenként
fel voltak háborodva, de együttesen el bírták viselni – hiszen az ám az igazi esemény, ha vér folyik.
Mindenki izgett-mozgott, mint a moziban, a nagyjelenet előtt. Felhevülten, majdhogynem lelkesen, mindenki ott volt a fiú és a dromedár
gomolygásában. Ki az összeszorított szájával, ki a lyukasztó szorításával, ki az éktelen bömbölésével.
Csak egy ember állt szinte lebűvölve, s öntudatlanul hagyta, hogy a tömeg hol erre, hol meg arra taszítsa. Egy kis púpos ember, aki nem
volt magasabb az iskolás fiúnál, s akit úgy nyomkodtak erre-arra, mintha nem is ember, hanem kutya lenne. Csak állt, tántorgott a durva derekak, combok nyomásától, és senki sem tudhatta, hol jár az esze. De nem is érdekelt senkit, nem is törődtek vele, észre sem vették.
Az eseményt, a gomolygást, a vért figyelték, kihagyó lélegzettel.
Akkor éppen a falnak tántorodott a fiú, arca elé kapta karját, s szájának szegletére, keserű fekete ráncként, lefolyt a vér valahonnan a
karja és az arca közül. Iszonyodva kiáltotta, mintha szellemekkel hadakozna:
– Nem, neee… jaj, ne… Hagyjon, jaj, hagyjon!
A dromedár pedig:
– Micsodaaa? Hogy még én… hogy még te?!… Nesze! Nesze! Kell még?
És zuhogtak sziklaöklei a fiú karjára, szerelemtől, gyűlölettől még érintetlen, tiszta szájára tompán-nyekkenően a vékony, inges mellére.
Már úgy szorult a fiú a falhoz, mint a tapló a fatörzshöz, már azt sem mondta, hogy „ne”, sem kiáltotta, hogy „jaj, hagyjon”. A dromedár
meg az öklére nézett, a fiú vérétől vöröslő öklére, és felordított:
– Vérzem… – és újra zuhogtak az ütések a fiúra. Nagy és nehéz ütések, és mivel a fiú már távolabb nem húzódhatott, nem a testet lódították
el, hanem szinte eltűntek a testben, belefúródtak a testbe.
Valaki felkiáltott:
– Disznó!
A barna bőrű, vékony asszonyka zokogva sikoltotta:
– Disznó!
A másik hozzátette:
– Szadista!
A barna bőrű, vékony asszonyka zokogva sikoltotta:
– Akármit tett is neki ez a fiú, ez nem lehet, ezt nem szabad…
A hentes összeszorított szájjal sziszegte:
– Gyalázat!
És mint a káosz:
– Milyen csodálatos ez a fiú!… Hogy tartja magát még mindig!… Alávalóság!… Több, mint hős!… Elég volt!… Embertelenség!…
Nem nézhetjük tovább!…
És nézték tovább.
A kis púpos nem kiabált, ő volt egyedül, aki egy szót sem szólt, csak tágra meresztett szemmel és nagy-nagy csodálkozással nézett hol a
tömegre, hol a verekedőkre. Aztán később már csak a tömegre, s erre is úgy, mintha külön-külön szeretne mindenkinek a szemébe pillantani.
Most lehanyatlott a fiú karja az arca elől, minden ereje elfogyott, és felhasadozott ajkai ezt suttogták:
– Kegyelem!
De a dromedár nem törődött vele, recsegve csapott az ökle a fiú arcába. És újra és újra. Mintha két megvadultan ugráló ököl lett volna a
fiú arca.
Mikor a két ököl megpihent, a fiú arca már nem volt arc, vérző nyershús-darab volt, szem nélkül, orr nélkül, száj nélkül.
Ekkor a fiú lecsúszott a járda kövére, de a melle hullámzása elárulta: még él.
A hivatalnoknak már nem volt körme, már az ujját rágta, olyan erővel, hogy felordított volna, ha tudja-érzi, mit csinál. Magában ezt
mondogatta, hadarta sebesen: „Az nem lehet, hogy még most se hagyja abba, az nem lehet, hogy ennyi emberség se legyen benne.”
Valaki ezt mondta maga elé:
– Az már nem létezik, hogy egy vak nyomorultnak se hagyjon békét.
Egy másik:
– Egy veszett farkas is könyörülne most már!
És többen:
– Egy vak gyomrába nem taposhat bele!
A dromedár pedig, mit sem zavartatva magát, beletaposott, igenis beletaposott a vak gyomrába. Beletaposott, benne állt rengő
oszloplábaival. Benne állt, az immár nem emberi testben, véres öklével homlokát dörzsölgette és röhögött. Igen: röhögött!
Az emberek pedig ott körül egymásra néztek, és, mint a gyerekek, kérdezgették:
– No, mit szól ehhez?
– És maga?
– Felháborító!
– Nem találok szavakat. Szörnyű?… Nem, ez több mint szörnyű…
Így beszéltek, s olyan is volt, aki már fogalmazta magában, hogy hogyan és milyen szavakkal meséli el mindezt azoknak, akik nem lehettek
itt.
Tenni nem tettek semmit.
És ekkor történt valami, olyasmi, amit az utca máig sem tud megmagyarázni.
Valaki előrefurakodott. Nem magasodott ki, csak az emberek széthajlásán lehetett észrevenni, hogy jön, eszeveszetten törtet előre.
Ő, akit eddig ide-oda lökdöstek, most utat tör magának, s a tömeg megriadva engedi is.
Végre áttöri magát az embergyűrűn egészen. Ott áll a kör közepén. A kis púpos. A nevetséges kis púpos. A semmi erejű kis torzszülött,
akit akár egy gyerek is könnyedén fellökhetne. Karjai majd a földig lógnak, mint valami majomnak. De mégsem nevet senki.
Valami olyan láng van a szemében, ami tiltja a nevetést, sőt: lehetetlenné teszi, hogy valaki akár csak gondoljon is a nevetésre. Pedig
igazán komikus, amint ott áll a kör közepén, a roppant dromedárral szemben, ez a kis gnóm.
És mégsem nevetnivaló, annyira nem az, hogy a dromedár is abbahagyja azonnal a röhögést, sőt, le is lép a szegény testről.
Pillanatig csend, olyan csend, mintha kővé váltak volna, s akkor a púpos törpe néhány lépést tesz a dromedár felé, és – tán a
szem káprázik – a dromedár hátrál. Ahány lépést a kis púpos előremegy, a véres öklű dromedár annyit hátra.
Ekkor történt a megmagyarázhatatlan.
A kis ember alaktalan melléből valami sóhajféle tört fel, és nem lépett többet előre, rá sem nézett többé a dromedárra, hanem lehetetlen
és váratlan gyorsasággal megfordult, és neki az elképedt gyűrűnek… Mint egy ámokfutó, mint egy hisztériás szerelmes, mint a láng
a benzinnek, úgy ment neki a tömegnek. Alig érte fel a hentest, de kínlódva felágaskodott, s mintha imára kulcsolná ujjait, két kezének
együttes erejével vágott bele az arcába. A kalauznak a gyomrába öklözött, s mikor az kikapta a zsebéből a kezét, markában a
lyukasztóval, kitépte a görcsös ujjak közül a lyukasztót, s a hivatalnok két megrémült szeme közé vágta – és ütött, vert, rúgott,
amerre csak tudott. Ordító, jajgató és vérző emberek ugráltak el előle, mások feléje tódultak, s gáncsolták, verték hátulról.
De akkor sem hagyta abba, mikor a földre teperték, kutyaként kapta el a lábakat, s a bokák érzékenyi inaiba mélyesztette fogait.
A terebélyes asszony alig tudott előre félreugrani, s közben vacogva sikítozta:
– Kész őrület!… Nekünk támad, hiszen mi semmit sem tettünk… Kész őrület!
Akik ott voltak, mindannyian egyetértettek vele.
(In: Rákosy Gergely: Általában hallgatunk. Magvető, Budapest, 1973. 5–10. o.)
Rákosy Gergely novellája klasszikus parabola: példázat, amely kiválóan alkalmas arra, hogy erkölcsi ítéleteket váltson ki olvasójából. Szereplői: az agresszor, az áldozat, a hős és a tömeg. A novella hátterében nem nehéz felismernünk Dávid és a Góliát klasszikus történetét. Ebben az esetben is a kicsi fordul szembe az igazság nevében a naggyal, a túlerővel.
A történet alapvető morális üzeneteit egyrészt az agresszív dromedár és az agressziót eltűrő tömeg, másrészt az agresszióval egyedül is szembeszegülő, magányos hős, a kis púpos ember hordozza.
Első reflexiók
E novella általában igen erős érzelmeket vált ki a gyerekekből. Az első reflexiók rögzítésére különösen alkalmasnak bizonyulhat az írásos forma. Ezért kértük arra egy külvárosi általános iskola nyolcadikosait, hogy vessék papírra a novella meghallgatása utáni első gondolataikat.
„Olyan, mint egy horrorfilm forgatókönyvéből kimásolt jelenet.”
„A mai világban a filmipar ontja az olyan filmeket, amelyeknek tartalma nagyrészt megegyezik a novella tartalmával.”
Érzelmi rezonanciák
A történet érzelmi és racionális reakciókat egyaránt kiváltott a gyerekekből. A következőkben nézzük meg ilyen szempontból a véleményeket.
Az írások túlnyomó többsége magán viseli a történet erős érzelmi hatását. A 44 gyerekből húszan szóban is kifejezték érzelmi megrendülésüket: „Szomorú”, „megrendítő”, „megbotránkoztató”, „felháborító”, „a novella a gyűlöletet hozza ki belőlem” – ilyen és ehhez hasonló minősítéseket találunk a tartalom egészéről. Úgy véljük, az érzelmeknek kitüntetett szerepük van az erkölcsi problémákkal kapcsolatos állásfoglalásaink formálódásában. A történésekhez fűződő legszemélyesebb viszonyunk érzelmeinkben fejeződik ki. Az igazságosság és az igazságtalanság problémáját érzelmileg is fel kell dolgoznunk. Ezzel kapcsolatban az iskola szerepét éppen abban látjuk, hogy miközben teret ad az érzelmek kifejezésének (és esetleg abban is segít, hogy megtanuljuk: hogyan reagáljuk valamire érzelmileg és mit kezdjünk saját érzelmeinkkel és a másokéival), egyúttal elősegíti az érzelmek mögötti racionális motívumok megértését is.
Azt természetesnek tekinthetjük, hogy a gyenge és védtelen fiú védelmére kelő kis ember minden gyerek rokonszenvét kiváltotta. A megvert fiúban többen általában a bántalmazott gyermeket szánják, s hangsúlyozzák, hogy nem szabad verni a gyerekeket. Van olyan tanuló is, aki – valószínűleg népmesei élmények hatására – „szegény embernek” titulálja az áldozatot.
Talán kevésbé magától értődő, hogy a gyerekek nem csupán a verekedő dromedárt ítélték el mélységesen, hanem a jelenetet tétlenül, sőt élvezettel szemlélő tömeget is. Szolidaritásukat és az agresszió által kiváltott érzelmeiket jól mutatják a következő részletek:
„Engem nagyon megrendített a dromedár kegyetlensége, ahogyan verte a fiút. Szintén megrendített a gonosz röhögése és a tömeg semmittevése.”
„A novella szerintem az emberi félénkségről tanúsít minket, hogy az ilyen helyzetekben hogy viselkednek egyesek.”
„Nagyon szomorú, hogy az emberek elnézték, hogy valakit halálra vernek.”
„Érthetetlen, hogy egy állat a saját kedvére gyilkolhat, és az emberek teljesen mindennapi eseménynek veszik.”
„Az nem igaz, hogyha a sok nép összefog, nem bírta volna leteperni a dromedárt. Még most sem értem, hogy a nagy tömeg miért nem segített szegény fiúnak.”
Racionalizációk
A válaszok jól tükrözik, hogy a történet a gyerekek igazságérzetét mélyen sértette, és hogy abszurdnak találják, hogy a túlerőben lévő tömeg nem kelt a fiú védelmére.
A véleményekből a történet árnyalt megértése rajzolódik ki. Figyelemre méltó, hogy morális, szociális vagy lélektani magyarázatot egyaránt keresnek és találnak mind a dromedár, mind a tömeg, mind a kis púpos ember tettére. A racionalizációk értelemszerűen azok magatartására vonatkoztak, akiknek ebben a történetben lett volna választási lehetőségük: az agresszor, a tömeg és a hős magatartására.
A dromedár magatartásának magyarázata
Viszonylag kevesen próbáltak magyarázatot találni az agresszióra. Ez lélektanilag teljesen érthető: az agresszió szélsőséges esetei hétköznapi logikával nehezen értelmezhetőek. Az a két vélemény, amelyik mégis megpróbálkozik a magyarázattal, a hétköznapi tapasztalatok alapján úgy véli, hogy a sanyarú gyermekkor, a kiközösítettség, a szegénység, a munkanélküliség tette kegyetlenné a dromedárt.
A dromedárról annyit, hogy még kiskorában lökhette ki magából a világ egyrészt szegénysége miatt, így lett belőle egy kegyetlen, verekedő, munkanélküli ember.”
„A dromedárt kis korában biztos üthették, verhették, mert ennyi kis dolog miatt félholtra verni egy nála sokkal gyengébb embert, az embertelen dolog.”
A dromedár magatartásának racionalizációjában nem nehéz felismernünk a gyerekek személyes, esetleg családon belüli megfigyeléseit vagy éppen tapasztalatait a felnőttek gyerekekkel szembeni agressziójáról.
A tömeg magatartásának magyarázata
A tömeg passzivitását szinte mindenki elítéli, a szemlélődőket gyávának, lelkiismeretleneknek és igazságtalannak tartják. Ahogy látjuk majd, akadnak olyan gyerekek is, akik magyarázni próbálják a „nép” viselkedését. Több alkalommal esik szó arról is, hogy a nézők alapjában véve élvezik az életüket érdekesebbé tevő véres eseményt (úgy tekintik, mint egy ingyenes bokszmeccset vagy mozielőadást).
„A tömeg mint a nyúl olyan, annyi különbséggel, hogy nem szaladnak el, mert egy ilyen jó verekedésről nem maradnának le.”
„Megrendítő, hogy az ott lévő sokaság végig csak nézte az eseményt, és senki se segített vagy lépett közbe, hogy ez a vérengzés ne történjen meg. Sőt inkább örömmel figyelte az eseményt, mintha valami ingyen bokszmeccsen lennének. Talán attól féltek, hogyha beleártják magukat, nekik támad a dromedár?”
„Örültek, hogy valami történik az utcájukban, tetszett nekik a verekedés, az esély nélküli, talán ártatlan fiú agyonverése. Ez borzasztó!”
„Az emberek egyenként féltek a dromedártól, ezért nem segítettek, pedig tudták, hogy együttes erővel segíthettek volna.”
A magyarázatokból kiderül, hogy a gyerekek a tömeg viselkedésére a félelmen kívül nem igen találtak magyarázatot. Ugyanakkor a tömeg elmarasztalásában nagyon árnyalt véleményeket találunk. A bámészkodó embercsoportot több szempontból is elítélik: egyrészt, mert gyáva, mint a nyúl, fél beleavatkozni a verekedésbe, másrészt, mert abba a morális vétségbe esik, hogy egy igazságtalan és egyenlőtlen küzdelemben a gyengébbnek drukkol, harmadrészt pedig, mert szadista módon örömét leli a vérengzésben. Két mozzanatra szeretnénk külön is felhívni a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a fair play szabályaival összeférhetetlennek tartják az esély nélküli gyerek brutális verését. Másrészt figyelemre méltó, hogy az utoljára idézett véleményben megfogalmazódik: „egyenként féltek a dromedártól, ezért nem segítettek, pedig tudták, hogy együttes erővel segíthettek volna.”
A kis ember magatartásának magyarázata
A hős tettét érdekes módon nem nagyon értelmezték a gyerekek. Úgy tűnik, természetesnek tartják – akárcsak a népmesékben –, hogy valaki szembe forduljon az igazságtalanság ellen az igazság nevében. Az egyetlen vélemény viszont, amelyben a púpos kicsi ember tettével kapcsolatos vélemény található, csodálatos képpel írja le halált megvető bátorságát: „Olyan, mintha valaki a saját halálának kapujába menne és nem törődne semmivel.”
A helyükben én…
A történet – mint minden parabola – két irányban értelmezhető. Egyrészt vonatkoztathatjuk személyes vagy kollektív énünkre, arra, hogy mi mit tettünk volna adott esetben, illetve, hogy mit kellett volna tenniük a történet morálisan elmarasztalható szereplőinek. A másik értelmezési irány a történet társadalmi általánosíthatósága. Az előbbi irányban viszonylag sokan gondolták végig a novellát, az utóbbi irányban mindössze egy gyerek.
Az első, a személyes beleélésen alapuló értelmezés azért különösen fontos a 14-15 éves gyerekek körében, mert a tulajdonképpeni személyes morális értékrend fejeződik ki benne. Aki az „én hogyan viselkednék hasonló helyzetben” vagy „mit kellett volnia tenniük a történet résztvevőinek” kérdésre keresi a választ, az a történet primer síkján gondolja végig az etika egyik alapkérdését, hogy az egyént milyen felelősség terheli a tömeg viselkedéséért. Pedagógiai szempontból ezért is van különös jelentősége annak, hogy a gyerekek hogy látják: van-e alternatívája a „vétkesek közt cinkos, aki néma” magatartásának.
A gyerekek az „én mit csináltam volna” vagy „mit kellett volna csinálni” kérdését kivétel nélkül a tömeggel kapcsolatban gondolták végig. A kis emberke bátor viselkedését természetesnek tartják. Ez megint arra utal, hogy a dromedár kegyetlenségét egyfajta befejezett ténynek tekintik, amelynek nincs alternatívája. Ezzel szemben a tömeg passzív, kárörvendő, gonoszkodó ellendrukkerségét nem érzik teljesen alternatívátlannak és megváltoztathatatlannak.
„Én az emberek helyében kiálltam volna, és én inkább meghalnék, mint hogy egy fiatal életet oltson ki az a gazember.”
„Lehet, hogy félénkségből én sem segítettem volna a fiúnak. Mindenesetre bátorítottam volna az embereket, hagy csináljanak valamit.”
„Talán ha a nép között lett volna, aki a szerencsétlen ember helyébe képzelje magát, az kiállhatott volna mellette.”
„A népnek nem azon kellett volna törnie a fejét, hogy mi okból veri meg azt a gyereket, hanem segíteni kellett volna.”
Figyelemre méltó, hogy van olyan, aki úgy gondolja: félénkségből ő sem segített volna a fiúnak. Viszont nem lelte volna örömét a látványban, és nem is maradt volna passzív, továbbá mindenképpen a fiúval lett volna szolidáris: bátorította volna a többieket, hogy csináljanak valamit. Ebben az esetben talán a nagyobb autoritással és védettséggel, valamint nagyobb cselekvési szabadsággal rendelkező felnőttek képzete fejeződik ki a „többiekben”. A másodikként idézett válaszban az is felsejlik, hogy ha beleéljük magunkat mások helyzetébe, könnyebben megértjük, hogy segítségre szorulnak. Végül a harmadik gondolat arra utal, hogy amikor az emberek indokot próbáltak találni arra, hogy vajon a dromedár miért veri a gyereket, tulajdonképpen azt a látszatot akarták kelteni, hogy nem is igazságtalan a gyerek brutális verése, és így saját lelkiismeretüket akarták megnyugtatni.
A történetet egyetlen gyerek vonatkoztatta a társadalmi magatartás általános síkjára. Úgy tűnik, ő ismerte fel egyedül, hogy a történet politikai allegória is. Azt is egyedül ő ismerte fel, hogy az erkölcsi állásfoglalásoknak két síkjuk van: egy intencionált és egy tényleges. Véleményéből kiderül: tisztában van azzal, hogy a gyakorlatban nagyon sokszor szándékainktól, szóbeli megnyilatkozásainktól eltérően cselekszünk. Befejezésül álljanak itt ennek a nagyon bölcs diáknak a gondolatai az egyénről és a tömegről, a jóról és a rosszról, a gyengéről és a gyenge megvédéséről, a kiszolgáltatottságról és a kiszolgáltatottak magukra hagyásáról:
„Vajon ma, a XX. században lenne-e, aki olyan helyzetben cselekedne, lennének-e emberek, akik összefogásukkal legyőznék a rosszat, megvédenék a gyengét, a kiszolgáltatottat? Az a szörnyű az egészben, hogy mindenki azt mondaná a novellára, hogy borzalmas, rettenetes, szörnyű, stb., de, ha ilyen helyzetbe kerülnének, ők sem tennének másképp, mint itt leírt nép.”
Javasolt témák és módszerek a feldolgozáshoz
A történetet érdemes szerepközpontúan feldolgozni. Jó, ha a gyerekek megpróbálnak belehelyezkedni az egyes szereplők: a támadó, az áldozat, a nézők és a kis púpos lelkivilágába. Ezután össze lehet közösen gyűjteni (például a táblán) a különböző személyek szempontjait, részletesen feltárni rövid- és hosszútávú, egyéni és közös érdekeiket. Ezeket nem nehéz egymással szembesíteni egy csoportvita keretében. Úgy véljük, a történet szerepközpontú feldolgozása során a gyerekeket el lehet juttatni ahhoz a felismeréshez, hogy aki ma a tömegben nézője egy agressziónak, holnap maga is lehet ennek áldozata, de ahhoz a katarzishoz is, hogy nem szükségszerű, hogy a gyengét ne védjék meg. Fontos azt is tisztázni: a gyengékkel való szolidaritás nem érdem kérdése. Annak elítélése, amit a dromedár tett, független attól, hogy a fiú elkövetett-e ellene valamit vagy nem.
A novella arra is jó alkalom, hogy a tanulók elmeséljék: tudnak-e hasonló megtörtént eseteket, hallottak-e ilyenekről, vagy maguk voltak-e már áldozatai, szemlélői, esetleg elkövetői valamilyen agressziónak. A történet előhívhat más olvasmányélményeket vagy filmélményeket is. A beszélgetés közben könnyű felidézni: mit éreztek közben, mi volt a dolog folytatása, következménye. Ha pedig még arra is sor kerül, hogy megfogalmazzák: milyen magatartási és cselekvési alternatívák előtt álltak ők vagy a történet többi szereplői, úgy véljük, sokakban tudatosul az agresszió természete és az egyén felelőssége az agresszió korlátozásában.
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
