Popper Péter

Hová tűnt az erkölcsi halál?

Érdekes riportot olvastam az egyik országos napilapunkban. Arról szólt, hogy ama híres-nevezetes totócsalás fő szervezőjét – aki négy és fél éves szabadságvesztés-büntetéséből három évet letöltve föltételesen szabadlábra került – hogyan várta epekedve az egyetem klubjában négyszáz fiatalember és lány. Igaz, a klubnak „Botrány klub” a neve, s olyan embereket hívtak meg beszélgetésre, akik körül „sűrű a levegő”. Az is igaz, hogy a fiatalok között nem egy őszülő hajú is akadt. Mindez nem csökkentette, hanem fokozta csodálkozásomat, s ez aztán megdöbbenésbe csapott át, amikor a hangulatos estére szóló beszámoló végére értem.
Hadd szögezzem le már most a véleményemet: az én szememben a szóban forgó nem olyan ember volt, aki körül „sűrű a levegő”, hanem szélhámos, nagy kért okozó csaló, intellektuális bűnöző – ahogy tetszik, de nevezzük nevén a dolgokat.

Olvasom, hogy ez az úr Budapestről taxin érkezett Szegedre. Olvasom, hogy lírai okok miatt, „csak” kétezer forintra mérsékelt tiszteletdíjat kért a fellépéséért. Olvasom, hogy több mint tizenhétezer forint befektetéssel, külföldi sportklubokkal folytatott telefonmegbeszélés segítségével – ezúttal csalás nélkül – kétmillió forintot nyert a totón. Olvasom, hogy szellemes eszmefuttatásait a közönség vastapssal jutalmazta. Isten látja lelkemet, hogy nem a kétmilliót irigylem tőle, megérdemli, ha ilyen ügyes, ér ráadásul ekkora szerencséje van. Erre való a vesztett szélhámos, a legnagyobb totócsalásnak a szervezője, sok tízezer embernek a megkárosítója a továbbiakban a magyar sport tisztaságának megteremtéséről szónokolt. Arról, hogy szóba került az ő hivatalos foglalkoztatása egy sportszövetségben, sőt jelenleg is a szövetség főtitkárának magántanácsadója. Napokon át kerestem a megnevezett sportszövetségnek és főtitkárának tiltakozó és helyreigazító nyilatkozatát, de nem találtam. Mégis remélem, hogy csak az én figyelmemet kerülte el. Igazságot kell szolgáltatnom a riport írójának. Őt is megdöbbenve kérdezte meg beszámolójában: hogyan lehetséges ez?

Valaha régen jól ismert fogalom volt az „erkölcsi halál”. Azt jelentette, hogy az az ember, aki súlyosan megsértette a társadalmi együttélés normáit, vagy éppen köztörvényes bűncselekményt követett el, hosszú időre, esetleg örökre elvesztette erkölcsi hitelét. Élhetett, ahogy tudott, de nem tarthatott igényt arra, hogy a tisztességes emberek közé sorolják, még kevésbé arra, hogy az ő érvükben szóljon, arra pedig még legabszurdabb képzelgéseiben sem gondolhatott, hogy ő tanítson másokat tisztességre. Jól tudom, hogy az erkölcsi halál fogalmával a groteszkségig visszaéltek annak idején gőgbe butult arisztokraták és az őket majmoló párbajhős dzsentrik meg úrhatnám polgárok, mindezt jól tudom, de a fogalmak eredeti jelentésében mégis komoly értelem rejlett. Az, hogy ha valaki kívül helyezte magát az emberi együttélés törvényein, nem volt könnyen megbocsátható bűn.

Érdemes ennyit töprengeni egy klubest történésein? Igen, mert erkölcsi érzékünk romlását jelzi egy ritka élességű pillanatfelvételként. Mi sokat írtunk és beszélünk erkölcsről, de úgy látszik, a társadalmi valóság nehezen engedelmeskedik a szép szavaknak. Még kevésbé engedelmeskedik a formális követelményeknek. A munkaerkölcs nemcsak azt jelenti, hogy betartjuk a munkaidőt, hanem azt is, hogy megbecsüljük a tisztességes munkát, megőrizzük az emberi méltóságot például a főnök és beosztottja, a tanár és diákja, az orvos és betege, az eladó és a vevő, a vendéglátó és a vendég viszonyában. A családi vagy a nemi erkölcs nem azt jelenti, hogy ne váljunk el, vagy hogy ne bonyolódjunk szerelmi zűrzavarokba, hanem azt, hogy legyen felelősségtudatunk a másik emberért, s nehéz helyzetekben is próbáljunk emberségesen viselkedni, emberségesen elválni, emberségesen szakítani, ha már kikerülhetetlen, s főként úgy együtt élni másokkal, hogy ne tegyük tönkre sem őket, sem mindennapi életünket. Szerintem az erkölcstelenség ott kezdődik, amikor emberi értékeket pusztítunk, veszélyeztetünk, vagy közönyösen megyünk el emberi értékek romlása mellett, esetleg gyávaságból közönyt színlelünk. Talán a gyávaság és a közöny a legnagyobb erkölcsi bűn!

Eszembe jut a hajdani Dreyfus-ügy, amikor Európa tisztességes embereit évekig lázban tartotta, hogy egy francia katonatisztet igazságtalanul száműztek az Ördög-szigetre. Jól tudom, hogy ez minden oldalról „heccelt” kampány is volt, mégis: az a tény, hogy az embereket fölizgathatták egyetlen ember sorsának igazságtalan alakulásával, nem lebecsülendő erkölcsi érzékenységre mutat. Ám ha én ma reggelizés közben azt olvasom, hogy valahol egy kisebbfajta fanatikus diktátor néhány ezer embert bebörtönzött vagy kivégeztetett, rosszallóan csóválom meg ugyan a fejemet, de tovább kenem a lekvárt a vajas kenyeremre. Ennyit romlottunk volna nem is egy évszázad alatt? Ennyire megtépázta volna erkölcsi érzékünket és érzékenységünket a két világháború és mindaz, ami társadalmilag s politikailag körülötte végbement?

Tudom, hogy túlzok, hogy számtalan jele van az ellenkezőjének is, a mélységes humanizmustól álhatott egyéni és tömeges cselekvő megnyilvánulásoknak. De a túlzás talán megbocsátható ebben az ügyben. Mert annyit vállalnunk kell, hogy erkölcsileg ellentmondásosak, sokszor ingatagok vagyunk ebben a gyorsan változó világban. S ez arra int, hogy vigyázzunk magunkra, s még egy érdekes este kedvéért se tapsoljunk azoknak, akik könnyedén lépték át erkölcsi világrendünk határait.

(Élet és tudomány 49. szám
A hétköznapok lélektana, 1986)