Válaszok „Káosznak”

Íme a levél, szöveghű formában:

Kedves Kollégánk!

Nagyon nehéz egy konkrét kérdésre a konkrét helyzet pontos ismerete nélkül reflektálni. Ilyen esetekben óhatatlanul a saját közvetlen tapasztalatok, élmények hatására formálódik a válasz, s ez nem feltétlenül érvényes az adott szituációban…

Nézzük tehát a részleteket.
„Mi van abban az esetben, ha van az intézményben KT, de semmi joga nincs?” – kérdezed. Szinte magától adódik a kérdés: miért nincs elegendő joga a Közalkalmazotti Tanácsnak a Ti esetetekben? Kik választották meg a tagjait, és hogyan ellenőrzik a tevékenységüket? Nem fordult-e elő itt is az a gyakori eset, hogy a tantestület tagjai nem vették igazán komolyan a választást, örültek, hogy volt, aki vállalta, és nem számoltak az őket érintő következményekkel?

Általános tapasztalatom, hogy nagy a bizalmatlanság és a közömbösség minden formális üggyel, tevékenységgel szemben, legyen szó tisztségviselő megválasztásáról, helyi szabályzat készítéséről.

Miért nem képes érdekérvényesítésre a KT? Mögötte áll a tantestület ennek a szerencsés esetben maga választotta szervezetnek? Nem a testület megosztottsága ad lehetőséget az iskolavezetőnek az öntörvényűségre? Az oszd meg őket és uralkodj elve már oly gyakran bevált…

Ismét csak saját tapasztalataimat sorolhatnám a tantestületek megoszthatóságáról, sőt e megoszthatóság lehetőségének erősödéséről… Az egzisztenciális bizonytalanság, a munkanélkülivé válás víziójának egyre gyakoribb megjelenése és reális közelségbe kerülése sok esetben aláássa a kritikusi hajlandóságot. Az állandósult szorongás pedig, mint ahogyan erre Szatmáry Nóra is utalt írásában (Ennyi azért kevés a rendrakáshoz), szinte lehetetlenné teszi, hogy a hierarchia különböző grádicsain elhelyezkedő kollégák dialógust folytassanak, és esély legyen a megegyezésre, főként, ha a helyzettel a jobb pozícióban lévő vezetők visszaélnek. Sőt, ha ehhez a tantestületből sikerül híveket szerezni.

Mi a helyzet Nálatok? Nincs lehetőség a tantestületen belüli dialógusra? Elképzelhetetlen egy nyílt, egymás jogait, emberi méltóságát tiszteletben tartó vita az igazgatóval? Annyira elmérgesedett már a helyzet, hogy csak kívülről várható segítség?
Mint látod, a tények alapos ismerete nélkül az ügyről nehéz érdemben nyilatkozni, a kérdések felvetésénél szinte lehetetlen messzebbre jutni. Az azonban bizonyos, hogy első lépésként érdemes lenne érintett kollégáiddal közösen átgondolni a fentieket, hogy kiderüljön, hol érzitek szükségét a változtatásnak, milyen esélyt láttok erre, milyen következménye lehet az erre való igény nyílt felvállalásának…

Kíváncsian várom a fejleményeket.

Szekszárdi Júlia

—

Kedves „Káosz”!

Súlyos problémát társz elénk, melynek akár rémületes mélységei is lehetnek. Rémületes, mondom, mert egészen szélsőséges esetben az is kiderülhet, hogy a helyzet totálisan reménytelen. De mivel nagyon kevés konkrétumot árulsz el az üggyel kapcsolatban, a sötétben való tapogatózásnál, néhány alapvető dilemma felvetésénél nemigen lehet messzebbre jutni. Az ugyanis bizonyos, hogy a helyzettel kezdeni kell valamit, de hogy milyen irányban lehet elindulni, az számtalan apró körülmény és persze a szereplők egyéni megfontolásának a függvénye.

Jó lenne tudni például, hogy mekkora kör érintett a problémában: a tantestület egy része, annak egésze, netán a teljes iskolai közösség (az is előfordulhat ugyanis, hogy csupán egy szűk kört érintő rossz munkahelyi közérzetről van szó). Milyen súlyú és jellegű ügyekben érhető tetten a probléma: ezek jobbára szakmai, nehezen megragadható etikai kérdések, vagy paragrafusokkal leírható, törvénytelen munkáltatói döntések? Miért érzed eleve reménytelennek a helyzet helyi szintű rendezését, csak külső segítségben bízva: azért, mert történtek már kísérletek a probléma tantestületen belüli megoldására (de ezek ilyen vagy olyan okból kudarcba fulladtak), vagy mert a félelem olyan mértékű, hogy eleve fel sem merül a konfliktus nyílt vállalásának lehetősége?

Nem mindegy továbbá az sem, milyen településtípusban található az intézmény. Mennyi időre szól az igazgató megbízatása; milyen körülmények között került az iskola élére, mekkora támogatottságot élvez helyi és fenntartói szinten? Mi motiválja a döntéseit? Nem élt-e át az iskolai közösség valami komoly traumát a közelmúltban, illetve nem várható-e a közeljövőben efféle (átszervezés, nagyobb mértékű leépítés, a gyereklétszám drasztikus csökkenése stb.), amely mind-mind hatással lehet az általános közérzetre…? Működik-e szakszervezet az intézményben? Létezik-e SzMSz, Kollektív szerződés? Tisztában vannak-e a tanárok ezek tartalmával? És persze még sorolhatnám…

A leveled végén megfogalmazott konkrét kérdéssel kapcsolatban kétféle választ adhatok: egy hivatalosat és egy, a személyes érintettség által motivált magántermészetűt. Hivatalos válaszom, hogy több fórum is létezik, ahová fordulhattok: (1) felvehetitek a kapcsolatot valamelyik pedagógus szakszervezet településszintű szervével, onnan konkrét jogi tanácsokat, adott esetben képviseletet is kaphattok, illetve segíthetnek a helyi érdekképviselet létrehozásában. (2) Az iskola működését érintő törvényességi és szakmai ügyekben az Önkormányzat Oktatási Bizottságához lehet panaszt benyújtani. (3) A törvénytelen vagy annak vélt munkáltatói döntésekkel szemben a munkaügyi bíróság nyújt jogorvoslatot. (4) Jogsérelem vagy annak veszélye esetén rendelkezésre áll még az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala, ahol az oktatás bármely résztvevője panaszt emelhet minden olyan egyedi ügyben, melyben a bírósági eljárás kivételével már kimerültek a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek.

Kevésbé hivatalos válaszom pedig az, hogy bár a fenti fórumok elvben valóban rendelkezésre állnak, ezek igénybevételét csak akkor javaslom, ha az ügyet felvállaló tanár vagy tanárcsoport élvezi a tantestület túlnyomó többségének támogatását, és van remény a probléma higgadt, konstruktív, jó szándékú (s ezt a jó szándékot az iskola vezetése számára is egyértelművé tevő), együttes fellépésre. Mert ellenkező esetben a konfliktust felvállaló kevesekre hamar rásütik a „hőzöngő” bélyeget, és akár évekig elhúzódó viszállyá nőhet az ügy, amit csak biztos hátországgal és erős erkölcsi támogatással lehet elviselni, és ami legrosszabb esetben valóban egyesek egzisztenciális ellehetetlenülésével végződhet. Továbbá nem szabad elfelejtkezni arról a paradoxonról sem, hogy egy ilyen huzavona hosszú távon éppen pedagógiai munkánkat teszi lehetetlenné – vagyis azt, amelynek érdekében felvállaltuk… Bármennyire is nehezemre esik kimondani, még az is elképzelhető, hogy a helyzet annyira súlyos és reménytelen, hogy az ügy felvállalása helyett egyszerűen fel kell állni és el kell hagyni a terepet…

Javaslatom tehát az, hogy első körben gondold át kollégáiddal a fentieket, és ha szükségét érzed, tájékoztass bennünket a részletekről a honlap Tanácsadóján keresztül (akár publikus formában, akár e-mail címed megadásával titkos kérdésen keresztül), hogy továbbléphessünk.

Üdvözlettel:

Szatmáry Nóra