Miért baj, hogy nem olvasnak?

Kádár Judit Ki az a Hemingway? című írása az Élet és Irodalom 49/43. számában ismételten rádöbbent arra a mindenki számára ismert helyzetre, hogy a hagyományos értelemben vett irodalmi műveltség még a humán szakra jelentkező fiatalok esetében is évről évre zsugorodik. Évek óta panaszolják magyar szakos tanárjelöltekkel foglalkozó oktatók, hogy a jövendő irodalomtanárainak többségével képtelenség elolvastatni egy-egy hosszabb regényt. Az idegen nyelv (és irodalom) szakosok általában egyre kevésbé érdeklődnek annak a népnek a kultúrája, irodalma iránt, amelynek nyelvét jól ismerik, sőt oktatni kívánják. Az irodalom tantárgy, amely a korábbi évtizedekben a legnépszerűbbek közé tartozott, mára már a legkevésbé kedveltek közé csúszott vissza. A jelenségről hallva hajlamosak vagyunk a médiát (a kereskedelmi csatornákat, újabban az internetet) okolni mintegy elhárítva az iskola felelősségét.
Pedig – ahogy Kádár Judit is írja – itt nem csupán egy tantárgy presztízsének hanyatlásáról van szó, hanem egy nagy közös problémáról, s a megoldás kulcsa mégiscsak az iskolában, az iskolai oktatásban keresendő. Mint ahogy a helyzet kialakulásában is komoly felelősség terheli a közoktatást.

Avatott, kiváló és elismert magyartanárok nyilvánították már ki véleményüket és sorakoztattak fel szakmai érveket a jelenlegi általános irodalomtanítási gyakorlattal szemben (lásd például Az olvasóvá nevelés problémái az ezredfordulón. ÚPSZ, 2000. július-augusztus). Ennek ellenére még mindig túlsúlya van az általános és középiskolákban is a lexikális tudásnak, az irodalomtörténetnek és -elméletnek. Az olvasás mint örömforrás szinte teljesen megszűnt létezni, a gyerekek nagy része kényszer hatására ismerkedik a korábbi generációk számára felejthetetlen és megrendítő élményt jelentő művekkel, pontosabban ezek megfilmesített vagy zanzásított változatával. Szinte lehetetlen elérni, hogy főként az általános iskolákban tanító magyartanárok ne ragaszkodjanak a hagyományos kötelező olvasmányokhoz, holott ezt központi tanterv már nem írja elő. Továbbra is szokás maradt az olvasónaplók elkészíttetése, holott közismert tény, hogy ez a tanulóknak csak viszonylag kis hányada számára tölti be eredeti funkcióját. A naplók a szülők, az idősebb barátok, testvérek segítségével készülnek, sok esetben az internetről töltik le ezeket (vö. Mihalicz Csilla cikksorozata a Nők Lapja 2004. júniusi számaiban a kötelező olvasmányokról).

Ma már evidenciának számít, hogy ebben az érzékeket szüntelenül bombázó, felgyorsult világban másképp kellene diákjainkat motiválni az értékes irodalmi művek megismerésére, egyáltalán az olvasásra, mint a korábbi lassabb, az elmélyülésre több alkalmat és időt hagyó korokban. (Kétlem, hogy ezen a helyzeten érdemben segíteni fog a Gutenberg-galaxist népszerűsíteni kívánó Nagy Könyv című adássorozat. E témához kapcsolódik Sümegi Csilla: Sztárok és csillagok című írása a Heti Válasz 2005/18. számában.) Az irodalmi művek iránti fogékonyság pedig meglenne a mai gyerekekben is, ha nem szürkítenénk magolós, túlzsúfolt és életidegen tantárggyá az irodalmat. Márpedig jelenleg ez történik, s az említett cikket olvasva arra a szomorú következtetésre kell jutnunk, hogy a jövő irodalomtanárai (irodalomoktatásunk outputjának reprezentánsaiként) tovább rontanak majd a jelenleg sem biztató helyzeten.

S itt nem csupán az a baj, hogy a gyerekek nem olvasnak eleget, és szabadidejük javarészét más tevékenységek foglalják el. (A KSH adatai szerint 1986 és 1999 között minden korosztályban csökkent az olvasásra fordított idő.) Az olvasás háttérbe szorulásával valami nagyon fontos lehetőség marad ki a felnövekvő generáció életéből. Valami, ami fejleszthetné érzelmi kultúrájukat, és segíthetné őket a világ dolgaiban történő eligazodásban. Az irodalom nyújtotta élmények nélkül nem csupán a szókincsük lesz szegényesebb és fantáziaviláguk színtelenebb, hanem elesnek olyan élethelyzetek megismerésétől, amelyek segíthetnék őket saját személyes döntéseik meghozatalában. S még egy veszedelmes (nem csupán az irodalomoktatást érintő) hiány, amelyet Kádár Judit különös súllyal említ tanulmányában:

„Köztudott, hogy a zsúfolt tananyag (és az egyes korszakok értékelésének bizonytalanságai) miatt a középiskolák többségében a történelem tantárgy keretében is kevés időt szánnak az elmúlt évszázadra, különösen a második világháborút követő időszakra. Nem meglepő, hogy a rendszerváltozás óta érettségizett diákok jó részének fogalma sincs hazánk múlt évszázadbeli történelméről, kultúrájának (irodalmának) sajátos vonásairól – ennek következtében jelenéről, és a múltból megörökölt, máig megoldatlan problémáiról sem. Persze, az irodalomoktatásban sok tekintetben azonos okokból – kronologikus sorrendben tárgyalt adathalmaz, politikailag kényes időszakok – korábban sem volt jobb a helyzet. (…) Így hát, hosszú évtizedek óta egymást követik a tudatlan(ságban tartott) generációk, akiket most már, a rendszerváltozás óta, kényes kérdésekben a választási urnákhoz szólítanak – s ők az elmúlt korszakok alapos és árnyalt ismerete nélkül döntenek mindnyájunk jövőjéről.”

Szekszárdi Júlia