Ligeti György

Az iskola belső világa – a szociológus szemével

Az iskola világa szigorúan társadalomkutatási szempontból tekintve végtelen horizontokat kínáló terület. A közoktatás rendszere minden társadalmi réteget, csoportot érint, benne megtalálhatók a legkülönbözőbb életkorú emberek, a gyerekek pedig a kisóvodás kortól érettségiig, sőt a munka mellett tanuló (fiatal) felnőttek. Mint intézmény ezer szállal kapcsolódik a társadalom világához, egyaránt hatnak rá a világ társadalmi, gazdasági, kulturális változásai, vonatkoznak rá a jog szabályai, és egyszerre egyik helyszíne a gazdasági-társadalmi viszonyok újratermelődésének. Belső világa pedig éppúgy tarthat a pszichológus, a szociológus, a jogász érdeklődésére, mint a pedagógiai kutatásokkal vagy szervezetfejlesztéssel foglalkozó szakemberére. S még egy szempont – szubjektívebb megfogalmazásban: a kutatottak ott vannak egy helyben, hivatalból bent ülnek a teremben, a padban, az irodában; láthatóak, mérhetőek, megfigyelhetőek – talán ez indokolja azt, hogy az utóbbi években se szeri, se száma az iskolakutatásoknak és az e tárgyban készült szakdolgozatoknak.

A terület összetett volta és bonyolultsága ellenére mégis úgy érzem, hogy az elmúlt évek vizsgálatai három nagyon fontos területet érintettek. Ezek a társadalmi és állampolgári nevelés, az esélyegyenlőség, valamint a személyiség- és/vagy közösségfejlesztés kérdésköre.

1. Állampolgári nevelés

Az iskola minden mozzanatával minden pillanatban nevel – akár szándékában áll, akár nem. Nevelőereje van magának az épületnek, annak állagának, a termeknek, sőt a mellékhelyiségeknek és azok használatának is. Közhelyszámba megy: a termek belső elrendezésének. Nevel természetesen az iskolahasználók közötti hangvétel, a tanárok és a diáktársak öltözködése, gesztusai, mindennapi érdeklődésük, nevelnek a szabályok és főképpen az a mód, ahogyan az iskola működésének szabályait kialakítja. Komoly nevelőerővel bírnak a konfliktusok – akár szeretjük őket, akár nem – és azok kezelése is.

Azt gondolom, kiemelt helye van a nevelés terén a társadalmi életre, valamint az állampolgári részvételre való nevelésnek. Részben azért, mert az iskola saját feladatának tekinti azt, hogy felkészítse diákjait a későbbi társadalmi részvételre – a magam részéről rossz megközelítésnek tartom azt, hogy az iskola az életre nevel, hiszen az ott tanuló diák már régóta él, az pedig már maga az élet, ami az iskolában zajlik. Részben pedig azért, mert mint közfinanszírozású intézménytől, ahol ráadásul az Alkotmány és a Közoktatási Törvény jogszabályai is irányadóak, elvárt, hogy részt vegyen az egyén közösségi életre való felkészítésében.

Pedagógusokkal és szülőkkel készült interjúkból jól kirajzolódik az az általános érzet, hogy nincs idő a nevelésre (Fellegi – Ligeti, 2003; Ligeti – Márton, 2000 és 2001). Teljesen mindegy, hogy milyen nevelésről van szó, de mintha közmegegyezés lenne arról, hogy az oktatáson (tehát az információtömeg átadásán és néhány szükséges készség kialakításán) túl már nem marad idő, energia, pénz, hely a nevelésre, különösképpen nem az állampolgári létre való felkészítésre. Az oktatási intézményeket teljesítményük szerint szokták tipologizálni, aszerint osztályozva őket, hogy a sikeres továbbtanulásra vagy éppen a munkanélküliségre készítik-e fel tanulóikat. Az iskolák egy harmadik – igen kis számú intézményt tartalmazó – csoportját illetik „alternatív” gyűjtőnévvel, ahol a laikus számára sokszor valamiféle furcsa színjátéknak tűnő nagyon tudatos nevelés zajlik, ahol az oktatás mellett nevelés is van, szinte hóbortból, netán angolszász vagy más nyugati modellek másolásával.

Azt gondolom, hogy inkább kell beszélnünk a „nincsen idő” iskoláiról és a „miért ne” iskoláiról. Hiszen, ha tekintetbe vesszük, hogy nevelés így is, úgy is zajlik az iskolában, sőt állampolgári nevelés is, akkor nagyon markáns üzenettel bír az a tény, hogy egy intézményben soha semmire nincsen idő. A tanulók, a szülők és maguk a képzést végző pedagógusok is úgy érzik, hogy hónap hónap után csak loholnak, vagy azért, hogy a felvételi vizsgán még magasabb pontszámot érjen el a diák (és tanára és szüleje), vagy azért, hogy legalább egy picit javítsák a diákok szövegértését, koncentrálóképességét stb.

Akár van idő egy iskolában, akár nincsen, akár tudatában vannak az iskolapolgárok (tehát nem csak a pedagógusok, de a diákok és a szülők is), hogy kimondva-kimondatlanul nevel az iskola, az állampolgári nevelés szempontjából ennek az intézménynek döntő a jelentősége, mégpedig azért, mert az első intézmény az ember életében, az első munkahely. Legalább az említés szintjén leírom azokat a dimenziókat, melyekben az állampolgári nevelést olyan gyakran emlegetem. Mindenekelőtt az emberek közötti érintkezés egyik alapja, a kommunikáció fejlesztése tartozik bele az állampolgári nevelés körébe. Ezenfelül pedig a szervezeti létezés és a működés kereteit meghatározó szabályok és a szabályalkotás, ezzel kapcsolatban az érdekek artikulálása és a vélemény kinyilvánítására való képesség és hajlandóság. A közoktatás világa több millió embert érint, akik között mindennapos találkozásaik során természetes a súrlódás, a konfliktus. Az iskolában tanult vagy látott konfliktuskezelési – vagy -elsimítási – eljárások mintául szolgálnak a felnőtt élet során. Az iskolahasználók nem egyformák, az egyének és a csoportok közötti másság megjelenése, felismerése és kezelése a toleranciára és az empátiára való nevelés szempontjából elsődleges. Végül, az iskola és persze a társadalom kereteit alkotó szabályokat emberek alkotják, azok nem kőbe vésett, változtathatatlan dolgok, továbbá csak akkor tekinthetők valóban létező kereteknek, ha tartalmuk is van. E tartalom pedig az aktív részvétel, a közönyös vállrándítással ellentétes felelősségvállalás, az autonóm döntéshozatalra való képesség.

Nem kívánva abba a hibába esni, hogy helyszűke miatt közhelyek sorát fogalmazzam meg, inkább néhány problémafelvetést írok le, s megemlítek néhány lehetséges kutatási irányt. A legfontosabb kihívás az iskola számára talán még mindig az, hogy a szereplők értsék, a jog világa nem ér véget az iskola kapujánál, s a jog nem bunkósbot, nem eszköz, hanem a működés kerete. Az oktatási intézmény működését meghatározó szabályok egyszerre jelentenek olyan, mindenki által megismerhető és – legalábbis elvben – megváltoztatható kereteket, melyek kizárják az önkényt, a pillanatnyi kedvet, ízlést, világnézetet, és egyszerre jelentenek nevelési eszközt, melyek a későbbi aktív állampolgári részvételre (választások, civilitás, véleménynyilvánítás, környezettudatosság) felkészítésben segítenek. Érdemes lenne a következő években vizsgálat tárgyává tenni a pedagógusok és diákok jogokról, hatalomról, politikáról és közügyekről alkotott véleményét és mindezt összevetni az adott iskolában létező szabályalkotási és konfliktuskezelési gyakorlattal.

Tolerancia a közoktatási intézményekben: az ismert kutatások alapján azt mondhatjuk, hogy a pedagógusok és a diákok nem rasszisták, ám gondolkodásuk és véleménynyilvánításuk legtöbbször sztereotípiákon, a világtól örökölt gondolatpaneleken alapszik. Az iskola – minthogy erre ugye ideje nincsen – nagyon kevéssé enged teret annak, hogy a diákok (és a pedagógusok) vitatkozzanak, megtanuljanak érvelni, képesek legyenek a másik véleményének meghallgatására, annak elemzésére. A magyar közoktatás világa még mindig nem kedvez a kutató-elemző munkán alapuló tanulásnak, a diákok (de a különböző képzéseken a pedagógusok is) kész információkat kénytelenek befogadni, s azokból vizsgázni, „tudásukról” számot adni. Lehetséges vizsgálati területnek tartom az ismeretátadás módjának a sztereotípiák kialakításának és megerősítésének szempontjából való vizsgálatát.

2010-ben egy magyar város, Pécs lesz Európa kulturális fővárosa. Kérdéses, hogy a város térbeli-fizikai fejlesztése mellett miként készíti fel a városban és a környezetében élő diákokat az iskola az európai állampolgárságra, arra, hogy az európai kulturális főváros polgárai legyenek. E kérdést járja körbe a Kurt Lewin Alapítvány és a Pécsi Egyetem Bölcsészettudományi Karának közös kutatása 2006-tól kezdve.

2. Esélyegyenlőség

A közoktatás az adófizetők pénzéből, az állami redisztribúció rendszerén keresztül finanszírozott és működtetett közszolgáltatás, az Alkotmány alapján egy részének igénybevétele kötelező. Demokratikus társadalom nem létezhet esélyegyenlőség vagy legalábbis az arra való szüntelen törekvés nélkül. A közoktatás intézménye által nyújtott szolgáltatásokra és lehetőségekre éppen azok a legrászorultabbak, akik a legtöbbször a vegyes minőségből a gyengébbet kapják.

Napjaink kutatásai arra mutatnak rá, hogy a legtöbb probléma a jogok érvényesüléséből és azok ismeretének hiányából származik. Sérül a szabad iskolaválasztáshoz való jog, s noha mind többen beszélnek e jog korlátozásának bevezetéséről mint lehetséges eszközről a szegregáció növekedésének megállítására, a jogok korlátozása a kiskapuk megtalálásához, az antidemokratikus, latens magatartások tömegessé válásához, pitiáner ügyeskedésekhez vezethet, mely által a javakhoz való hozzáférésből éppen azok lesznek majdan kirekesztve, akik miatt korábban korlátozni szándékozták a szabad iskolaválasztást. A szülők tájékoztatáshoz való joga sérül a legtöbb esetben, sokszor egyébiránt éppen ennek következménye a szegregáció. A hátrányos helyzetű szülők nem ismerik a lehetőségeket, alternatívákat, a különböző olyan igénybe vehető szolgáltatásokat vagy esetleges választásaik lehetséges kimenetelét, melyek befolyásolni fogják a gyerekek további sorsát.

A pedagógusoknak ezzel szemben joga van (lenne) a képzéshez, az oktatási módszerek és eszközök szabad megválasztásához, ahhoz, hogy munkájukat értékeljék, arról visszajelzést kapjanak, ám e jog érvényesülése híján ők maguk válnak a szegregáció és a hátrányok továbbnövekedésének eszközeivé. Pedagóguspályák telnek el reflektálatlanul, mely a tanárok személyiségének torzulásához, munkakultúrájuk fejlődésének megrekedéséhez vezet, és persze a diákok személyiségének fejlődésének súlyos gátja (Fellegi – Ligeti, 2003).

A Kurt Lewin Alapítvány 2005-ben a bécsi székhelyű Rasszizmus Monitoring Centrum (European Monitoring Centre on Racism and Xenophobia – EUMC) megrendelésére elkészítette a huszonöt uniós tagállam országjelentésén alapuló összehasonlító elemzést a romák közoktatásbeli helyzetéről (Héra – Ligeti – Oravecz, 2005). Ennek alapján megállapítható, hogy Magyarország rendkívül előkelő helyet foglal el az integrációs törekvések tekintetében, akár a helyi „jó gyakorlatokat”, akár az államszintű stratégiai jelentőségű programokat vesszük figyelembe. Ugyanakkor mind hazánkban, mind másutt a legfontosabb kérdés a jogok érvényesülése, mely az esélyegyenlőség kulcsa – szemben azzal a kérdéssel, hogy az alkalmazott szegregációs gyakorlat jó vagy rossz szándékú-e.

Az esélyegyenlőség, az integráció és az állampolgári nevelés összefüggenek egymással. Úgy tűnik, hogy napjaink általános és középiskolája még nem képes kihasználni annak szocializációs erejét, amikor egy osztályba többféle társadalmi, vallási csoport, etnikum tagjai járnak. A gyerekek számára jelenleg inkább mondható mintának a szegregáció gyakorlata, mind az együttnevelés, különösen pedig az azonos pozícióban való érintkezés (tehát a cigányosztály a folyosó sötét végén, netán a hátsó épületben van elhelyezve).

3. Személyiségfejlesztés

Az iskola belső világa szinte az összes társadalmi jelenséget összegyűjti magában, azok kisebb-nagyobb késésekkel visszatükröződnek benne, s előbb vagy utóbb az intézmény a maga módján válaszokat is ad rájuk. Ilyen módon vetődik fel a személyiség fejlesztésének késő modern kori problémája a XXI. század első éveinek Magyarországán.

A család (vagy annak (részleges) hiánya) rendkívüli mértékben tükröződik a gyerekek iskolai teljesítményén, a csoportban elfoglalt helyzetében. A pedagógusok a kutatások eredményei alapján láthatóan leküzdhetetlen akadálynak tartják azt, hogy – többek között a gyerekeken keresztül – a külvilág nemhogy beáramlik, de egyenesen beömlik az iskola falai közé. A pedagógusok presztízse, a szakma megítélésének romlása, a társadalmi változások, a rétegződésben lévő inkonzisztencia, a magas- és tömegkultúra iskolához való viszonya, a további szocializációs ágensek (média, kortárscsoportok, ifjúságot is érintő szerveződések) mind-mind a személyiségfejlesztés problémáját érintik.

És nem kerülhetők meg az erkölcsi szocializáció kérdései sem, melyek ezer szállal kapcsolódnak az állampolgári neveléshez, az esélyegyenlőséghez (magánérdek és közérdek viszonya), valamint a személyiségfejlesztéshez. Az OTKA által támogatott országos vizsgálatsorozat fontos adatfelvételei győznek meg bennünket arról, hogy „bár a gyerekekben erős az önérvényesítési vágy, általában igénylik a biztonságot adó szabályokat, s legalábbis a deklaráció szintjén készek ezek szerint viselkedni.” (Szekszárdi – Horváth, 2004; Szekszárdi – Horváth – Buda – Simonfalvi, 2000)

A gyerekek teljesítménye és annak visszajelzése, ezzel együtt pedig a felkészítés a következő iskolafokozatra, a képességek kibontakoztatása és precíz megítélése a pedagógusok részéről a személyiség fejlesztésének kérdéskörébe tartozik, mely ezekben az években szinte azt követelik a pedagógustól, hogy egyszerre legyen bölcs tanító és modern projektkoordinátor, művelődésszervező és mentálhigiénés szakember, mediátor, programszervező és fundraiser. A legnagyobb kihívás pedig az individuum fejlesztése, az értelmes önzésre és a tisztességes versenyre való képesség kialakítása, illetve a társadalmi felelősségvállalásra, valamint a közösségi-társas, családi létre való felkészítés. Mindez korántsem csak a diákok személyiségéről, de a pedagógusokéról is szól.

Az itt bemutatott három kérdéskör, tehát a társadalmi-állampolgári létezés, az esélyegyenlőség és a személyiség kibontakozása vagy (vissza)fejlődése legalább annyira kihívás és lehetséges további kutatási irány a pedagógusok körében, mint a gondjaikra bízott diákokéban.

(A szerző szociológus, informatikus, a Kurt Lewin Alapítvány képviselője.)

—

Hivatkozott vizsgálatok