Az osztályfőnöki órák beszélgetéseihez 32.

Nádas Péter: Hazug, csaló
(Részlet)

„Akkor tavasz volt, s már tudtam írni.

Amikor mentem az iskolába, láttam valami furcsát. Egy nagy fekete kocsiban valami sűrű, fekete massza főtt. Fával tűzdelték a kocsit, és a masszát beleengedték a talicskába. Büdös volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szurok. De érdekes volt nézni, ahogyan az utat csinálták vele. És ahogy kihűlt. Mentem az iskolába.
Aztán az első szünetben eszembe jutott, hogy még jobb lenne az útépítőket nézni, mint itt üldögélni, hiába. Hiszen írni már tudtam. Egy lapot kitéptem a füzetemből, s a következőket írtam a lapra:
KEDVES TANÍTÓNÉNI KÉREM HOGY ENGEDJE EL FIAMAT MERT MA VAN A SZÜLETÉSNAPJA ÉS AZT AKARJUK ÜNNEPELNI
És aláírtam az apám nevét. Szép, nyomtatott betűkkel.

Amikor megkezdődött az óra, a cédulát kivittem a tanító néninek. A tanító néni elolvasta, bólintott, és megengedte, hogy hazamenjek. Boldog voltam. És nem mentem haza. Órákig álltam a járda szélén, egészen addig, míg a munkások abba nem hagyták a munkát, és mosakodni nem kezdtek; derékig meztelenül, egy bádoglavórban, a nyitott ajtajú szerszámosbódé előtt. Nagy kannákból csorgatták egymás karjára a vizet. De ez már nem érdekelt úgy. Csak az, hogyan lesz a fekete masszából az út. Azt hiszem, még ma is egészen jó útépítő lennék, ha szükség lenne rám. Mindent jól megjegyeztem. Minden mozdulatot. Még a mosakodást is.
Este csöngettek. Engem küldtek a szüleim, nyitnám ki az ajtót…”