Földes Petra

A tettesek is áldozatok…?

A nemzetközi szakirodalomban bullying néven ismert jelenségnek sajnos a lényegéhez tartozik, hogy hosszú ideig rejtve marad. Mert a nyilvánosság szégyenének réme még az elszenvedett kínoknál is nagyobb veszélyt és fenyegetettséget jelent, s mert az áldozat elképzelhetetlennek tartja, hogy bárkitől is hathatós védelmet kapjon. Attól fél, ha segítséget kér, még inkább magára haragítja agresszorait, s kínjai végső soron megsokszorozódnak. Vagyis jobban tart a bántalmazóktól, mint amennyire a környezetében megbízni képes.

Ez viszont azt jelenti, hogy a bullying sokkal több szereplős játszma, mint amennyien aktívan részt vesznek benne. A zaklatásokhoz passzívan asszisztáló s a naiv nem-tudásba burkolózó környezet ugyanúgy része a szcénának, mint a bántalmazó egyén vagy csoport. S éppen ezért, hogyha egy ilyen eset felszínre kerül, nemcsak az a kérdés, hogy ki a felelős, de legalább ennyire fontos, hogy hogyan tovább. Mit kell tenni az adott közegben, közösségben, csoportban, hogy ilyen eset többé ne forduljon elő? S a mindannyiunk számára releváns kérdés: mit kell tenni a zaklatás, pszichoterror, fizikai bántalmazás megelőzése érdekében?

Az igazgató vizsgálja az esetet és büntetést ígér, s felajánlja, hogy a bántalmazott gyermeket, a további atrocitásoktól megóvandó, áthelyezi a párhuzamos osztályba.

A debreceni önkormányzat oktatási osztálya igazoló jelentést kér az iskola igazgatójától. A város alpolgármestere arról nyilatkozik a Híradónak, hogy körlevélben utasítják az intézményeket az ügyeleti rendszer felülvizsgálatára és következetes ellenőrzésére, hogy április végéig kérdőíves felmérést végeznek a tanulók körében az esetleges további hasonló esetek feltárására, s hogy szabályozni kívánják az intézményekben a mobiltelefon tanulók általi használatának rendjét is. Az egységes szabályozás érdekében állásfoglalást kérnek az oktatási jogok miniszteri biztosától (a saját jog- és pedagógiai érzékem azt súgja, ez utóbbi ötlet – mármint az egységes városi szabályozás – értelmetlen és kivihetetlen, s meglehetősen távol esik a probléma lényegétől…).

A szülők feljelentést tettek a rendőrségen; a rendőrség pedig, „mert itt vannak olyan gyermekek, akiknek a magatartása olyan jellegű, hogy az szülői elhanyagolást is felvethet”, értesíti a gyermekjóléti szolgálatot.

Mindenki teszi tehát a dolgát. Keresi a felelősöket, intézkedik. Csak azt nem tudom, mitől nyugszik majd meg az érintett közösség. Kitől és milyen formában kapnak segítséget az áldozatok? Tudnak-e egyáltalán mindannyian segítséget kérni, akik ennek a helyzetnek az áldozataivá váltak? Mert ebben a történetben a bántalmazott kisfiún és családján kívül számos további áldozat van.

Talán nem okozok nagy megbotránkozást, ha azt állítom: az elkövető fiúk is áldozatok. Akik rossz, antiszociális viselkedésre szocializálódtak 12-13 éves korukra, s akik, bár éretlenek még, azt már elérték, hogy fölöttük senki sem gyakorol kontrollt. Nekik segít-e vajon valaki, hogy megéljék és megértsék, hogy MI volt a bűnük, MILYEN sérelmet okoztak, s hogy ezt MIÉRT nem szabad elkövetni? Vajon csak retorzióban lesz részük, vagy sikerül a fejlődésük érdekében felhasználni az általuk okozott megrázkódtatást? Sikerül-e vajon belátáshoz segíteni őket (s szüleiket), vagy a büntetésben dühünkön túladva, megkönnyebbülve lépünk tovább, a „múltat elintézve”, de mit sem téve egy kiegyensúlyozottabb jövőért?

S segítségre szorulnak az elkövető gyerekek szülei is, akiknek a szégyen és az elégtelenség érzése mellett meg kell birkózniuk az „elhanyagoló” jelzővel is. A rendőrségnek NEM azért kötelessége jelezni a gyermekjóléti szolgálat felé, mert a diákok cselekménye az elhanyagolás gyanúját veti fel, hanem azért, mert magatartásuk – hogy tudniillik bűncselekményt követtek el – kimeríti a veszélyeztetettség fogalmát. Vagyis a bűnelkövető gyermek veszélyeztetett – saját magát veszélyezteti!

A gyermekvédelem rendszere éppen azért működtet egy első közelítésben segítő attitűdű intézményt, a gyermekjóléti szolgálatot, hogy a gyermek családban nevelkedését elősegítse; s ehhez minden segítséget megadjon. A rendőrség bűncselekményben, bűnelkövetőben, felelősökben gondolkodik – a gyermekvédelem, amíg csak teheti, veszélyeztetettségben, felelősség-megosztásban és segítségben. Nem a bűnösség vagy a felelősség tényét vitatom; az elkövető fiúk bűnösök, s a szülők sok tekintetben lehetnek felelősek. Csak szelíden javasolnék emellett egy másik, segítői nézőpontot (is…).

Ezzel még korántsem ért véget az áldozatok listája. Mert áldozattá vált az érintett iskola és presztízsének letéteményese, az igazgató. Az országos sajtónyilvánosság, a „botrány” határozott, gyors lépések megtételére kényszerít, s ilyen gesztusokat sugallna a józan erkölcsi ítélőképesség is. Csakhogy igen faramuci és hiteltelen lenne a hirtelen kemény fellépés egy olyan ügyben, ami szinte az igazgató (de legalábbis a tantestület) orra előtt, ám mégis a tudomása nélkül zajlott. A tanácstalanság érthető, s a kezdeti bizonytalanság hosszabb távon, ha megfontolt, határozott, jövőorientált lépések követik, lehet, hogy nem tesz rosszat a történet rendezésének. Csakhogy a sajtónyilvánosság három napig tart, s ez az idő arra bőségesen elég, hogy az iskola presztízsét alaposan lerombolja… Vajon lesz-e erő, kitartás ahhoz, hogy ezek után elvégezzék az érdemi, a pedagógiai, a történet szempontjából igazából lényeges munkát? Sikerül-e az osztályban, a tantestületben feldolgozni a történteket, megtalálni a tanulságokat? Sikerül-e az áldozattá vált s az elkövető gyermekekkel a további kiegyensúlyozott együttműködés kialakítása, az áldozat áldozati és az elkövetők agresszor státusának valamiféle proszociális irányba történő elmozdítása? S ha mindez sikerül, vajon abból is lesz-e sajtóhír…?

S végül fel kell tennem a triviális kérdést is: megkapja-e a szükséges segítséget az áldozat és családja, vagy szerepük mindössze arra korlátozódik, hogy eljátsszák a szenzáció megkerülhetetlen szereplőinek hálátlan szerepét? Vajon az áldozat és családja kap-e segítséget a gyermekjóléti szolgálattól? Mert helyzete tökéletesen kimeríti a veszélyeztetettség definícióját, amennyiben lelki fejlődése momentán határozottan veszélyben van. Segít-e a kisfiúnak valaki feldolgozni a történteket? Segít-e valaki megfejteni, hogyan került az áldozat szerepébe (miért éppen ő), s segít-e valaki feldolgozni a szülőknek, hogy nem vettek észre semmit, s feltárni, hogy ez hogyan fordulhatott elő? Segíti-e őket valaki a gyermek további iskolába járásával kapcsolatos döntésükben? S segít-e nekik valaki a megbocsátásban és megbékélésben, s ezzel az igazi mentális megkönnyebbülésben, hogy ne kelljen sérelmüket, sérülésüket, szorongásukat, ki tudja, meddig magukkal cipelniük?

Kívánom, hogy valamennyi érintett megkapja a szükséges segítséget. S kívánom a magyar közoktatás szereplőinek, hogy tanuljunk meg végre beszélni az agresszióról. Józanul, pánik nélkül. Mert jelen van a gyermekeink között. Ahogyan korábban is jelen volt (ne gondoljuk, hogy csak a szépirodalomban!), csak nem tudtunk vagy nem akartunk tudni róla. Ám a tabusításnál semmivel sem jobb a pánikkeltés. A higgadt, nyílt beszéd viszont önmagában is az egyik módja, hogy a bullyingot visszaszorítsuk. Mert amiről beszélni szokás, amiről beszélni lehet, azt miért is titkolnánk el?