Vanó Estilla

Zsófi története

Egy kezdő osztályfőnök feljegyzéseiből

Életem első osztályfőnöki feladatra készültem.

Nem állítom, hogy a felkérés nem okozott jó néhány álmatlan éjszakát már önmagában is, hiszen pályakezdőként és ismerve egyéniségem, úgy véltem, korai még engem „rászabadítani” egy osztály alakuló közösségére. Nem lévén a hagyományos „tyúkanyó” típus, hanem meglehetősen dinamikus, a diákokat mindig is felnőttként kezelő tanár, aggódtam egy kicsit. S most, amikor sikeres érettségijük után visszagondolok, úgy érzem, sikerült egymásra találnunk, s ami talán a legnagyszerűbb, ezt a „zsák bolha” harminchat gyereket közösséggé formálnom, formálnunk.

Zsófit megelőzte a híre. Még nem is találkoztunk, amikor ilyen-olyan csatornákból csupa „szörnyűség” jutott a fülembe róla. Már az általános iskolában is renitensnek számított, festette a haját, körmét, túlságosan rövid szoknyácskákban illegtette-billegtette magát, s amikor lehetett, azonnal ellógott az órákról.

Az igazgató úr külön felhívta rá a figyelmemet, ami elsősorban kíváncsivá tett a kislány iránt. Az első találkozásunk során kellemes benyomást éreztem. Zsófi lelkes volt, őszinte és bátran bemutatkozott a többiekkel együtt. Az, hogy egyéniség, már az első percben kiderült, nem pusztán a tényből, hogy minden ujján gyűrűt viselt, s mindegyik körme más-más színűre volt festve, hanem azért is, mert a társainál határozottabb, érettebb benyomást keltett. A többiek érdeklődve figyelték a beszélgetéseinket, s láthatóan várták, hogy a „hagyományokhoz híven” figyelmeztetem Zsófit a külsejére. (Fontos megjegyezni, hogy egy kisváros némiképp konzervatív közegében még erősen élnek a hagyományok az iskolákban is.) Én figyelmen kívül hagytam a „külsőségeit”, s azt hiszem, ezzel egy életre megalapoztam kettőnk kapcsolatát. Zsófi „cinkost” látott bennem, bár hamar kiderült, nem mindenben vagyok társa (sőt). Az első benyomás sikere meghatározta négy évig tartó kapcsolatunkat, és megalapozta, majd lehetővé tette, hogy Zsófi sikeresen leérettségizzen.

A konfliktusok azonban az első napok után sorra jelentkeztek.

A róla érkezett híreknek megfelelően a kislány igyekezett, hogy egyfelől külsejével felhívja magára a figyelmet, másfelől, hogy sikeres bemutatkozása után a lehető legtöbb időt töltse az iskolán kívül. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy érvényes orvosi igazolásokat hozzon (mivel szülei révén kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, ez nem jelentett számára problémát), és mindig megállt a bűvös határoknál.

Tanulmányi átlaga kifejezetten gyenge volt, noha úgy véltem, legalább átlagos képességű gyerek, aki kis tanulással jóval többre lenne képes. Érdekes módon magyarból és angolból nem voltak gondjai (ezeket a tantárgyakat tanítottam én), de hamarosan szinte az összes többi tárgyból bukásra állt.

Látva a riasztó jeleket, sok-sok beszélgetés után felvettem a kapcsolatot a családjával. Az előzmények tükrében túl sok illúzióm nem volt, bár – mint mindig – ezúttal is igyekeztem elhessegetni magamtól az előítéleteket.

Íme Zsófi családja:

Értelmiségi család, ahol az édesapa fotós, majd operatőr, az édesanya aerobikoktató, tánctanár. A fiútestvér három évvel idősebb, a történet idején egy másik városban tanul, kollégista.

Zsófi általános iskolai tanulmányai végén az édesanya, miután vállalkozása csődbe jutott, az USA-ba távozott, itthon hagyva a családot. Az apa, aki foglalkozása révén igen sok időt töltött távol, felnőttként kezelte a lányát, tehát Zsófi gyakorlatilag 15 éves kora óta egyedül élt a 70 m²-es, igényesen berendezett lakótelepi lakásban, s az apjától kapott pénzből önállóan gazdálkodott.

Jellemző az apa hozzáállására, hogy négy év alatt ő volt az egyetlen szülő, aki nem tudott időt szakítani egyetlen fogadóórára, szülői értekezletre sem, s többszöri megkeresésemre mindig udvarias, de egyértelmű elutasítás volt a válasz. Zsófi tehát a jelzett körülmények között „nevelődött”, s mindjárt az első félévben több tárgyból is megbukott. Szerencsére a vele telefonon kapcsolatot tartó, Amerikában élő édesanyja kérésemre velem is felvette a kapcsolatot, s ettől kezdve havi-kéthavi rendszerességgel értekeztünk telefonon.

Zsófival rendszeresen leültem beszélgetni, tanárai közül egyedül tőlem fogadott el kritikát, de a magánéletéhez engem sem engedett közel. Így „jöttek a hírek” arról, hogy Zsófi „bandázik” és rossz társaságba keveredett, aminek eredménye még kevesebb tanulás lett. Ha bármit kérdeztem, ő mindent tagadott, és mosolyogva nyugtatgatott, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A konfliktus akkor csúcsosodott ki, amikor több kolléga jelezte, hogy mivel ezzel az eredménnyel nincs helye a gimnáziumban, tanácsoljuk el. Érveikkel szembeszállva kiharcoltam Zsófinak egy utolsó esélyt. Elmondtam neki is, hogy mire számíthat, ha nem szünteti meg a lógásait, és nem kezd el tanulni, s megkértem, hogy bizonyítsa be: van helye a gimnáziumban. Ebben támogatott az édesanyja is. Ezt követően biztató, bár meglehetősen lassú pozitív irányú változás indult el.

Zsófi magánélete továbbra is tabu téma maradt, de már rendszeresen látogatta az órákat, úgy-ahogy felkészült, sőt az édesanyjával szövetkezve szereztünk neki magántanárt is. Év végén már csupán matematikából bukott meg, s a pótvizsgán javított, így az osztállyal haladhatott tovább.

Javaslatomra meglátogathatta édesanyját Amerikában. Az utazás feltétele a jobb tanulmányi eredmény volt. A négy év során többet nem bukott meg. A tanáraitól továbbra is távol tartotta magát, kerülte a konfliktushelyzeteket, az osztályközösségben „laza eleganciával” viselkedett. Ha békén hagyták, ő is békén hagyta a többieket. Ha valaki azonban belekötött, a végsőkig harcolt az igazáért. Társra is akadt az osztályban egy igazi vagány, temperamentumos leányzó személyében, barátságuk mind a mai napig tart. Konfliktusaikat közösen vívták meg, s minden helyzetben kiálltak egymás mellett. Úgy éreztem, egymásra találásuknak köszönhetően Zsófi megtalálta a helyét közösségünkben. Továbbra sem volt aktív, nem vállalt központi szerepet, s a barátnőn és rajtam kívül nem engedett senkit közel magához. Nem mulasztott többet, tűrhetően tanult.

Harmadikos lett, amikor egyik nap egy monoklival állított be az órámra. Nem adott magyarázatot, mélyen hallgatott. Órák után beszéltem vele, s azt állította, hogy véletlenül nekiment a szekrénynek. Roppant zavarban volt, ismert már annyira, hogy tudta, ezt nem hiszem el, s félve pislogott rám. Elmondtam neki: sajnálom, ha az elmúlt évek alatt nem ismert meg annyira, hogy a bizalmába avasson, s otthagytam.

Este felhívott és elmondta, hogy van egy roma barátja, összevesztek, s ő ütötte meg.

Kértem, hogy találkozzunk, de Zsófi fogadkozott, hogy minden rendben van, s arra kért, hogy ne tegyek semmit. Bántott az eset, s egyik este váratlanul felcsengettem hozzájuk. Természetesen ott volt a „barát” is, Zsófi is. Határozottan elmondtam a véleményemet, s hogy mit várok Zsófitól. Igyekeztem tiszteletben tartani a magánéletüket, de felhívtam a figyelmüket arra, hogy szakemberhez (nevelési tanácsadó) fordulok, ha csak egyetlen jelét is látom a továbbiakban a bántalmazásnak vagy lelki terrorizálásnak. Úgy vettem észre, hogy váratlan érkezésem jólesett Zsófinak, „szövetségünk” immáron iskolán kívül is működött. Zsófi barátnőjétől tudtam meg, hogy a későbbiek során Zsófi többször hivatkozott rám, amikor konfliktushelyzetbe került a barátjával, aki furcsa mód a találkozásunktól számítva átértékelte Zsófihoz fűződő viszonyát.

Zsófi betartotta ígéretét, jobb jegyeket kapott, s mindannyiunk megelégedésére az egész nyarat Amerikában töltötte az édesanyjánál. Negyedikre kicserélődve tért vissza. Sokat fejlődött angolból, s először hallottam tőle a továbbtanulásról. Elcsitultak a botrányok körülötte, és a jelentkezett egy főiskolára.

Elsőre ugyan nem vették fel, de így egy évre kimehetett dolgozni az édesanyjához Amerikába, majd újra felvételizett, s ma már boldog főiskolás. Talán túl egyszerűnek és harmonikusnak tűnik a befejezés, hiszen Zsófi sorsának részeseként az elmúlt évek nekem is jó sok fejtörést, idegeskedést okoztak. Ezt a lányt az élet több próba elé állította, mint társait, s úgy gondolom, vele született intelligenciája (emellett az édesanya telefonjai, az osztálybeli barátnő és nem utolsó sorban az én támogatásom) segített neki az akadályok leküzdésében.

Épp a napokban találkoztam vele, amikor is félve árulta el, hogy még mindig megvan az udvarlója, akit szerinte én nem tartok hozzávalónak. Azt is elárulta, hogy ma már tudja, érti, miért óvtam ettől a fiútól, de – higgyem el – nem olyan könnyű a szakítás, s hogy az egyedüllét, amiben neki jócskán része volt, nagyon rossz dolog.

Zsófi története tehát folytatódik, s remélem, továbbra is lesz bizalma, hogy beavasson, tanácsot kérjen, meghallgasson engem vagy bármelyik őt szerető és neki jót akaró embertársát.