2007. február 11. vasárnap, 22:52
Mi a baj, tanár úr?
Zárójelben
Miért döntöttem úgy, hogy megírom ezt a cikket?
Olvasom a lapokat, nézem a netet, tévében a híradókat, szemelgetek a pedagógus blogok között, és mindenhol az elkeseredésbe, a feladásba, a beletörődésbe ütközöm. Valóban szótlanul kell eltűrnünk újabb generációk tönkretételét? El kell-e néznünk, hogy ismét a gyerekein (és rajtunk) spóroljon ez az ország? Hogy a felemelkedés zálogát, a jövőt jelentő oktatást újra mellékvágányra vigyék önös érdekek? Hát mi semmiből sem tanulunk? Mikor „szólalunk” meg végre, mi, egyszerű pedagógusok, hogy most már elég, tanítani, nevelni szeretnénk nyugodtan, hagyjanak végre békén minket!
Mióta szolgáltató lettem, mint egy pincér vagy akármelyik iparos, számon kérhető rajtam, hogy a gyermek miért nem tanult meg mondjuk törtet osztani törttel. Ez helyes is. És én kitől kérjem számon a szülői értekezletekről hiányzó szülőket (hozzáteszem, hogy a többségről van szó), akikkel minden erőfeszítésünk ellenére nem lehet kapcsolatot kialakítani? A gyermek tanuláshoz, iskolához való hozzáállását, melyet a szülő, a társadalom „szívós munkával” sikeresen kialakított? Az iskolákból hiányzó eszközöket, tornatermeket, könyvtárakat, a megfizethetetlen iskolán kívüli programokat és lehetőségeket (melyek sokkal hatékonyabbak egyébként, mint bármilyen jó pedagógus bármilyen jó munkája)? A megszűnt sportpályákat, egyesületeket, művelődési házakat, klubokat, táborokat, melyek nem voltak gazdaságosak? A hiányzó pihenésemet, a regenerálódásomat; a folyamatos szakmai fejlődésemhez nélkülözhetetlen tanfolyamokat, képzéseket, szakkönyveket, egyéb programokat, a művelődésemhez szükséges színházat, koncertet, mozit, könyvet…? A normális fizetésemet, a megbecsülésemet, társadalmi rangomat…?
„Tudtuk, hogy baj van”
„Halmos Ferenc döbbenetes interjúkötetet állított össze a magyar oktatás mai helyzetéről. Tudtuk, hogy baj van, de hogy ekkora és minden szinten és mindenféle-fajta intézményben és minden községben, településben, városban! Hogy az elemi iskola nem végzi el a munkáját, hogy az általános iskola felső tagozatában kell megtanítani írni-olvasni a gyerekeket, és ha ott sem sikerül, akkor a középiskolában, és hogy a középiskolai tananyagot a felsőfokú intézményekben kell megtanítani. Hogy ezért süllyedt az egyetemek színvonala a háború előtti középiskolák színvonalára (vagy még lejjebb). […] Ez azért kimondva és leírva felelős emberek szájából, hosszú tapasztalattal rendelkező alsó-, közép- és felsőoktatási intézményekben tanító pedagógusok szájából – ez bizony így megdöbbentő és megrendítő.”
Írja mindezt az ajánló a könyvecske végén, mely 1989-ben jelent meg a Kozmosz Könyvek sorozatban. Címlapján pedig a következő részlet az egyik interjúból:
„… a legkiszolgáltatottabb, a legbizonytalanabb helyzetű és voltaképp a legrosszabbul fizetett munkaerő…”.
Mi változott meg az elmúlt közel 15-20 év alatt? Változott-e valami és milyen irányba?
Érdemes lenne végigjárni ugyanezeket a pedagógusokat és megkérdezni őket, nekik mi a véleményük. Erre sajnos nincs időm és módom, de mivel magam is dolgoztam akkor, és egyet értettem már akkor is a könyv minden megszólalójának véleményével; valamint dolgozom most is, így talán joggal veszem a bátorságot, hogy a magam életén, hivatásom megélésén keresztül a magam válaszát adjam ezekre a kérdésekre.
„Reform reform” hátán – így jellemezném röviden ezt az időszakot: folyamatosan tanmenetek, pedagógiai programok és egyéb dokumentumok átalakítása (rövid idő alatt) adott hihetetlen mennyiségű munkát. Megnövekedett feladatok és megnövekedett adminisztráció hátráltatták a munkámat, a nevelést és oktatást. Eközben anyagi megbecsülésünk ott maradt, ahol volt, lásd a fenti idézetet, sőt, a rendszerváltás után olyan mélyre süllyedt, hogy nyugodtam elmondhatom, hogy az igazi vesztesek között mi is élen jártunk – sajnos. Ugye különösebben nem szükséges külföldi példákat hozni arra, hogy a régebben csak „Balkán”-nak csúfolt országokban milyenek ma a bérek. De nyugodtan kitekinthetünk a „kistigrisekre” is: felemelkedésük hátterében az anyagilag, erkölcsileg megbecsült és elismert pedagógusok állnak. Csak egy példát nézzünk meg: vajon minek köszönhető, hogy az „elmaradott” Indiából kerülnek ki a legjobb programozók? Nyilván nem arról van szó, hogy otthon, magánszorgalomból sajátítják el ilyen fokon az informatikát – kell, hogy legyen egy biztos alapfokú oktatás a háttérben, amire nyugodtan rá tud épülni a közép- és felsőoktatásuk.
Erkölcsi megbecsülés, társadalmi elismertség. Folyamatosan erről beszél mindenki a felelős vezetők közül: ideje lenne végre megbecsülni a „nemzet napszámosait”! Beszélni könnyű, de a folyamatok ennek ellenkezőjét mutatják. Megvert, nap mint nap megalázott pedagógusok a szülők, a gyerekek, sok esetben saját kollégáik részéről, akik olyannyira elveszítették büszkeségüket, hogy eltűrnek mindent, amit ez a társadalom rájuk mér. Kérdezem: melyik reformelképzelést vitatta meg a szakma – és a szakma alatt nem azokat értem, akik fenn ülnek és talán gyerekeket sem láttak soha (mert ilyenek is vannak szép számmal), hanem azt a tanító nénit, aki megtanított minket írni és olvasni, azt a szakmai közösséget, melynek szerencsés esetben egy iskolában ki kellene alakulnia! Kollégáim és én, biztos, hogy az elmúlt évtizedekben semmilyen oktatásügyi kérdéshez nem szólhattunk hozzá, véleményünket nem kérték, nem hallgatták meg. Végrehajtókká váltunk, akiknek végre kell hajtaniuk a mások által meghozott elképzeléseket.
„Az 1978-as új tanterv, ami ezt elrontotta. Ennek a készítésében normális pedagógus nem vett részt, szakmák és belterjes tenyészetek presztízsharca volt az egész… Az elmúlt tíz évben, amióta ez van, részleteiben mindig elmondjuk, mindenki bólogat, de senki nem tesz semmit, hogy megváltozzék…”
Közben iskolák szűntek meg, kollégák kerültek az utcára, és ott derült ki, hogy diplomáik semmilyen kreatív munkára nem teszik alkalmassá őket; nem megbántva az ügynöki hivatást, mely viszont szívesen kebelezte volna be ezeket az embereket. Pedig: milyen jó lett volna – lenne –, ha például a művelődési házak, klubok rendszerét fenntartották volna a döntéshozók! Mert akkor, a munkanélküli pedagógusoknak tere és lehetősége lett volna arra, amit tanult, amire az életét tette fel: nevelni, oktatni a gyerekeket, a jövőt! A srácok meg nem az utcán lógnának, mert nincs hova menniük – főleg, ha kevésbé tehetősek, márpedig ők vannak többen. Nem keverednének bele olyan gyorsan olyan ügyekbe, melyekből nincs jó kiút, nem drogoznának talán annyian, nem válnának olyan könnyen áldozattá. És nem vált volna istenükké a videó, számítógép, plázák világa a könyvek, mozik, sport, színház és beszélgetés, kapcsolatok kiépítése és ápolása helyett.
Milyen világot kínálunk a gyerekeinknek? Ilyen világot akarunk?
Akkor és ma
A továbbiakban az említett könyvből egy-egy észrevételt ragadok ki (ne feledjük, hogy 1989-ről van szó!), és összevetem a mával.
Magamról, magunkról
„Olyan arányú és tömegű tanárt képeztek, ami kizárta, hogy a színvonalat tartani lehessen…”
– mármint a képzett pedagógusok tudásának, képzettségének színvonaláról van szó. Például szakképzetlen orvos vagy mérnök nincs, de még ma is lehet szakképzetlenül a pedagógusi pályán lenni! Van ma nagyon sok jó és kiváló pedagógus, és valljuk be: van nagyon sok rossz, aki erre a pályára sem való! Persze feltehetnénk a kérdést, milyen a jó pedagógus, és valószínűleg hosszasan vitatkozhatnánk rajta. Úgy gondolom, ezt a gyerekek döntik el. Mert akinek óráján a gyerekek csillogó szemmel, önként vállalt fegyelemmel, aktívan és szívesen vesznek részt, és emellett tanulmányaikban megfelelően haladnak – nos, azt hiszem, az a kolléga jó pedagógus. Akinek műveltsége, szeretete, okossága, toleranciája, sokoldalúsága példakép lesz a gyerek számára – nos, ő jó pedagógus. Mindannyian emlékszünk ilyenekre saját tanulmányainkból.
Azt hiszem, hogy a pedagógia jelene olyan mélyen van, hogy attól félni, hogy tömegével kerülnek majd a pályára arra alkalmatlanok, nem kell. De azon gondolkodjunk el, hogy fiatal kollégáink kitől fogják megtanulni ennek a hivatásnak a mikéntjét, csínját-bínját, ha nem ilyen embereket látnak a tantestületekben többségben, sőt, azt látják, hogy ha ilyenné szeretnének válni, akkor ők lesznek a kisebbség. Tisztelet a kivételeknek!
Mert mitől jó egy iskola?
A jó iskola
„Behívták az apát, odaállították az igazgató elé, ott ült a tanári kar, és az igazgató megkérdezte:
– Hogy hívják önt?
– Bethlen István.
– Foglalkozása?
– Magyar királyi miniszterelnök.
– Tessék akkor tudomásul venni, hogy tegnap a tanári kar fegyelmi ülésén a fiát eltanácsolták az iskolából.
Hát hol lehet ma ilyet megcsinálni? És erre Bethlen István az unokaöccseit odaíratta, mert azt mondta, hogy ez egy jó iskola.”
És ma? Ma milyen a jó iskola? Mérhetjük, hogy a felvételi mutatók meg a különböző mérések eredményei mit mutatnak, de valóban az a jó iskola? Az, aki kiválogatott gyermekekkel egy-egy szakterületen kimagaslót tud nyújtani, vagy az, ahol a kisdiák megtanul rendesen írni és olvasni, majd továbbtanulva sikeresen indítja el életútján. Ráadásul szívesen jár a suliba, mosolygósan és arcán nem kényszeredett vicsorgás ül. A gyerekek szempontjából valószínűleg az utóbbi. Persze a kérdésre adott válaszomat nagyon leegyszerűsítettem, hiszen rendkívül összetett kérdésről van szó; nem vagyok kompetens ennek megválaszolására, de tapasztalataim ezt mondatják velem.
És milyen a jó iskola a mi szempontunkból? Mi, pedagógusok, hogy érezzük magunkat?
„– Úgy tapasztalom az utóbbi években, emberileg is egyre több a keserűség a felnőttekben is, a tanárokban is.
– Igen.
– A személyes életedben hogy éled meg ezt?
– Én ezt úgy élem meg, hogy ha hagytam, hogy ilyen lehetetlen viszonyok közé kerüljek, […] ha nem harcoltam meg harcokat, akkor ne csodálkozzak, hogy ez most visszaüt…
– Mire gondolsz? Mit kellett volna kiharcolnod?
– Mondjuk, egy olyan iskolai légkört, konkrétan az én munkahelyemét, ahol mindenki tudja azt, mi a helye, mi a feladata… Egyáltalán mi a helye a nevelésnek.”
Rengeteg kollégával beszélgetek nap mint nap (lám, mire jó az internet…), és az a megfigyelésem, hogy mindenki elkeseredett. Semmi nem változott: a légkört az iskolák nagy részében nem is rossznak, inkább közönyösnek mondanám, akárcsak a gyerekek nagy részét. Úgy látom, korunk általános jellemzőjévé vált a közöny, az érdektelenség. A másik érthetetlen dolog az iskolai hierarchia, mely még mindig működik ott, ahol a tanító „kevesebbet ér”, mint a szaktanár, ahol a „készségtárgyakat” tanító kollégák „másodrendűek. (Kedves olvasó, ne háborogj nagyon – sajnos így van a legtöbb helyen! A matekóráról nem lehet elkésni, mert az „fontos”, de a testnevelésről nyugodtan, mert az kevésbé. A továbbtanulás, a felvételi követelmények ezt nevelték bele a szülőkbe és a pedagógusok társadalmába is. Azért ajánlom megnézni az angol világhírű egyetemek, középiskolák képzési rendszerét: benne a zenei nevelést, a sportot…) Ahol az általános iskolai pedagógus kevesebbet ér, mint a közép- és felsőoktatásban tanító, és ez megbecsülésükben is megmutatkozik. A tanító többet, mint a napközis – és sorolhatnám a végtelenségig, kezdve az óvónőkkel és befejezve az egyetemi oktatóval. Én most is azt mondom: kész falakra rátenni a tetőt épp olyan munka, mint a falat felhúzni, de, kedves kolléga, ha a falat nem építették fel, te hogyan raksz rá tetőt?
Persze nem csak ezek jelentenek problémát, ám ebből a hierarchiából fakadóan nem mondunk igazat. Vagy mondtuk már egymás óralátogatása után: „Kolléga, talán nem volt a leghelyesebb az, hogy…!, vagy: „Esetleg jobb lett volna, ha…”. Nem, ez biztos nem fordul elő, vagy csak azokban az iskolákban, ahol valóban működik egyfajta szakmai közösség, igény a jobb, hatékonyabb nevelésre. És egyébként is, sokszor olyanok minősítik a munkánkat, ha ez egyáltalán előfordul, akik véleményét mi magunk sem fogadjuk el, vagy nem tartjuk sokra.
Még nagyobb baj, hogy egyáltalán nem minősítik a munkánkat, nem kapunk megerősítést, ha valamit jól csinálunk, és figyelmeztetést, ha másképp kellene. Ilyen bizonytalanságban nem lehet dolgozni sokáig, az ember befelé fordul, és nem mutatja meg munkáját többé – ekkor elveszett.
Természetesen ismét el kell mondanom, hogy bizonyára nem mindenhol van így, DE: a legtöbb iskolában biztosan. Irigylem a „más” iskolákat.
A ma iskolája
„– Vigyázzon! – mondja a tanárnő ijedten. – Ott van egy lyuk.
Odapillantok. A fűtéscső mellett át van törve a padló, lelátni az alattunk levő szintre, egy kisebb gyerek akár átbújhatna a lyukon.
– Mióta van ez így?
– Egy éve! – neveti el magát, mert mi mást tehetne.”
Az oktatásra mindig, mindenkor kevés pénz jutott ebben az országban, régen is, ma is. A változásokat nézve ezentúl még kevesebb fog jutni. Mert ugyebár az önkormányzatokról sem lehet a végtelenségig húzogatni lefelé a bőröket! Csak egy példa: a címzett támogatásokból kikerült a sporttámogatás. Ha egy iskola eddig meg is kapta ezt a kötött felhasználású támogatást, nem biztos, hogy valóban arra a célra fordította. Addig jobb volt a helyzet, amíg „felcímkézve” érkezett, bár akkor is meg lehetett oldani, hogy sporttábornak címkézve elköltsék más célokra, de most ennek is vége. Ugyanakkor hivatalosan nem szedhet az iskola, mondjuk, tömegsport címén pénzt a szülőktől, de meg kell tennie, mert különben fél év múlva nem lesz labda, amit a gyerek kezébe adhatnánk. Sok helyen nincs is!
Sétálj be iskoláinkba: nézz körül! Nézd meg a korszerűtlen világítást, az egészségtelen bútorokat, a hiányos felszereléseket, a balesetveszélyes termeket! Ráaggatjuk a termekre, hogy biológia- meg kémia- meg fizikaterem, és vándorlásra kényszerítjük a kisgyerekeket, közben a fizikaterem annyiban az, hogy ajtajára ez van kiírva, és jobb esetben van bent egy-két szemléltető eszköz. Közben pedig (három gyermekem lévén, tudom) nem kísérleteznek, nem tudják a törvényszerűségeket, jelenségeket tanulmányozni, vizsgálni, mert arra nincs lehetőség és pénz. És talán szaktanár sem.
Nem mondom, hogy nem történtek előrelépések, de az amortizációval és a pénzelvonásokkal nem lehetett lépést tartani. A csökkenő támogatások mellé egyre több feladatot kellett felvállalnunk: ugye ismerős az a felvállalt nyelvtanítás, ahol nincs is vagy nem is volt nyelvtanár, csak ottani kolléga, aki „tudott” valamilyen nyelven, de muszáj volt, hogy az iskola a csökkenő gyermeklétszámok mellett életben maradjon. És miért nincs nyelvtanár? Mert azt mondja, nem éri meg, és ebben igaza van, hiszen egy nyelviskolában vagy magán nyelvtanárként többszörösét keresi meg iskolai bérének.
Vannak iskolák, ahol a táblakréta beszerzése is komoly gondot jelent az iskola számára: akkor miről is beszélünk?
Kilátások
„Azt kérdezted előbb, nevel-e a magyar iskola. Nevel, csak rosszul, de akkor az a kérdés, hogy mi az a rossz, amire nevel. Hát, valami olyasmire, akaratlanul és tulajdonképpen önmaga ellenére, bár helyzetéből és jellegéből elég logikusan következően, hogy nincs értelme nevelődni, bármivé is nevelődni. Persze itt ökölbe szorul az ember keze, szegény, hajszolt, az élettől és szakmájától elszakadt, izolált emberek próbálnak erre-arra nevelni olyan gyerekeket, akiknek gyakran több pénz van a zsebükben, mint az illető tanárnak egyhavi fizetése.”
Azt mondják, a pedagógusok ne sírjanak, mert ugyebár volt az a bizonyos 50%-os béremelés, ami miatt mellesleg most bajban van az ország – ezt is hallottam már –, ami sehol nem volt annyi, mint amit a propaganda állított. És a pedagógusok nem sírnak, csendben, de dühösen és elkeseredetten teszik a dolgukat a fent említett körülmények között. Nem igazából a keresetem az, ami mélységesen felháborít és elkeseredetté tesz, hanem az a mellőzöttség, melyben élünk és dolgozunk. A társadalmi megbecsülés hiánya. Mert két dologhoz mindenki ért: a focihoz és a pedagógiához. És amikor a szülő mondhatja meg, hogy miből, mikor, hogyan és mit tanítsak, akkor az jut eszembe, hogy vajon a sebész mit szólna, ha én dönteném el helyette, hogyan műtsön meg, az autószerelő, hogy miképp nyúljon a kocsihoz… Ugye, elég furcsa!
Mit mondjak a gyereknek, ha azt mondja, minek tanulni? Hiszen látja otthon a munkanélküli szülőt, aki ugyanúgy tanult annak idején, és most nem kell; ha látja, hogy ügyeskedéssel többre lehet jutni ebben az országban; ha látja, hogy ennyi tanulás után mire vittük mi, pedagógusok. Egyvalami van, ami megmaradt talán: a büszkeségünk, hogy az emberi kultúrát hordozzuk kezünkben, mindazt, ami emberré tesz. Ezt ne adjuk fel!
Zöld Béka tanár úr
(Leiner Károly)
