2007. november 28. szerda, 10:12
Fapados közoktatás – nekünk így is jó?!
Földes Petra
Földes Petra vagyok. Negyvenkét éves, nő, tanár és mentálhigiénikus. Az iskola világát a nyolcvanas évek elején, a budapesti Fazekas gimnázium diákjaként kezdtem el nem-érteni, s itt szoktam rá, hogy a látszólagos evidenciákra rákérdezzek. Ezek után nem csoda, hogy tanárként vonzódom az alternatív pedagógiák és az állandó mozgásban lévő, reflektív műhelyek felé. Magam is igyekszem így működni, s legmeghatározóbb élményeim e tekintetben a Pannon (veszprémi) Egyetem gyakorlatorientált tanárképzésében való munkához, a hallgatókkal közös nagy rácsodálkozásokhoz kötődnek.
Szeretem, amikor az ablaktörlő először siklik végig az üvegen, amikor a motort lekapcsolva hirtelen szétárad a csönd, és nagyon szeretem az elsuhanó tájat fényképezni a száguldó vonat ablakából. Szeretem a jó kérdéseket, és azokat az embereket, akik nem akarnak azonnal válaszolni rá.
Hajnali hat lesz öt perc múlva, ülök a húgyszagú vonaton. Fapados egyetemi oktató indul a fapados kisváros fapados egyetemére. Hétről hétre izgalmas vállalkozás, s mindig megújuló várakozás: ezúttal vajon felforrva vagy összefagyva érkezem? (A fűtési rendszer mindkét verziót egyszerre is képes produkálni…) S a másik kedvenc játékom: a Velencei-tó táján kell megtippelni az érkezés várható idejét; a húszperces késés határozottan jó eredménynek számít a 100 km-es Budapest–Veszprém vonalon.
Ám ezúttal meglepően simán megy minden: Százhalombatta magasságában kezemben vadul kattogni kezd a fényképezőgép – pirkad a hőerőmű fölött. Gyönyörű! Figyelem az órát, s újabb kellemes meglepetés: csak 3-4 percet késünk. Már lassítunk, már halljuk a MÁV-szignált, már látjuk az állomás előtti parkolót. S már látjuk, ahogy ebben a pillanatban kihúz a buszvégállomásról a töküres (senki nem ült rajta!) helyi járat, ami csekély húszpercenként közlekedik…
Mindezt azért mondtam el, mert az itt jelzett közérzetnek megvan a pandanja is az emlékeim között. A ’90-es évek közepén, amikor barátnőmmel együtt nyaranta hét gyerekkel jártuk az országot, emlékszem, többször is rácsodálkoztunk, hogy közlekedni jó! A rendszerváltás szimbóluma volt számunkra akkor ez…
Azóta eltelt jó tíz (nem jó tíz) év. Valami elromlott, s innentől, ígérem, arról beszélek, hogyan láttam mindezt a saját szakmámban.
Kezdetben meglehetősen elkényeztetetten… A ’90-es évek elején, friss diplomával a zsebemben, kisgyermekes hobbipedagógusként pontosan azt csináltam, amihez kedvem volt. S akkoriban már simán meg lehetett találni azokat a programokat, amihez volt kedvem… Szerveződtek az alternatív műhelyek, indult a Rogers és Lauder Iskola, már működött az AKG. Több szakmai műhelyben is alkalmazták már a számítógép első interaktív, készségfejlesztő felhasználásaként a LOGO-pedagógiát… Bár még szamizdatban, de terjedni kezdtek Carl Rogers cikkei. Feltámadt, illetve különböző variánsokban újjászületett a Waldorf- a Montessori- és a Freinet-pedagógia. Volt miről olvasni, gondolkodni, vitázni. Pocakos-szoptatós-pelenkázós, alig-dolgozó óraadóként is értelmiséginek éreztem magamat, és alig vártam, hogy intenzívebben is bekapcsolódjak ebbe a vérkeringésbe.
S amikor ’93-ban megkötöttem az első hosszabb időre szánt, normális munkaszerződésemet, nagyon komolyan azt hittem, hogy ezzel egy közös társadalmi akarat részévé válok. Ujjongott a plebejus lelkem: azt képzeltem, hogy az éppen akkor hatályba lépő új Közoktatási törvény szelleme szerint, most kezdődik a közoktatás minden intézményre kiterjedő, alulról történő, mindent átható megújítása! Akkor, egy frissen szerveződő zeneművészeti szakközépiskola közismereti tagozatán, abszolút a miénk volt a pálya. Ráadásul a művészeti iskolákban nem kötelező érettségi tárgy a matematika, így a kimeneti kényszer nyomása nélkül készíthettem el a saját helyi tantervemet! Bár közben történt valami a színfalak mögött (elkapott fojtott mondatok különböző irodákban, egyre gyakoribb önkormányzati raportok, adminisztrációs ellenőrzés), nem különösképpen zavartattam magam, minthogy alulról akartam megváltani a világot éppen. A tanév végeztével azután a program két gazdájának mennie kellett (innentől más vezette a frissen gründolt intézményt), s jobbnak láttam, ha velük együtt én is távozom. Az állami közoktatással való próbálkozásom, s az alulról építkezésbe vetett hitem ezen a ponton véget ért…
Valószínűleg nem vagyok egyedül, aki igyekezett odatenni a kompetenciáját (vagy csak lelkesedését) a szárnyait próbálgató új állami közoktatásba, majd eszeveszett tempóban az alternatív iskolák világába menekült. Egy kicsit mindig sajnáltam ezt, a plebejus lelkem megengedhetetlen elitizmusnak tartotta, a szakmai minőség iránti igényem kielégítésére viszont nem láttam más megoldást. S hogy ezek után két kiváló alternatív iskola és szellemi műhely sem volt elég?
Igen, onnan nézve, ahol most tartunk, sajnálom, sőt szégyellem magam. Bánom, hogy amint átláttam (legalábbis a magam szintjén) az anomáliákat, fásultan kiszálltam az egészből. No, azért a gyerekeimet még beírattam a legjobb helyekre, s a magam számára is megtaláltam a zsíros megbízásokat. Csak a lelkem nem volt ott többé, legalábbis átmenetileg, éveken át. Persze nem vitatom, az én lelkem a legkevésbé sem izgalmas abban a pillanatban, amikor közoktatásunk ontja a funkcionális analfabétákat, amikor megtörténik, hogy gyerekeknek szeptemberben nincs hová iskolába menniük, amikor szülői szervezetek tanárellenes cikkekkel bombázzák a sajtót (és fordítva). De talán mégis akadhat némi tanulság, némi adalék a súlyos ködként ránk telepedett, s messze személyemen túlmutató amorális állapotok megértéséhez…
Talán egyszer majd (igen, mert most érzek felelősséget…) megpróbálkozom egy tisztességes elemzéssel is. Most azonban jobban esik néhány metaforikus történet…
Barátnőm nálam tíz évvel idősebb, világ életében tanár volt. Úgy 2000-2001 táján járhatunk, hét-nyolc évvel a Közoktatási törvény életbe lépése után. Kétségbeesetten és sürgetően hív fel: „Petra, te értesz a Közoktatási törvényhez?” No, nem hirtelen támadt szakmai ambíció vezérli: a gyermekének támadt konfliktusa az iskolában… Igen, én „értek a Közoktatási törvényhez” (a little bit). Miért tanultam meg? Ti miért nem tanuljátok meg? Mit tehetek azért, hogy végre megérezzétek a saját felelősségeteket? Írtam néhány cikket. Még mennyit írjak? Soha, egyetlen „gyakorló pedagógus” nem reagált az írásaimra (szóban, személyesen sem). Eléggé kiábrándító a szakmáról töprengeni, meggyőző érveket találni, metaforákba beleszeretni, miközben tudom, hogy a cikkem nem jut el a közönségéhez. A tanárok, akiknek szánom, akikhez beszélek, nem olvasnak pedagógiai folyóiratot. A szakmai elit saját magát szórakoztatja az elemzésekkel, esszékkel, tanulmányokkal. Egy idő után nép nélküli plebejus népvezérnek éreztem magam, így pedig nehéz a hitet a végtelenségig fenntartani… (Az egyetlen üdítő kivételt köszönöm Neked, Sulifon!)
’97 és 2002 között dolgoztam a Zöld Kakas Líceumban, más iskolából kipörgött, beilleszkedni képtelen fiatalokkal. Mára közülük többen diplomások, az egyik volt tanítványom a kollégám lett. Siker? Bizonyos értelemben feltétlenül, főleg, ha az ember átmenetileg elfelejt ránézni rendszer egészére. De ne felejtsük: ha egy drop-out iskolából sikeres egyetemi hallgatók kerülnek ki, az egyszerre az őket felkaroló iskola pedagógiai sikere, ám egyúttal a „normál” közoktatás szégyene is. Minden gyereknek joga lenne a neki megfelelő tanuláshoz – az ingyenes, állami fenntartású közoktatásban! Azóta sem akarom elfogadni, hogy csak rendszeren kívül lehet normálisnak lenni. Ezért vittem el a tapasztalataimat először „pihenni”, később pedig a tanárképzésbe; hátha a tanárjelölteken keresztül sikerül a közoktatásba némi normalitást visszacsepegtetni. (A saját gyerekeimet ugyanakkor egy alapítványi fenntartású, alternatív iskola biztonságában helyeztem el…)
Vagyis nem tudok koherens lenni.
Roma kolléganőmmel antidiszkriminációs tréninget tartunk, a részt vevő cigány kisebbségi önkormányzati aktivisták imádnak minket. Jogi ismeretekkel és készségfejlesztő gyakorlatokkal segítjük őket, hogy az iskolai integráció folyamatát helyi szinten képesek legyenek előmozdítani. A harmadik napon, a nagy, kerek asztal körül már tényleg intim, összetartó társaság ül, lassan vége a képzésnek, hazafelé készülünk, a partnerekről, családról beszélgetünk. Az egyik csoporttag felénk fordul: „És ti hova járatjátok a gyerekeket?” „Az elitbe” – válaszoljuk nevetve, és nevetnek ők is, és tovább imádjuk egymást…
Nem tudok koherens lenni, pedig szeretnék.
Tudom, hogy a mondandóm értékes, hasznos a tanárjelöltek számára. Tudom, hogy „működnek” a módszereim. Tudom, hogy sokat tanulnak tőlem (már, amikor taníthatok, de ez egy másik történet…). Mégsem tudok koherens lenni. Mert egy olyan intézményben való munkára készítem őket, amiben való létezéstől minden porcikám berzenkedik. Mert nekifutottunk bár, hogy átalakítsuk, de elfelejtettük újradefiniálni az iskolát. Mert az új, szabad közoktatásunk elmúlt 14 évéből 12-13 évet, a teljes iskoláskort ebben az érában eltöltő, most másodéves tanárjelöltek között egy sincs, aki részt vett volna a középiskolában csapatépítő nyitótáboron, aki látott volna egyéni feladatokra épülő csoportmunkát, aki dolgozott volna tanítási projektben (de, mégis, az egyik hallgató most tért haza Németországból…). A hallgatók saját iskolai tapasztalatainak tükrében az látszik, hogy közoktatásunk hétköznapi valóságában az elmúlt 14 évben nem történt semmi! A tanárok frontális módszerrel tanítják a tananyagot, méghozzá a húsz évvel ezelőtt nyomtatott bizonyítványban szereplő tantárgyak neve alatt. A tananyag maga a jól bevált tankönyv szövegével egyenlő. A diákok aktivitása kimerül abban, hogy a táblánál felelnek, témazáró dolgozatot írnak, s mert a frontális magyarázat nem mindig köti le őket eléggé, a rossz magatartás miatt néha röpdolgozatot is. Mindezt azonban egy roppant sokszínű iskolaszerkezetben teszik: egy huszonöt fős szemináriumi csoportban nem volt két hallgató, aki ugyanolyan struktúrájú (fenntartó, évfolyamok száma, tagozat) intézményben érettségizett volna! Ezt sikerült tehát: létrehoztunk egy átláthatatlan és átjárhatatlan iskolaszerkezetet, jobbára ad hoc alapon és az intézmények rövid távú, gazdasági megfontolásai mentén. Egyes hallgatók középiskolai pályafutása alatt az intézményük többször is átalakult úgy, hogy a tartalom és a forma mindeközben mit sem változott. S nekem el kellene hinnem, hogy ezek után, ebbe a közegbe visszatérve, az én tanítványom képes lesz szánalmasan sztatikus ismeretforrás helyett élő szocializációs ágensként viselkedni?
Sajnos nem hiszem el. S éppen ezért itt az ideje, hogy összeszedjük magunkat. Mert a közoktatás hatalmas dinoszaurusza meglehetősen nehezen mozduló rendszer, s most csak törvényi szabályzók erejével rángatják, még ha olykor jó irányba is, de hirtelen, követhetetlen, elrajzolt impulzusokkal, megfelelő szakmai oltalom, iránymutatás, segítség nélkül. Sokan vagyunk, akik a mozdíthatatlanság tehetetlenségéből kimenekültünk az elitbe, kimenekültünk az alternativitásba. S bár azon a helyen tisztességesen tettük a dolgunkat, valljuk be, beletörődtünk, hogy mindez csekély hatással bír. Valójában magára hagytuk a szánalmasan zötyögő, fapados közoktatást. Ha azt akarjuk, hogy tíz és húsz és száz év múlva ne ez a dal legyen, most dolgunk van itt. Akár az NFT2 hatalmas forrásainak ésszerű és szakszerű! felhasználását, akár a komoly társadalmi kérdéseket érintő aktuális problémák (kisiskolák, társulások, szabad iskolaválasztás, szegregáció és integráció) társadalmi megvitatását tekintjük, az aktív szerepvállalás, s a valódi, tartalmas, társadalmilag releváns szakmai viták lefolytatása és ütőképes megjelenítése, a közoktatás tartalmi átalakítására vonatkozó szakmai stratégia megalkotása nem halasztható tovább.
Földes Petra
Földes Petra vagyok. Negyvenkét éves, nő, tanár és mentálhigiénikus. Az iskola világát a nyolcvanas évek elején, a budapesti Fazekas gimnázium diákjaként kezdtem el nem-érteni, s itt szoktam rá, hogy a látszólagos evidenciákra rákérdezzek. Ezek után nem csoda, hogy tanárként vonzódom az alternatív pedagógiák és az állandó mozgásban lévő, reflektív műhelyek felé. Magam is igyekszem így működni, s legmeghatározóbb élményeim e tekintetben a Pannon (veszprémi) Egyetem gyakorlatorientált tanárképzésében való munkához, a hallgatókkal közös nagy rácsodálkozásokhoz kötődnek.
Kedves Petra!
Gratulálok a cikkhez, nem akarom elkeseríteni, de a szakképzésben (szakiskolában főleg) még "érdekesebb" a helyzet…
Kedves Petra!
Azt hiszem, hogy mindenben egyetértve veled, a hangsúlyt a Pedagógusra tenném. Mert fapados közoktatás ide vagy oda: nagyon sok remekül nevelő kolléga van, igazi pedagógus, akik zötykölődnek ezeken a padokon, de egyedül! És ez talán a legnagyobb baj! Tényleg magukra hagyatottan és egyre reménytelenebbül teszik a dolgukat, de teszik! Még. A baj ott van, hogy ritkán állnak össze alkotó közösségek (iskolák). A kádári rendszer felülről irányított közoktatása még mindig meg van, a megtisztulás itt sem zajlott le, mint a többi társadalmi régióban sem. Tudomásul vette többségünk, hogy nem lehet ugyanúgy tanítani, mint 20 évvel ezelőtt, tudjuk, de kevesen csináljuk másképpen. Mert ehhez meg kell harcolni saját közösségünkkel, saját kollégáinkkal és mindezt úgy, hogy körülöttünk sorba dőlnek le azok az értékrendek, amelyek nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Könnyebb azt „hazudni”, hogy „tudom és másképp csinálom”, mint valóban másképp tenni, különösen akkor, ha nincs valós teljesítményértékelés, nincs igazságosság a teljesítmény elismerésében. Ha semmi nem motivál ( hisz se erkölcsi, se anyagi elismerés nem létezik), akkor lehet lelketlenül, kiégve, hazudva „nevelni”. Még hány Csodaországnak kell meghalnia ahhoz, hogy elhiggyük a változás kényszerének sürgető jeleit?
Hogy mi vezetett ide és mi lehet a megoldás? Az elsőre nagy valószínűséggel tudok felelni, mert átéltem minden percét: az évről-évre meghozott, új „reformok” hatásait, mely teljesen szétbombázta a még jól működő rendszereket is, az egyre kaotikusabbá váló, lassan szétverődő oktatási rendszer minden kínját, a nevelő munkám rovására menő felesleges adminisztrációs órákat, a folyamatosan tekintélyünket aláásó propaganda hatásait, a lassan apatikussá váló pedagógusok „sírását”. Miközben magunk is tehettünk róla: többségünk feladta lelkesedését, szakmába vetett hitét, az értelmiségi lét nélkülönözhetetlen kellékeit ( a művelődést, önképzést -ahogy írtad: például a pedagógiai folyóiratok olvasását.) és közömbös érdeklődéssel áll saját hivatása oltárán. Megalkuvóvá vált, hogy megtarthassa állását. Az iskolák többségének még mindig hierarchikus belső rendszere szinte lehetetlenné teszi a „más” utak járását: inkább a gyereket szeretné a sulihoz alakítani, sem mint a sulit a gyerekekhez (Vekerdy). Aki nem akar, nem mer hozzászólni az oktatáspolitika most zajló folyamataihoz jóvátehetetlen bűnt követ el. Mert a változásnak belőlünk kell fakadnia, nekünk kell akarni. Azt már megtapasztalhattuk, milyen következménnyel jár, ha „vezetnek” minket. Most azon az úton induljunk el, melyet mi választunk közösen, magunknak és a gyerekeinknek. A felelősség a miénk!
Nem kellene elfogadni, hogy az alternativitás csak az elitnek járjon. Ehhez azonban autonóm civilekre lenne szükség. Úgy értem, hogy ne függjenek az államtól, ne a civilkedésből kelljen megélniük. Ne kelljen opportunista módon feladni a céljaikat. Így sem változtatnák meg az alternatívok az oktatás egészét, de nem az elit kedvére, hanem a teljes társadalom hasznára dolgozhatnának. Így jobban oda kellene figyelni rájuk.
Kedves Petra!
A "közoktatás hatalmas dinoszaurusza" már rég a hajdanvolt igaziak sorsára jutott volna, ha nincsenek az alternatívok. Valójában nem magára hagytátok, amikor – ahogy írod – kimenekültetek az elitbe, az alternativitásba, hanem éppen ezzel tartottátok életben. Lámpások lettetek, aprócska, de reményteli fény, amiről mi, a "végek" közszolgái egy pillanatra sem vettük le a szemünket.
Így mire az elmúlt tanévben az NFT pályázatán elnyert kompetencia alapú tanítási programmal elindultunk, olyan innovatív évek voltak már a hátunk mögött, hogy sem az iskolai dokumentumainkat, sem a szemléletünket nem kellett átformálnunk hozzá, mert minél mélyebbre ástunk benne, annál ismerősebb volt számunkra, és kiderült, az új módszertan évek óta része pedagógiai programunknak. A kompetencia alapú program bevezetésének kötelező képzésein elhangzottak pedig mindennapjaink evidenciáját jelentették nekünk.
Az alternatívoknak köszönhetjük – mi, a végeken – , hogy a sok esztelen oktatáspolitikai kötélhúzás, lasszódobálás ellenére nap mint nap képesek voltunk új hittel munkához látni, képesek voltunk a tantestületen belül egyet akarni, megsokszorozni az erőnket, és magunkba szívtunk minden újat, ami csak elérhető volt számunkra.
Én egy erőteljesen szegregálódó iskolában dolgozom, s mint ilyen – ahogy azt sokan, sok helyen leírták már – a rossz, képzetlen, másodrendű tanítók közé tartozom kollégáimmal együtt.
A hozzánk hasonló helyzetben levő iskolák pedagógusai – tapasztalatból tudom – , szinte lépésről lépésre ugyanazt az utat járták be, amit mi. Sokan vagyunk másodrendűek, de erősek és emberebbek lettünk a nehéz évek során. (SZÓLALJATOK MEG VÉGVÁRIAK!)
Csak egy új dal kell, meg egy kis fény – kedves Alternatívok – és együtt képesek vagyunk akár táncra perdíteni is azt a dinoszauruszt!
Kedves Petra!
Sokat töprengtem, hozzászóljak-e, és ha igen, mit. Honnan, merről ragadjam meg azt, amit bármerről próbálom, ennyi idő után is csak részleteiben tudok látni és láttatni. Ha nem szólalok meg, akkor (már megint) miért nem. De végül is 24 éve tanítok, közoktatásban, és kalandvágyból maradtam itt, diplomákkal és képzésekkel megrakva, a végeken.
Helyzetjelentésből van már elég. Merre tovább? Azt látom, egyre világosabban, és ez is csak egy részlet, hogy párbeszédre lenne szükség. Például az ún. alternatív iskolák és a közoktatásbeliek között. Az elképzelések, tapasztalatok kicserélésére. Elfogulatlanul, előítéletmentesen, az egymástól tanulás szándékával, alázatával. Felismerni, hogy végső soron ugyanarra szerződtünk, és ha szerencsések voltunk, különféle megoldásokat volt módunk kipróbálni. Hát, javaslom, kezdjük el.
Most van is apropója: a kompetenciafejlesztés követelménye módszertani megújulást, attitűd váltást is kíván a tanítási órákon, és szemléletmód-változást az iskolák egész működésében; a gyakornoki törvény és az oktatási törvény – csak egy példa – a konfliktuskezelés új, a közoktatásban eddig jószerivel ismeretlen módjait írja elő (ehhez is kell attitűdváltás), és sorolhatnám a megújulás követelményeit-lehetőségeit. Az, hogy eszközünk, saját magunkon, hivatástudatunkon kívül, lesz-e hozzá, még a jövő zenéje.
De, az előttem szólóhoz csatlakozva, azt javaslom, osszuk meg egymással, ami érték a munkánkból, mert nélkülünk, végváriak nélkül minden változtatási szándék csak írott malaszt marad.
És folytathatnám: párbeszéd kellene a tanárképző intézmények és az iskolák -legalább vezető – tanárai között. Élményalapú képzés után élményszerű gyakorlat következik, de a két oktató nem cserél eszmét – tapasztalatból beszélek: próbáltam, nem ment -, s a hallgató az iskolában szembesül azzal, hogy szaktárgyát talán ismeri, de az átadás módjait, és a tanulót nem. Nem tudja, mert nem hallott például Maslow-ról, Eriksonról, (Freudról igen), de mindenek előtt Rogersről, és aztán Gordonról, Berne-ről, nem tudja, hogy ő maga hogyan működik különböző helyzetekben és hogyan a tanítványa, minden szaktárgytól függetlenül. Hogy embert tanítunk, nem tantárgyat és nem anyagot. Hogy megváltozott a diák, és nem leszünk a számára automatikusan, csak mert tanárok vagyunk, referenciaszemély.
Szóval, rövidre zárva, itt is párbeszéd kellene, és ez eddig két javaslat volt a dinoszaurusz életminőségének javítására.
Észre kell vennünk, hogy komplex gazdasági és társadalmi gondokkal hadakozunk. Csak egy adalék, mindenkinek ajánlom Varga Júlia tanulmányát: Kiből lesz ma tanár? A tanári pálya választásának empirikus elemzése: Közgazdasági Szemle, LIV. évf., 2007. július–augusztus (609–627. o.)
Kedves Gyulai Sándor! Köszönjük az irodalmi ajánlást. Varga Júlia jelzett írása megtalálható a következő internetcímen: http://www.lib.uni-corvinus.hu/up/up200703hun/isbd_27780.html. A virtuális kongresszuson még vissza fogunk térni a tanulmányban található megállapításokra, de érdemes az egészet elolvasni, elgondolkodni rajta.
Elolvastam az ajánlott Varga Júlia-cikket, no és mindenekelőtt a hozzászólásokat. Megkerülhetetlen a közgazdasági szempont, s ajánlom, hogy olvassátok el a cikket – segít a közvetlen link! De nekem az az érzésem a "jobbak" pályáról való menekülését nemcsak a másutt szerezhető nagyobb jövedelem és jobb karrierlehetőség motiválja (ezek a közgazdasági szempontok), hanem az a fajta őrület is, ami egy iskola (mint munkahely) belső világára manapság gyakran jellemző. Tehát, hogy a közgazdasági értelmezésnél maradjunk, lehetetlenné válik, hogy a tanítás megtermelje a pályára lépéskor tőle elvárt "mentális hasznot". Ezért a kérdésem: mit tehetünk, s ki mit tegyen azért, hogy az iskola normális (stabil, biztonságos, kiszámítható, ám ezzel együtt kihívásokat tartogató s kreatív energiákat mozgósító) munkahely legyen? (Ne felejtsük el, hogy minden szakmai elköteleződésünk mellett, az iskola munkahely IS. S szerintem a pályaelhagyást nagyrészt az motiválja, hogy vannak nála sokkal normálisabb munkahelyek…)
Mit tehetünk azért, hogy 1. magunkat felelős felnőtt szerepben tudhassuk és tapasztalhassuk a saját ügyeinkben (pl. érdemi viták és nem formális szavazások az intézményi alapdokumentumokról) – mire van szükségünk ehhez?
2. Mit tehetünk azért, hogy megfelelő egyeztetés előzze meg, s így szakmai egyetértés (vagy legalábbis elfogadás) övezze az oktatásirányítás felől érkező, gyakran ad 'hocnak tűnő ukázokat, s így legyen motiváció a megvalósításra? Vagyis mit kell tenni egy ütőképesebb szakmai érdekérvényesítésért?
…hogy eljöjjön az az idő, amikor nem vagyunk kiszolgáltatva sem a saját felelőtlenségünknek, sem mások cinikus, felelőtlen, kézivezérlésű hatalmi filozófiájának. Ilyen cinikus, rejtett kézivezérlésnek tartom a kisiskolák financiális úton történő ellehetetlenítését, akkor is, ha számos modernizációs és gazdasági érv szól a nagyobb intézmények mellett. Ám az ott élőknek és ott dolgozóknak nagyon nem mindegy, hogy saját, megérlelt elhatározásból, alapos hatástanulmányokat végezve (mert a lehető legjobbat igyekeznek megtalálni), az ő tempójukban, a saját megoldásukat találják meg, vagy, ami most történik, kiszolgáltatottan belemenekülnek egy kényszerházasságba.
Egy új működésmódra, új kommunikációs és együttműködési normákra van szükség (mellesleg szociális kompetenciák címén ezt tanítjuk). De ahhoz, hogy egy ilyenfajta kommunikációt ki tudjunk kényszeríteni, először nekünk magunknak kell felnőni hozzá…