2008. február 6. szerda, 16:36
A VII. Nevelésügyi Kongresszus egy lehetséges feladatáról
Veszprémi Attila
32 éves középiskolai magyartanári lennék, ha ilyen státuszban dolgoznék. Valójában sok-sok kollégával együtt gyerekeknek szervezek alkotó- és előadóművészeti szakköröket, táborokat, vagy épp előadásokat – körülbelül tíz éve – egy aktív és konstruktív családi hagyomány keretében és keretein kívül. Megépítettem és gondozom egy nagy újpesti iskola nagyon nagy honlapját. Egyéb pedagógiai jellegű és más lapok szerkesztésében is részt veszek, lényegében ebből élek. Az említett iskolában évek óta foglalkozom szöveges és zenés hangfelvételekkel, azok kreatív zenei rendezésével vagy épp előadássá formálásával. Leginkább az alaposan megtiport kulturális szabadság lehetőségeinek illata késztet működésre, a rengeteg szeretet, siker, a jó pár kudarc és a kevés irigység mellett. Van egy zenekarom is, akikkel most már tényleg fogunk próbálni, megígérem.
—
„Látja ám a’ Irdatlan Bácsi: nem valami jó a gyerek! Gondolja, odaáll már a gyerek mellé…
Na de mekkora is vót ez a’ odaállás?…”
Alább, különböző szöveghelyeken egy budapesti iskola diákjainak művészeti jellegű alkotásai, főleg hangfelvételei, rajzai, festményei bukkannak fel. Ennyi biztos. Az alábbi szöveg azonban – noha egészen nagyképűnek tűnő tanácsokat fogalmaz meg – bizonytalan, ezért rendre megtöri önmagát a fent említett, tőle igen különböző textúrákkal. Ez azonban nem segít rajta semmit. Igaz, nem is ront. Valójában az alábbi szöveg, és az azt megtörő képek és hangok semmiben sem különböznek egymástól. Éppen erről szól a szöveg – és akkor ez volt a második, egyben utolsó magabiztos állítás.
1.
Az iskola világa, és benne a pedagógusok nagy része a jelek szerint – változatos reakciókkal, de simulékonyan – elfogadja és lakja is az élet élésének azon tematizáló szerkezeteit, amelyeket a mindenkori hatalom készít neki játékszerül. Ennek hátrányos volta azonban azért nem feltűnő, mert a közbeszédben és a szakmában harsányan tematizált kérdés úgy szól: mi a probléma, és hogyan tudjuk megoldani? Ez remekül hangzik, csakhogy a kérdés mindkét fele felelőtlenül feltett kérdés, amennyiben nem előzik meg alapvetőbb kérdések, hogy ne mondjam: kételyek.
Képzeljünk el egy reklámcéllal gyártott, tenyérbe fogható kirakós mozaikot, melyet a teremőr néni a múzeumlátogatók kezébe nyom, s elmondja, hogy azon egy nagyon szép absztrakt múzeumi kép darabjai vannak összekeverve. Ebben a játékban – ismerjük talán mindannyian – az egymás mellett eltolható mozaikdarabkák közt pontosan egy darabkányi hiány van, s e változó pozíciójú hiány körül kell a darabkákat ide-oda tologatni, hogy azok a vágyott rendbe álljanak, s kirajzolják a képet. A tologatás elvileg egy probléma megoldását célzó tevékenység, ahol a probléma az, hogy nincs rend, a cél pedig az , hogy legyen.
Nézzük előbb, hogy a helyzet mely nehézségeivel nem foglalkozom most. Az egyik – a „hogyan” – úgy foglalható össze: mindenki más-más sorrendben, más-más irányban kezd tologatni, hiszen a rendrakás személyes szokásai és a felhasználni tudott kompetenciák nem azonosak. A másik elhanyagolható nehézség – a „mi” problémája, vagyis az a feszültség, amikor mindenki legalább egy kicsit másféle rendet képzel el a tologatás eredményeként megvalósítani.
E két nehézség azért hanyagolandó el, mert az efféle különbségek kimondása elfedi a valódi rákérdezés szükségességét: vajon relevánsak-e azok az alapok, amelyekre alapozva ezek a különbségek kimondhatók. Hogy releváns-e a rendrakás mint tevékenység, releváns-e a rend mint cél. Mert: rend és rakás mit is akarjuk hogy jelentsenek voltaképp? És ami a legfőbb: mindez releváns-e az öröm szempontjából – vagy valami másféle okból vagyunk-e bennük érdekeltek inkább, esetleg csupán értelmezetlen szavakkal űzünk mágiát. Ez utóbbi kérdések sajnos nemigen merülnek föl mint akár csak fontos tényezők.
Markoljuk meg újra a kirakósunkat, és nézzük a kevésbé feltűnő nehézségeket, amelyek épp ezért fontosabbak. Az egyik, hogy a tologató munka során minden eltoló mozdulatra mindenképp újratermelődik az egy mozaikdarabkányi hiány. Sőt, még akkor is ott lesz, amikor a „mű” elkészül. Ilyenkor, ha lenne időnk elmélázni rajta, könnyen rádöbbenhetnénk, hogy csakis e hiány jelenléte tette lehetővé, hogy egyáltalán legyen probléma. A probléma felmerülése a hiány jelenlétének köszönhető. Adva volna-e a probléma, ha a műanyag felületen látott képben nem volna mozaikdarabka-hiány? Valószínűleg nem. A hiányzó darabka jelenléte ezzel szemben még akkor is felhív a tologatásra, ha a kirakós játékot már kirakva kapjuk a kezünkbe a teremőr nénitől. Ezt a hiányt valaki szándékosan odatette.
2.
A totalitárius hatalom nem biztosít olyan (legitim) hiányt, amely körül rendezgetni lenne szabad a mozaikdarabkákat. A rend az ő deklarációjában mozdíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen, a hiány: nincs, említése sem lehet legitim. Ennek az erőszakos mozdulatlanságnak van előnye is: hatalmi pozíciója feltűnőbb. Mivel az egyénnek itt nem szabad tologató tevékenységbe fogni, tologatás helyett időt és energiát szánhat szemlélődésre, a deklarált rendről való hosszas gondolkodásra vagy mélázásra.
A demokratikus hatalom ennél jóval ügyesebben legitimálja magát. A demokratikus rendszer biztosítja a hiányt, amely jelenlétével azonnal tematizálja a problémát, miszerint: rendet kell tenni, mert nincs rend és mert rendet lehet tenni. A bejelentett hiány így értelmezhető: „a különböző (legitim) társadalmi csoportok igényeinek teljes összeegyeztethetőségének lehetetlensége, illetve e lehetetlenség bevallása”. A probléma deklarálva, a lehetőségek emberbarátnak látszanak, a tologatás tehát beindul. Az így át- és áthelyeződő hiány körül pedig – egy-egy csoportnak nem tetsző mozaik-konstelláció láttán – meg-megújulhat a tologató erő, így szemlélődésre nincs idő. Ez így egy végtelen történet, amely nem történik. Sehonnan sehová sem halad, miközben a mozgás akár hisztérikussá gyorsításával egyenesen fejlődésnek tételezi önmagát.
A fenti bekezdésben leírtak a demokratikus rendszer keretei között történnek így. Itt kell felfigyelnünk a kirakós játékhelyzet legfontosabb nehézségére: mind a hiány, mind a tologatás azért jöhet létre és működhet, mert a mozaikot körbezáró keret egyszerűen kijelenti: a probléma megoldása a kereten belül, a rendszeren belül végezhető el. Ezzel egyúttal azt is kijelenti, hogy a probléma ott van, deklarálja, hogy a probléma mi, illetve hogy a probléma: van. Ám a deklaráló egyik deklarációját sem igazolja más, csupán a deklaráló által felállított keretek. A kereteken kívül pedig esetleg minden áll a maga útján.
Ez – gondolva a kereteken kívüli, átélhető valóságok ilyen szintű elhanyagolására – elég ijesztő.
A mai magyar közbeszédben – akár a médiáról, akár szakmai vagy civil fórumokról beszélünk – jellemző a demokratikus hatalmi rendszer egyénekbe oltott deklarációinak öntudatlan átélése, akár pro, akár kontra. Nem baj és nem szükségtelen, hogy a közbeszéd pénzzel, szakszervezetiséggel, uniós igazodással, piaci hatékonysággal – racionális-nak mondott dolgokkal – foglalkozik, De az baj, hogy ezt a hatalom keretek közé szorított kirakósának hiánytologatójaként teszi. Nemigen veszi észre, hogy a szeretet, gyűlölet, beszéd, erőszak, ész, kommunikáció, teljesítmény, képességek, hatékonyság, gondolkodás, kompetencia kifejezések a hatalom kirakósában (és gyakran a szakirodaloméban is) tologatott mozaikkockák csupán. Az, hogy ezek mögött és körött mélységes, kiismerhetetlenül igazi, és rejtélyes módon összefüggő szubsztanciák léteznek, elsikkad – holott valós anyaguk csak ezeknek a szubsztanciáknak van. Ezzel azonban ma leginkább csak a művészet törődik, és megkockáztatom, hogy ez mindig így volt. A művészet alapvető szubsztanciája az öröm, a dolgok kiismerése és e kiismerés soha be nem teljesíthető lehetőségei fölött érzett öröm. Ezzel szemben a „józan” (valójában saját világmodellező konstrukcióiból föl nem néző) szakmai és közbeszéd szentül hiszi, hogy a valóságról lehet józanul (valójában saját világmodellező konstrukcióiból föl nem nézve) beszélni. De képzeljünk el egy józan tologatót, ahogy kirakósába nézve beszél és beszél – miközben a tudomásul nem vett valóság szépen lecseréli, újra lecseréli, majd végül lebontja körülötte az egész múzeumot. Akkor majd fölnéz és megijed vajon?
Az örömön mint szubsztancián ma Magyarországon többszörös átok ül. Így aztán nemigen látszik más, csak maga az átok. Ugyanis amin az átok ül, arra nemigen kérdezünk rá: mi is az. Az életünket betáblázó hatalom időnket és energiánkat felélő külső, kifelé teljesítő, szerepszerű létezésbe kényszerít minket, ahol aztán persze remekül lehet százféleképp tematizálnia az átkot és annak lehetséges feloldását – s ezzel azt a látszatot kelteni, mintha a valóságról beszélnénk. Ebből a szerepszerű vakságból és süketségből fakad, hogy az ún. oktatási reformoknak gyakorlatilag nincs hatásuk a valóságra. Hogyan is lehetne, amikor az oktatásirányítás egy reformmal sosem azt tűzi ki célul, hogy mi és hogyan legyen jó (hiszen ennek valós szubsztanciájára nem is kérdez rá), hanem azt, hogy ami jelenleg (szerinte) rossz, azt hogyan akadályozza meg. Ne szegregáltassék a gyerek és a család, ne lehessen buktatni, ne lehessen osztályozni (vagy ne lehessen nem osztályozni), ne lehessen pofozni. Ez a nem azonban passzív nem. Azt még a legemberibb jóindulatában sem veszi észre az irányító, hogy az átok feloldásával hiába próbálkozik, mert a külső normák által hajszolt társadalomban a hajsza diszfunkcionalitásának legelterjedtebb ellenmérge maga az átok, az átkozódás. És átkozódáson értem most mindazt, ami az öröm hiánya nyomán az iskola napi valóságában megvalósul a fülhúzástól a késelésig, a szóbeli megalázástól és aljas beszólásokig, a türelmetlenségtől a rossz ízű fáradtságon át az undorig.
3.
A VII. Nevelésügyi Kongresszusnak – de a pedagógusoknak is, a tudatos szülőknek is és minden érdeklődőnek – ezért az volna egy igen kedves és izgalmas feladata, hogy az örömelv alapvetőségét a primér módon felfogott hatékonyság-elvvel szemben kertelés nélkül – noha rengeteg kertelés után – bevallja és deklarálja. Ez – hogy ugorjunk egy nagyot – a napi gyakorlatban először is azt jelentené, hogy ki-ki lehetőségei szerint leáll azokkal a tevékenységekkel, melyek láthatóan csak a ballasztot, a fecsegést, a felesleget termelik – és tudatosan nem tesz meg valamit csak azért, mert hatalma által megteheti. Magyarán: nemcsak elkerüli, hanem vissza is utasítja az agresszorszerepet a vele egy térben létezőkkel szemben. Ez volna az aktív nem. A tologató abbahagyja a tologatást, megsimogatja a versenyszellem, a gazdasági fejlődés és a konformizmus buksi fejét, és zsebre dugja őket, hadd örüljenek ott egymásnak. Nem pihenésként, nem kikapcsolódásként újabb harcok előtt, hanem aktív nemcsinálásként. Ahogyan megtagadunk egy tűzparancsot.
A gazdasági fejlődésnek – mely a technokráciában olyan gyorsan termeli a válaszokat, hogy a kérdéseket nincs is időnk föltenni – nem maradna más, mint hogy vegye a panamakalapját és menjen szabadságra. Mire pedig megjönne, már más ülne a helyén. Mondjuk a ráció, kiskosztümben. A ráció kiskosztümben aztán nem tenne mást, mint titokban fölvenné a gazdasági fejlődést tanácsadónak, aztán békén hagyna minket – amúgy aktívan. Ami a következőképp nézne ki:
A ráció nem százezerért venné a kiskosztümjét el nem számolandó juttatásból – és ennek örülne. Aztán például direkt sosem küldene az iskolába kimutatás-kérést az ebédbefizetés-időpontok fiúk és lányok közti megoszlásának az iskolai díszhalak énekhangjára vonatkozó hatásairól valamilyen homályos jelentőségű tudományos paradigma tesztelése céljából. Vagy reálisabban: direkt és örömmel nem akarna negyven gyereket na, dolgozzatok! felkiáltással beültetni egy 4×4 méteres terembe. Borzalmasan reálisan: nem úgy szervezne versmondóversenyt, hogy egy versmondó egyedül áll a pogácsázó zsűri előtt, a többiek meg addig kint várnak a folyosón. És nem nyúlná le az iskoládban tíz éve finomított szöveges értékelési rendszert, és nem tenné közzé a saját neve alatt a minisztérium honlapján. És ha véletlenül azt akarná fennhangon megjegyezni, hogy „ezek a kurva iskolák maguk akarják eldönteni, hogy hogyan működjenek”, akkor előtte legalább rendesen a helyére tolná a telefonkagylót, mert azért szégyellné magát csöppet. Nem mondaná a tanári gyakorlóóra után, hogy ne támaszkodj fél fenékkel a tanári asztalnak, mert az rombolja a tekintélyt. Egyetemi adjunktusként nem nézne értetlenül arra, aki az X Kiadó könyveit kritikával illeti, és nem mondaná, hogy „mi azokkal a baj, nagyon aranyos rózsaszínűek, és az én gyerekeim is ebből tanulnak”. És direkt és örömmel nem nevezné a Y szennylapot napilapnak.
Ezzel szemben direkt elolvasná azt az Y szennylap vagy a Z (ez mondjuk egy helyi ingyenes kiadvány) vagy a Z’ webhely cikkeit, aztán bevinné az osztályba, a tanáriba, hogy na, idenézzetek, szociolingvisztikai ájulat, ezt kitárgyaljuk. Egyetemi adjunktusként tankönyvparódiát íratna a hallgatósággal, ami aztán meg is jelenne a húsvéti könyvpiacon. Tanári gyakorlóóra után azt mondaná, hogy „ne legyél ideges és még ennyire se féltsd a tekintélyed – ha nem félted, annál több lesz belőle!” Maga mesélné el nevetve, hogy egy vita után a „kurva iskolák” szókapcsolatot használta, de „bocs, picit túlfutott a munkanap, üljünk már le kicsit egy ötputtonyos tokaji társaságában”. Büszkén jelentetné meg a minisztérium honlapján az iskolád szöveges értékelési rendszerét, mondván: „ide nézzetek, ugye hogy nélkülünk is milyen klasszul működik a dolog?” Lelkes, gátlástalan versmondóversenyt szervezne a hallgatóság körében verbuvált improvizáló táncosokkal. Lefújna egymás után tizenkét millenniumi zászlóátadást és három reneszánszéve-megnyitót, hogy legyen pénz a tantermek felújítására. Aztán biztosítana nektek tíz oldalt a kerületi vagy városi lapban, ahol beszámolhattok arról, aminek örültetek az idei tanévben. Vagy épp arról, aminek nem.
Az életnek – nem a nagybetűsnek, hanem a valóságosan élt, málnalekváros és szaros életnek – nem az a célja, hogy úgy töltsük el, ahogyan szokás. Az a célja, hogy úgy töltsük el, ahogyan jó. Ahogyan öröm neked, nekem és nekik. Nem bedőlni normáknak és szokásoknak, rendeknek és rangoknak, mert ezek sosem az ezek szerint élőket, rokonaikat és üzletfeleiket védelmezik, hanem a szokások, normák, rendek és rangok által harsányan önlegitimáló hatalmat – melynek aktuális birtokosai is sokszor csupán a technokrata kizárólagosság látszatának áldozatai. Nem bedőlni annak, hogy azt a kirakóst valóban feltétlenül ki kell rakni. Nem kell, hanem lehet – és csak azért, mert lehet, nem kell. Ha sejlik rajta az ábra, lehet „tanácsot kérni” tőle. Mint egy jegyzetfüzettől vagy nyelvemléktől. Tudni kell tologatni is. De mindenekelőtt tudni kell fölnézni belőle, lehetőleg egymásra.
Ezután már elég, ha kirakósunkat magunk elé tartva jobbról-balról megszemléljük, majd föltesszük a falra – kerete már úgyis van –, aztán együtt kilépünk a múzeumból.
Veszprémi Attila
32 éves középiskolai magyartanári lennék, ha ilyen státuszban dolgoznék. Valójában sok-sok kollégával együtt gyerekeknek szervezek alkotó- és előadóművészeti szakköröket, táborokat, vagy épp előadásokat – körülbelül tíz éve – egy aktív és konstruktív családi hagyomány keretében és keretein kívül. Megépítettem és gondozom egy nagy újpesti iskola nagyon nagy honlapját. Egyéb pedagógiai jellegű és más lapok szerkesztésében is részt veszek, lényegében ebből élek. Az említett iskolában évek óta foglalkozom szöveges és zenés hangfelvételekkel, azok kreatív zenei rendezésével vagy épp előadássá formálásával. Leginkább az alaposan megtiport kulturális szabadság lehetőségeinek illata késztet működésre, a rengeteg szeretet, siker, a jó pár kudarc és a kevés irigység mellett. Van egy zenekarom is, akikkel most már tényleg fogunk próbálni, megígérem.
Roppant gazdagságú szöveg, még ha imitt-amott bele is feledkezik önmagába, a szavai bűvöletébe, a szólás bűvöletébe, a megbűvölt képi és hangáramlatok bűvöletébe. Legizgalmasabb részét nekem az átok-ellenátok szekvenciák ördögi (elátkozott) köreinek megmutatása jelentette. És itt mindjárt egy kedves paradoxon (tényleg az, alig ismerek nagyobb láttató, átéltető erőt, mint egy jó kis paradoxon a maga gyomorgörcsig vagy kacagásig ható erejével) mutatkozik a maga színe virágában: mi is ez a szöveg, ha nem igéző avagy ellenátok, ami az örömelv és a kreativitás hatalmát hívja harcba a látszat-valóság látszat-racionalitásához látszat-alkalmazkodó szerepkonzervekkel szemben?
Aztán „a törvény szövevénye mindig fölfeslik valahol”. Mondjuk ott, Attila, ahol a megoldások szerinted a nem-et mondásnál, nem-cselekvésnél kezdődnek. Hiszen ez az általad olyan pontosan és hatalmas revelatív erővel fölfestett átok-ellenátok kör egy másik hiánypontba támaszkodó körzővel meghúzva! Nem teljesíteni egy tűzparancsot? – van-e a szívnek, lelkiismeretnek ennél kedvesebb feladata? De hogy mit is csinálni helyette, az már más kérdés. Az már nagyon keretfüggő, akármilyen személyes, értékkel bélelt ez az új keret. Mert mondhatom (mondhatod), hogy a szeretet, gyűlölet, öröm, lelkesedés, spontaneitás, indulat, meghatottság az alapvető szubsztanciák, de egyben azt is mondani, hogy valóságos valósága csak az alapvető szubsztancialitásnak van, nagyon erős keret, ami – hacsak nem tekintjük magunkat istennek, de legalábbis az ő egyetlen igazsága kútfejének – bizony rögvest beindítja a tologatást.
Először is az eltologatást. Eltologatjuk magunktól a százezer forintos, el nem számolt kiskosztümét ama macának, eltologatjuk a szennylapot, a szennylap hazug átvarázsolását napilappá, el a lelketlen szavaltatást, a bármi-izé-év megnyitókat, a semmiről beszámoltatást… mindent, ami gúzsba köti, megbénítja az igazi… Az igazi mit? Az igazi kreativitást? Az igazi kapcsolatot? Az igazi valóságlátást? A félfenékkel támaszkodva is igazi tekintélyt? Bármi a válasz erre a kérdésre, az keretet jelent, mégpedig (ismét az isten-lét vagy guru-lét fent említett kivételével) nem teljesen kitöltött keretet. Moralizáló értelemben a nem teljesen kitöltött keret üres kockája a Rossz, babonás értelemben az Átok, lételméletileg a Nem-valóság, ismeretelméletileg a Nem-valóságnak tételezett valóságrész.
A fölnézés gesztusánál magam sem ismerek fontosabb mozdulatot. Amikor fölnézek, kijövök az addig egyedülinek tekintett keretből, és olyankor, abban a pillanatban szabadnak érzem magam. De itt a paradoxon: ha ezt a szabadságot (aminek örülök, hát hogy a fenébe ne örülnék?) végtelennek tételezem, akkor valójában a keret foglya maradtam, hiszen egyedül annak tagadása hat rám felszabadítóan, vagyis pontról pontra viszonyban kell maradjak vele – igaz, tagadó viszonyban. Ha egy keretből fölnézve a csillagos eget vélem tehát megpillantani, téves úton járok. Ha egy keretből fölnézve más kereteket pillantok meg vagy vélek megpillantani, és ennek még mindig örülök, mert ezt nem szabadságom korlátozásának gondolom, hanem magát a szabadságot ismerem föl benne, akkor jó.
A legtöbb, amit a gyereknek az iskola adni tud, a sok-sok keret együttlátásának, az együttlátás szabadságának öröme. Az az öröm, hogy a bogár egyszerre hangzó és látszó valóság, a tápláléklánc része és a fáraó hatalmának misztikus megtestesítője, hogy nézhetem a szárnyát mikroszkóp alatt, vagy értelmezhetem szakadatlan jövés-menését a mező életének összefüggéseiben, egy vers motívumaként vagy a hegedű technikai és érzelemkifejező lehetőségeinek ámulatával. Az az öröm, hogy minden keret szükséges, tiszteletreméltó és biztonságos, és minden elmozdulás két vagy több keret között fölszabadító és csodás. Az az öröm, hogy a pontosság, (ön)fegyelem, józanság nem zárja ki a virtust, a szépséget és az alkotás belülről jövő lendületét, hanem ellenkezőleg, lehetővé teszi. Az az öröm, hogy a szabadság nem a nehéz vagy kellemetlen (akár téves, csúnya, elitélendő) dolgok tagadásában (zsebredugásában) rejlik, hanem a kiegyensúlyozásában.
Egy zen-mesterről mesélik, hogy egyszer egy tanítványa megkérdezte tőle: Igaz-e, hogy minden hang a Buddha hangja? Igaz, felelte a mester. „Ó, mesterem – szólt a tanítvány – miért hallgattatod el akkor azt a hangot, amit ez az erjedő mocsok kelt?” A történet (a zen-tanítók bevett gyakorlata) szerint ezen a ponton a mester botjával nagyot vágott tanítványa fejére, aki legott megvilágosult, vagyis maga is Buddhává vált. A kommentátorok nem mulasztják el kiemelni: nem azért, mert helytelen dolgot kérdezett. A mester az én értelmezésemben pusztán (és roppant drasztikusan) élményszerűvé tette tanítványa számára tulajdon igazságát, egyben tudtára adta, hogy csak akkor méltó arra, hogy mesterré (Buddhává) váljon, ha elviseli ezt az élményt. Vagyis azt közölte az egyik keretből eufórikusan és gőgösen szabadulni vágyóval: amibe kerülni áhítasz, az is egy keret, lássuk, kibírod-e a súlyát ennek a felismerésnek? Ha kibírod, akkor le tudsz mondani az áhításról, akkor beszélhetsz az – akár mindent – elfogadásról, akkor Buddha vagy. Akkor tanító vagy.
Kedves Attila!
Mivel Kádár Judit sokkal szebben megfogalmazta azt, amit írni akartam, csak két megjegyzésre szorítkozom.
Tetszetős, amit az oktatáspolitikáról írsz. Ugyanakkor mégsem igaz. Mind Magyar Bálintnak, mind Pokorni Zoltánnak volt elképzelése arról, hogyan legyen jó. Mégsem lett jó. Tehát itt az aktív törekvések tartalmával is meg kellene közelebbről ismerkednünk. Nem elég az átkot átkozni.
A másik egyszerűbb: nem hiszem, hogy nagy szükség van arra, hogy bevigyük a szennylapot és összes társát az osztályba, tanáriba (legfeljebb nagyritkán). Ennél egyszerűbb, ha az iskola jó szövegek olvasásával edzi polgárait — az olvasás főként lelki munka (nem mindegy, hogy mire fordítjuk lelki energiánkat). Az ily módon kiművelt emberfők aztán úgyis könnyedén beazonosítják a szociolingvisztikai ájulatokat.
Judit és János olyan okosakat ír, általában egyet is értek velük, de pillanatnyilag a napló által nyújtott élmény közvetlen hatása alatt állok… A Veszprémi Attila által létrehozott(Petra szavait kölcsönvéve) „posztmodern multimédiás napló”, rövid távon nehezen verbalizálható érzelmeket kelt bennem. Elsőként az a (tudom: szörnyű banális) gondolatom támadt, hogy milyen színes a gyermeki világ, s erről – napi nyűgeink közepette – bizony hajlamosak vagyunk hosszabb-rövidebb időre megfeledkezni . Íme, az annyit elmarasztalt és „nehezen érthető” gyerekek, kicsik és nagyok milyen fantasztikus teljesítményekre képesek, csak lehetőséget kell adni rá.
Vajon miért marad iskoláinkban olyan kevés idő és tér az ilyen dolgokra? Erről sem ártana szót váltani. Hiszen a művészeti nevelés (irodalom, zene, vizuális nevelés, színjátszás, filmcsinálás) napjainkban általánosan tapasztalható háttérbe szorulása, jobb esetben másodvonalba utasítása, bizonyítható presztízsvesztése tragédia, ennek a tendenciának ugyanis döntő része, felelőssége van az eldurvulásban, az érzelmi kultúra elsivárosodásában, az agresszió terjedésében.
A honlapunkon zajló kongresszuson Szávai István írásával, az ehhez, valamint a Bodor Béla-cikkhez kapcsolódó hozzászólásokkal megindult egy diskurzus a művészeti nevelésről, első sorban annak a közoktatási rendszer egészében rejlő akadályairól. Ez töredékes maradt, de remélem éppen e napló hatására folytatódni és gazdagodni fog.
Ezért is biztatok arra minden kedves látogatót, hogy ne sajnálja az időt Veszprémi Attila alkotásának alapos megismerésétől. Nem elegendő átfutni a szöveget, meg kell nézni, hallgatni a kapcsolt linkeket: gyerekalkotások hihetetlenül gazdag és rendkívül színvonalas, helyenként katartikus művészi élményt nyújtó anyagába tekinthetünk be. Mindannyiunk nevében köszönet érte a szerzőnek, a Károlyi István 12 évfolyamos Gimnázium közreműködő tanulóinak és az őket segítő pedagógusoknak!
„Be akartam vezetni az anarchiát, de senki nem tartotta be a szabályokat!”
Én elfogadom az Attila által felállított, és Judit által is elfogadott keret-metafórát, ha kissé nehezemre esik is. ( Okokat lásd a http://www.freeweb.hu/kapcsoskonyv lap szakterem, képkeretezés fejezetben)Nem kötözködök, hogy ha csak a művészet képes, akkor az evangéliumot, vagy mondjuk Ancsel éva bekezdéseit művészetnek tekintsem-e…
Nekem Attila szövegéből az jött át, ide a didaktikus ( én) földszintjére, hogy valahol gyökerénél kellene megragadni a problémát ( keretek, hatalom szándékai… ezt régóta nem értem, a mindenkori hatalmakról mindig feltételezzük, hogy pozitív szándékait nulla, negatívakat 100%-közeli hatékonysággal tudja megvalósítani…), aztán jön egy kis szövegrész arról, hogy viselkedjünk már normálisan!
Szerintem is. Kezdjük azzal, hogy ne essünk a hatalom hibájába, ne tagadásból építkezzünk, hanem, ahogy Judit mondja:
„A legtöbb, amit a gyereknek az iskola adni tud, a sok-sok keret együttlátásának, az együttlátás szabadságának öröme. Az az öröm, hogy a bogár egyszerre hangzó és látszó valóság, a tápláléklánc része és a fáraó hatalmának misztikus megtestesítője, hogy nézhetem a szárnyát mikroszkóp alatt, vagy értelmezhetem szakadatlan jövés-menését a mező életének összefüggéseiben, egy vers motívumaként vagy a hegedű technikai és érzelemkifejező lehetőségeinek ámulatával. Az az öröm, hogy minden keret szükséges, tiszteletreméltó és biztonságos, és minden elmozdulás két vagy több keret között fölszabadító és csodás.”
( Judit, most nagyon ott voltál szakmailag, majd csak holnap kezdem finomítgatni, hogy persze azért nem minden, meg nem mindig, meg, hogy azért a gyönyörűség néha keserédes…)
Ceterum censeo: életet, élményeket, gyermekre szabott élményeket az iskolákba.
Mindenekelőtt is köszönet a kommentekért! Kedves Juli, a károlyisoknak tolmácsoltam köszönetedet, köszöneteteket! A továbbiakban pedig csak védekezem, talán túl sokat is:)
Kedves Judit,
Vérig sértettél, hogy a _törvény_ fogalmával hoztad hírbe a szövegemet:)) Komolyra fordítva: szerintem a nem-cselekvés még csak nem is a „megoldások kezdete”, hanem a megoldás maga. Mert – és most elorzom az idézeted irányát – végre fölszakítja a törvény szövedékét, és – pont ez a lényeg – nem indítja be a tologatást, mert NEM csinál helyette semmit. Ugyanis nem _helyette_ csinál valamit. Nem másik törvényt, nem másik keretet tesz egy előző helyett, helyébe (van helye?). Hanem megmutatja a kereteket, az törvényeket, avagy épp hűlt helyüket! – kb. azt teszi, amit hiányolsz a mondandómból, pedig benne van. Ezzel – ezt az ellenvetést nem is értem, lehet, hogy ez az én hibám – szóval ezzel nem „félretolom” a tűzparancsot macástól, szennylapostól, hanem éppenhogy vizsgálati kotextusba helyezem, gátlástalanul bevonom a megismerésbe, keretből-keretbe ugrálásba. Éppenhogy nem „tolom félre”. A szövegem pont az ellenkezőjét meséli, sőt, ajánlgatja az „esetleírós” részben. Ugyanerről beszéltem évekkel ezelőtt egy Taní-taniban, amikor azt írtam, hogy a színjátszó táborunk „nem kikapcsolódás, hanem be”. Az, hogy nem tologatok, éppen nem azt jelenti, hogy a keretet tagadom, hanem az ellenkezőjét: ki tudok lépni belőle – elé, és rá tudok mutatni.
Második bekezdésed „Mit?”-kezdetű kérdéseire a válasz nem az, amelyeket felsorolsz, hanem egyszerűen ez: az örömöt. Ezt – mint a gúzsba kötöttség tárgyát – ennél nem bonyolultabb megállapítani. Az öröm pedig nem jelent tologatós keretet, vagy csak erősen erőltetett verbalitással lehetne ráhúzni ezt a szerepet. Minden bonyolultság ez után jön, a cikk (legalábbis szövegtörzsében) nem tekintette feladatának ezeket nagyon firtatni.
Továbbá ezt írod:
„…azt is mondani, hogy valóságos valósága csak az alapvető szubsztancialitásnak van, nagyon erős keret, ami (…) bizony rögvest beindítja a tologatást…”
Ha a szubsztancialitást (pontosítva: a szubsztanciákat!) tekintem az egyetlen valóságnak mondható valóságnak – de két mondattal előtte azt állítottam, hogy amazok „kiismerhetetlenül igaziak” –, akkor ez pontosan azt jelenti, hogy olyan gyűjtőfogalmat avattam „szubsztanciák” néven, amibe bizony bármi belefér, ami a nem kelti a totális megismerhetőség látszatát, de igazinak látszik. Ettől rá lehetne sütni, hogy ez itt az értéktulajdonítás és referncialitás nélküli betűkirakós a Régi Királyok Városában (M. Ende Végtelen Törénet) Csakhogy az, ott: kizárólagos kommunikációs cselekvés. Nálam viszont szó se volt arról hogy a nem-valóságnak tekintett mozaikkockákat – kommunikációnk mai és mindenkori leggyakoribb darabjait – letagadom. Éppenhogy nem: tudatosítom. Ez véd meg attól, hogy tologassak.
Nem beszéltem végesen felsorolható alapvető szubsztanciákról sem, csupán a művészettel kapcsolatban _egy_ ilyet említettem mint éppenséggel az írásom tárgyát. Illetve azt mondtam, hogy a Hetediknek bevallania és deklarálnia kellene az örömöt mint ilyet – még azt is megszabtam: mivel szemben. A szövegben előtte a „deklarál” fogalom végig mint kommunikációs stikli van beállítva – nem véletlenül használom direkt ugyanezt a szót a cikkben mint az én vágyaim netovábbjának kifejezőjét is: ilyen stiklit várok el a Hetediktől is, bizony.
Továbbá a kommentedben, ha jól érzékelem, úgy állítod be, mintha én a saját szabadságomról, szabadságvágyamról beszélnék (pl. itt: „valójában a keret foglya maradtam, hiszen egyedül annak tagadása hat rám felszabadítóan” stb.). De én nem arról beszélek, hogy én mire vágyom. Arról beszélek, hogy szerintem mire van szükség. Szüksége. Másnak. Nekem is, dehát én is más vagyok. A pedagógiai gyakorlatban nem az a pragmatikus (úgy értem most, hogy: jól hasznosíthatóan előkészített) célom, hogy én szabad legyek és örüljek, hanem hogy a gyerek legyen az és örüljön.
„Az az öröm, hogy a pontosság, (ön)fegyelem, józanság nem zárja ki a virtust, a szépséget és az alkotás belülről jövő lendületét, hanem ellenkezőleg, lehetővé teszi.” – Igen, ennek előző fázisáról szól a szöveg: a tologatás nem-csinálásának öröméről és szabad levegőjéről. Ami az általad mondottakat, kívántakat megalapozza. Mely mondottakat és kívántakat én tudatosan elősegítem a suliban, ennyiben – és csak ennyiben! – a hangfelvételek miattam szólnak úgy, ahogy pl. A „zsebredugás” pedig nem tagadás (és nézd meg azt is még egyszer, mi történik a szövegben a zsebredugotz g. fejlődéssel…) A zsebredugásból csak te avattál tagadás-szimbólumot, és megint, más hivatkozással mondom: a „szabadság nem a nehéz vagy kellemetlen (akár téves, csúnya, elitélendő) dolgok tagadásában (zsebredugásában) rejlik” mondat – amennyiben ellenvetésnek szántad – szükségtelen volt, hiszen a szöveg éppen erről beszél.
Egy zen-mestertől pedig egyszer azt kérdezte valaki – bizonyos Ingmar Bergman -, hogy: „Mi van azokkal, akik nem akarnak és nem tudnak hinni?” Nem válaszolt. (A hetedik [!] pecsét c. filmben.)
—
Kedves Jan!
Azt hiszem, nem _átkoztam_ az átkot a cikkben, hanem kissé megvilágítani igyekeztem inkább. A linkek pedig szintén nem pont figyelmeztetésed jogosságát mutatják. Az oktatáspolitikai törekvések tartalmával viszont – ebben asszem, igazad van – valóban behatóbban kéne ismerkednem, ha már nagy a pofám:)
A másikkal nem értek egyet. A sz**t nem kell bevinni az iskolába, de csak azért nem, mert már ott van. Ez az egyszerűbb megvilágítás. A másik: a „jó szöveg” fogalma már nem olyan egyszerű, mint régen (és régen se kellett volna, hogy az legyen). Ha egy XY szennylap egyértelműen „rossz szöveg”, egy Kosztolányi pedig „jó”, akkor mi a gyerekvers, a dada, a sátánista metál dalszövegei stb.? Kicsit olyan ez, mintha a 20. századi énekbeszédet azért nem tanítanánk egy suliban, mert „hamisan énekelnek benne”.
Másfelől az olvasás lelki munka, de nem feltétlenül az iskolában. Az iskolában inkább közös élmény és/mert elsősorban előadás, meghangosítás (kéne hogy legyen).
Sokkal mobilabb, teherbíróbb konstrukciók épülhetnek úgy a tanulásban résztvevők fejében, mint ha kanonizáljuk a tudástartalmakat. Ezzel függ össze kissé az is, amiért én ódzkodom a „kiművelt emberfő” (előre meghatározott tudástalapzatra mért célszobor) fogalmától és az „iskola polgára” fogalom birtokos szerkezetétől. És nem gondolom, hogy a cél egy kikalapált tudástartalom alapján működő szociolingvisztikai ájulat-beazonosítás. (Erre már sokan rá is fáztak). A cél talán inkább az, hogy az ember – ő maga – tanuljon meg örömmel el is ájulni (to do it) ezek hatása alatt.
—
Kedves István!
Mivel fentebb már Juditnak válaszoltam hosszan – és Te alapvetően rá hivatkozol – nem ismétlem magam. Csak még1szer annyi: nincsen szó tagadásról – megtagadásról van szó, ami homlokegyenest az ellenkezője, hiszen nem tagadja, hanem éppenhogy relevánssá teszi azt a tűzparancsot mint problémát.
Másfelől szó se volt építkezésről. Az aktív nemcsinálás egy elhibázott építkezés _leállítása_, műemlékké nyilvánítása és a felesleg összesöprése. Csak levegőhöz és helyhez juttat. Hogy hogyan lehet azon a helyen és abban a levegőben nap mint nap tevékenykedni – építkezni, mégpedig marhára igenlésből -, arról a cikk – legalábbis szövegtörzsében – nem beszél.
Erre a keretek közötti közlekedésre természetesen még visszatérek, meg az ellenpedagógia-pedagógia problémára is, meg…
Na, szóval adott ez a szöveg, meg Judit, meg Júlia elég átgondolnivalót. Mégis csak érdemes volt beindítani ezt az irtuális ( kedves szerk. kérném így hagyni!) kongresszust.
Az írásból nekem nem csupán pedagógia, hanem egy egész életfelfogás, filozófia jött át. Meglehetősen nagy látókörbe sikerült helyezni ezt az írást, én mégis megpróbálnám "lefordítani": röviden arról van szó, hogy ne szorítsuk magunkat a hatalom keretei által kreált szűk ketrec közé, hanem szökjünk ki belőle, sőt, törjük szét, mert ezáltal magunkat tudjuk megvalósítani, és még másokon is sokkal könnyebben segíthetünk vele (maradva a keret-hasonlatnál: egy olyan keretet alkotunk saját magunknak, amit már eleve megrongáltunk, hogy más lássa kívülről, és tudja, hogy belenyúlhatna, ha akarna. És ha akar, bele is nyúl…)
Ugyanakkor felmerül bennem egy kérdés? Vajon hogy értessük ezt meg azokkal, akik ponthogy a kereten belül vannak? Hogy értessük meg velük akkor, ha netalántán mi próbálnánk nekik magyarázni, de az jön át tőlük, hogy ők csakazértis a kereten belül akarnak maradni? Akkor ők egyszerűen hataloméhesek? Le lehet ezt zárni ennyivel? Hagyjuk ott szegényeket a zárt keretükön belül?