Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2008. március 5. szerda, 7:43

Varázsoljunk, kollégák!

Leiner Károly

Az iskolában eszméltem magamra. Ültem a kis ételszállító kocsin, Édes tolt, én meg „autóztam” a tankönyvek tetején. Tanítónő volt, megbecsült és elismert annak ellenére, hogy egyedül nevelt hármunkat nagy szegénységben, gyermekkorom mégis boldog és meghatározó volt. Az iskolából áradó szagból, légkörből, a gyerekek boldog visítozásából tudtam, hogy ez az én utam is. Így lettem előbb tanító, testnevelés szakos, majd gyógypedagógus, önképzett kalandpedagógus. Most, 43 évesen, úgy látszik, hogy utam kissé elkanyarodik. Talán csak egy kicsit – legalábbis ezt remélem és hiszem, mert sorsom szétválaszthatatlanul összefonódott a Sulival.
Arról akarok írni, ami hivatásomban szép és megragadó volt, ami megtartott ezen a pályán, és ami egyben rámutathat arra is, hogy mitől nem érzem jól magam a ma iskolájában – csak akkor, ha osztályteremben, a kölykök között vagyok.
Hol is kezdjem?

Első fejezet: A kezdet

Az iskolám után nagyszerű középiskolában tanulhattam olyan pedagógus egyéniségektől, tanároktól, akikre a mai napig szívesen emlékezem, akik közül néhányan (édesanyám mellett) példaképeim is lettek! Sokszor elgondolkodtam azon, vajon mitől is váltak azzá. Röviden és pontosan próbálok fogalmazni, „kategóriákat” állítani, „felcímkézni” őket: nos, műveltek voltak. Ma sok szakmai vita folyik a műveltségről. Én azt gondolom, hogy aki ezelőtt huszonöt-harminc évvel ismerte és elismerte, értette és megértette velünk Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Ancsel Évát, Németh Lászlót és sorolhatnám tovább (nem magyartanárról van szó; kedves tanárom oroszt és filozófiát tanított – papíron; emberségre, becsületre, tisztességre nevelt a gyakorlatban), azt joggal tekinthettem példaképemnek. Sírjához a mai napig kijárok, próbálom rendben tartani…

Emberek voltak mindenféle értelemben. Tanárként következetesek, megengedők, akik partnerként bántak velünk, tacskókkal, nyiladozó értelmű és gondolkodó fiatalokkal. Teret adtak elképzeléseinknek, kreativitásunknak, vágyainknak, és támogattak megvalósításukban. Csodálatos négy évet töltöttem velük.

Második fejezet: A Tanítóképző

Ekkor ért az első csalódás. Pedig mekkora vágyakkal és álmokkal léptem be a főiskola kapuján! Most aztán megtanulom azt, amit Édestől nap mint nap láttam! Megtanulom a szakma csínját-bínját, felvértezem magam azzal a szakmai tudással, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy aprócska srácokból emberkéket nevelgethessek. Ehelyett felesleges elméleti dolgokkal tömték a fejünket, gyereket szinte nem is láttunk. Emlékszem a felvételimre: beszélgetni hívtak be irodalomról, etikáról, filozófiáról. Alkalmassági vizsga nem volt, nincs ma sem, s bár mellőlem kirúgták a lánykát, aki Kölcseyről semmit nem tudva, a kérésre, hogy akkor legalább mondja el a Hímnuszt, abba is belesült, és az első versszak felénél nem jutott tovább – a következő évben találkoztam vele a folyosón. Addigra talán már megtanul(hat)ta, most taníthat. Sokan indultunk, tizenhatan végeztünk, ma hárman tanítunk. Bár ki tudja, kivel mi történt azóta, hiszen öt éve nem találkoztunk. Öt év pedig rettentő nagy idő a ma pedagógiájában!

Tanultunk ugyan írás- és olvasástanítást, de mindez csak elmélet volt a számunkra és ahhoz semmiképpen sem elég, hogy nyugodtan állhassunk ki a gyerekek elé. Egyedül a testnevelés-elmélet tanítása volt nagyon magas szintű – a gyakorlatban is.

Mikor elvégeztem, sikerült visszakerülni szeretett iskolámba. Egy év után Édes lett a társam: akkor már betegen lett a napközisem.

Fantasztikus évek voltak!

Harmadik fejezet: A boldog évek

Első évben egyből a mélyvízbe dobtak: negyedik osztályt kaptam, délután ugyanennek a társaságnak a napközise is lettem. Nem csoda, hiszen ekkoriban tombolt a demográfiai cunami. A kis létszámra tervezett iskolám egyre „tágult”: pince, kazánház, bérelt lakás, megszűnt óvoda, volt úttörőszoba, konténer-épületek. Egy évfolyamon c, d, e osztályok is működtek 30-32 gyerekkel. Ez sem volt normális dolog. Felhígult a szakma is: jöttek mérnöktanárok, képesítés nélküliek, és bár a végzettség semmire nem garancia, ez a tendencia mégis jelez valamit az akkori állapotokból.

Akkoriban ez engem nem igazán érdekelt, olyan távol volt tőlem! Tanítani, nevelni akartam, minden körülmények között remek órákat tartani a gyerekeknek. Első osztályt is ekkor kaptam először, vele együtt megkaptam az óvoda egyik termét, távolabb a nagy iskolától. Micsoda nagyszerű idők voltak! Nem szólt csengő, nem volt „felügyelet”, azt tehettem, amit akartam. Ebben nagy segítségemre voltak akkori mentoraim, néhány idősebb kolléga. Tőlük tanultam meg azt, amit ma projektmódszernek, kooperatív technikának, szabadtanulásnak neveznek. Már akkor beszélgetőkörrel kezdtük a napot…

Tíz évig tartott a csoda. A gyerekek élvezték az órákat, szerettek bejárni, tanulni, együtt lenni egymással és velem. Ezt bizonyítja, hogy azóta is folyamatosan keresnek fel a ma már tanárként, ügyvédként, orvosként és persze kiváló fizikai munkásként dolgozó egykori gyerekeim.

Negyedik fejezet: A romlás kezdete

Lecsengeni látszott a demográfiai hullám, lassan kezdtek az évfolyamok két osztályosra apadni. (No meg volt közben egy rendszerváltás). A kerület egyik nagy paneliskolája kiürült annyira, hogy minket, úgy, ahogy voltunk, áthelyeztek oda, és egyszerűen megszüntették a sulit. Semmilyen szakmai szempont nem érdekelte az önkormányzatot, mennünk kellett. (Megjegyzem, azóta még egy komplett iskola áttelepítése volt szükséges ahhoz, hogy meglegyen a kellő létszám ugyanebben az iskolagyárban.)

A gyerekeket tehát áthelyezték, a pedagógusok felét elbocsátották. Nekem olyan állást kínáltak, amelyet családi okok miatt nem tudtam elfogadni (feleségem akkor az IBUSZ-ban többet keresett, mint én, és kicsi gyermekeink voltak) – így váltam munkanélkülivé, és huszonöt év után el kellett hagynom szeretett iskolámat. (A családról csak annyit, hogy mihelyt megszületett a harmadik gyerekünk, a feleségemet is elbocsátották azzal az indokkal, hogy a kisgyerekesek megbízhatatlanok, nem lehet számítani rájuk.)

Bennem az iskolám elhagyásával megszakadt, eltört valami. Hiszen az iskolán kívül más nem érdekelt igazán. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem igényeltem a művelődést, a folyamatos fejlődést (ekkor tanultam meg további hangszereken zenélni, kézműveskedni, számítógépet programozni, rengeteget olvastam, gyűjtöttem mindazt, amit egy pedagógus felhasználhat a munkája során: tárgyi dolgokat, dalokat, mondókákat, játékokat stb.).

Körülbelül másfél évig lehettem munka nélkül. Nem is emlékszem pontosan, meddig tartott, azokat az időket kitöröltem memóriámból. De a seb nem gyógyult be teljesen: akkor tanultam meg, hogy semmi nem biztos. A gazdasági érdekeltség gyakran felülírja a szakma írott és íratlan szabályait, és ilyenkor nem védettek a tudás őrzői, közvetítői – és ami a legszomorúbb – a gyerekek sem!

Ötödik fejezet: Az új munkahely

Egy kis iskolában akartam állást találni, mert úgy véltem, hogy a gyerekeknek az a legjobb. (Ha ésszerűen cselekszem, akkor inkább az egyik nagy paneliskolában kellett volna elhelyezkednem. Ott ugyanis hiába csökken a létszám, nincs hova áthelyezni az ott maradó gyerekeket, ezért szinte mindig ezeket az intézményeket töltik fel.)

Így találtam rá a „kisegítő” iskolára. Több mint tíz éve vagyok itt, és nagyon jól érzem magam a sérüléssel élő gyerekek között. Ők tettek Zöld Béka tanár úrrá, ők (és persze saját csemetéim) tanítottak meg az apró jelek meglátására, észlelésére, no meg fokozottabb érzékenységre, toleranciára, odafigyelésre. Szakmai területen folyamatosan fejlődnöm kellett, ezért előbb elvégeztem a gyógypedagógiát, majd sok-sok önképzéssel élménypedagógiai, kalandpedagógiai „leckéket vettem” azoktól, akik ezt magas szinten művelik. Béka bácsi életre kelt, de aggodalommal figyelte, hogy mennyire kevés gyerek van itt. Ez egyrészt szerencsés dolog volt, mert mindenkivel egyénileg lehetett foglalkozni, fejleszteni, felkészíteni a sérült gyerekeket az önálló életvitelre. Másrészt azonban azt is látnom kellett, hogy a mieinkhez hasonló gyerekek” más iskolák padjaiban ülnek tökéletes példáiként a hideg integrációnak.

Az utóbbi években jelentős, de korántsem elégséges elmozdulást tapasztaltam ezen a területen. Komoly gondot jelent, hogy a sérült gyerekekkel foglalkozó tanítók általában nincsenek kiképezve erre a sajátos területre, és az iskolák nagy részében nincs gyógypedagógus, fejlesztő tanár, pszichológus, asszisztens. Az utazó szolgálatok pedig még csak alakulóban vannak: a szakembereknek alacsony óraszámban, több helyen, gyakran lehetetlen munkakörülmények között kell tevékenykedniük. Így sem a sérüléssel élő, sem az ép gyerek nem kaphatja meg a megfelelő fejlesztést és oktatást.

Nem vagyok integrációellenes, ellenkezőleg: évtizedek óta harcolok a megvalósításáért. Elmondhatom, hogy az általam működtetett Zöld Béka Baráti Körben sikerült megvalósítanom az igazi inkluziót: a tökéletes el- és befogadást. Tehát nem vagyok integrációellenes, de a jelenlegi integrációs folyamat feltételeinek hiánya mélységes felháborodással tölt el.

Mert lehetne ezt jól is csinálni (Lányi Mariettáék a Gyermekek Házában például remekül teszik ezt). Tudok azonban olyan tizenhét fős osztályról, ahova nyolc, szakvéleménnyel rendelkező „SNI-s” gyerek „üldögél”, és a tanító sírva kér segítséget tőlem, mert máshonnan nem kap. Tudok olyan kollégáról is, aki nap mint nap nyugtatóval megy be huszonkét fős osztályába, ahová három sajátos nevelési igényű, hét részképesség-zavaros, hiperaktív gyerek mellett tucatnyi halmozottan hátrányos helyzetű gyerek jár.

Hatodik (utolsó) fejezet: A krízis – Zárszó

Most fenn áll a veszély, hogy jelenlegi iskolámat is el fogom veszíteni, még az is kiderület, hogy felesleges vagyok. Most keserűségemben írhatnék a növekvő munkanélküliségről, a megbecsülés hiányáról, a köztünk is erősödő közönyről, a kiégettségről, az alkalmatlanságról, a pénztelenségről, a kilátástalanságról, a folyamatosan romló körülményekről, az egyre nagyobb szociális hátránnyal érkező gyerektömegekről, a roma gyerekekkel adódó jellegzetes problémákról, az integrációról és persze a digitális tábláról vagy a túlburjánzó adminisztrációról. Meg írhatnék arról is, hogy ennyi év után sem tudom megmondani, hogy hová tartok, merre visz az utam. Nem látom a pályám ívét, a jelenlegi út göröngyös, a perspektíva pedig a ködbe vész…

Azt ígértem ennek a szösszenetnek az elején, hogy a szép és a megragadó dolgokról fogok írni. Mindarról, ami erre a pályára hozott, és minden gond ellenére egészen eddig itt tartott. Továbbra is szép és jó együtt lenni a gyerekekkel. Még mindig hiszek azokban az értékekben, amelyeket Édestől és pedagógus példaképeimtől tanultam, és amelyek a mai napig meghatározzák minden tettemet, gondolatomat. Amelyek kegyetlen őszinteségre köteleznek akkor is, amikor a józan ész azt diktálja, hogy inkább hallgatni kellene. Szerintem a gyerekek nem változtak – ők olyanok most is, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Csak a körülöttük lévő világ állt fejre. Ha nem hinnék abban, hogy visszabillenthető, akkor már nem is lennék itt.

Merre tovább?

Jó-e vajon az, ha állandóan „reformálunk”, az iskola újabb és újabb hajtásokat növeszt, miközben elveszítjük a pedagógia hagyományait? Feltétlenül le kell cserélni mindent, ami régi? Az igazi pedagógus korábban is differenciált, háttérbe vonult, ha kellett, önkifejezésre, önmegvalósításra bátorította a gyerekeket. Olykor frontális oktatással is remek eredményeket ért el, ha éppen arra volt szükség. Színes, érdekes órákat igyekezett tartani, ahol a gyerekek megélhették az „aha”-élményt. Ahol megtanultak tanulni – mert meggyőződésem, hogy valójában semmit sem én tanítok meg. Ha elég motivációt, és ha kéri, segítséget adok a gyereknek, akkor maga tanulja meg mindazt, amire szüksége van.

Következtetés? Olyan egyszerű és tiszta, mint a pedagógia maga: minden rajtunk áll, rajtunk, pedagógusokon. Nem számít módszer, eszköz, hely, „gyerekanyag” – a meghatározó a pedagógus személyisége, tudása. Ez az, amit én varázslásnak nevezek.

Varázsoljunk, kollégák!

Leiner Károly (Zöld Béka tanár úr)

92 üzenet

  1. swan-song szerint:

    Ma az utolsó tényező a pedagógiai-politikai harcban a gyerek! És a pedagógus sincs sokkal jobb helyzetben! Nem elég, hogy lépést kellene tartani a folyamatosan romló társadalmi helyzetből adódó kihívásokkal, de meg kell harcolnunk egymással is!
    Hány olyan tantestület van, ahol a hierarchia még mindig szedi áldozatait: megbántott, megsértődött, csupa tüskével rendelkező pedagógusok, akik, mint a sündisznók, kifordítják tüskéiket és "csak hagyjanak békén!". A mindent jobban tudó igazgatók, felettes vezetők, a diktátorok uralma jellemzi főleg a kis vidéki iskolákat, ahol a mindennapi megmaradás a legnygaobb probléma. Össze kellene fogni, ahelyett, hogy egymás ellen is megyünk, lásd a tanárverésekben megnyilatkozó igazgatókat! Amíg mi nem tudunk egységesen kiállni pedagógiai, szakmai céljaink és véleményeink mellett addig mit várjunk el a döntéshozóktól,a társadalom többi részétől? Ezen kell sűrgősen változtatnunk, hogy megmaradjunk!

  2. kis pont szerint:

    Varázsolni csodálatos már ha hagynak. Tapasztalatom szerint a nagyváros lakótelepi iskoláját is meg lehet szüntetni anélkül,hogy az ott folyó pedagógiai munka számítana. Kell az épület! Igaz oktatási célra, de nem az alapfoknak. Az új oktatás új tudás program reklámja ilyen iskolát reklámoz, melyet most ízekre szedett szét a fenntartó.És ehhez köze nem volt a varázslat meglétének, arra senki sem volt kíváncsi milyen napi csodák esnek meg. Tehát a padagógus csak egy kis pont s varázsolna, ha nem vennék ki a varázspálcát a kezéből.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2023.11.21.
A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21.
Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg...
(Forrás: Eduline)
--
2023.11.21.
Státusztörvény: nem taníthatnak óraadóként tovább a felmondó pedagógusok?
Szeptember 29-ig kellett nyilatkozniuk a pedagógusoknak, hogy elfogadják-e a státusztörvény alapján írt munkaszerződésüket. Rétvári Bence államtitkár úgy nyilatkozott, hogy 1205 pedagó...
(Forrás: Eduline)
--
2023.07.17.
Oszkó Péter: Nagyon nagy bajban vagyunk, ha saját pedagógusaink bérét sem tudjuk kifizetni
ZÁMOMRA A LEGBOSSZANTÓBB ÁLLÍTÁS, HOGY A SAJÁT OKTATÁSI RENDSZERÜNK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSI KÖLTSÉGÉNEK FINANSZÍROZÁSÁHOZ UNIÓS ADÓFIZETŐK PÉNZÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK, miközben vannak...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur...
(Forrás: Index)
--
2023.07.15.
„Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről
Miért beszél mindenki tanárhiányról, amikor átlagosan tíz általános iskolás gyerek jut egy pedagógusra? Mi a tanárok és mi a megrendelő, a lakosság felelőssége a magyar oktatás szétes...
(Forrás: szabadeuropa.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógia pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus ünnep