Képzelt riport…

Avagy miről is kellene beszélgetnünk őszintén, és kivel

Keverjük össze erőszakkal a tanulókat. A nehezen nevelhető, nehezen oktatható, mai nyelven sajátos nevelési igényű gyermekeket osszuk szét egyenlően az iskolák között, s a többi majd jön magától. Mondják ugyanis, hogy túl nagy a különbség az iskolák között Magyarországon az eredményesség szempontjából. Mondják, azért, mert túl korai a szelekció, és túl erős a szegregációra való törekvés. Egyes hipotézisek szerint a jogszabályokkal kikényszerített integráció hatására majd lesz esélyegyenlőség, erősödik a társadalmi kohézió, jobbak lesznek az eredmények, és csökken az iskolák közötti különbség.

Nagyjából és röviden ennyi csapódott le a pedagógusok számára a fentről jött intézkedések kapcsán. És többnyire nem jó a fogadtatás. Csodálkozunk? Hiszen nem látni, melyik az a közege, rétege a társadalomnak, amelyik ennek a törekvésnek örül. Vajon miért? Beszéljünk őszintén!

Miről is van szó? Gondoljuk tovább a hipotézis minden fent említett elemét!
Mondjuk, az asztalnál hatan ülnek: a jogszabályalkotó, a pedagógus és négy, különböző tapasztalattal rendelkező szülő. A riporter pedig kérdez.

Jogszabályalkotó: A leszakadó réteg gyermekének a jó szociális hátterű gyermekkel arra, hogy jó iskolába járjon.

Pedagógus: Ez igaz, addig, amíg bekerül. De mitől fog ugyanúgy fejlődni, mint azok, akik eleve nagyobb motivációval és előnyösebb szociokulturális környezetből jöttek, ha közben az összevonások, a pénzügyi megszorítások miatt nőnek az osztálylétszámok, és egyre kevésbé teszik lehetővé az egyénre szabott differenciálást?

1. Szülő: És amelyik hátrányos helyzetű gyerek éppen a nem jó iskolába kerül, azzal mi lesz?

2. Szülő: És amelyik szociálisan jó helyzetű gyerek éppen rossz iskolába kerül, azzal mi lesz? Nem azt kéne kérdezni inkább, miért vannak rossz iskolák?

3. Szülő: Az én gyerekem jó iskolába jár. Szeret tanulni, sok lehetőséget kap, hogy képességeit kamatoztassa, sok barátja van, és nem is szeretném, ha olyan gyerekekkel járna együtt, akik bomlasztják a jó közösséget és megnehezítik az osztály életét.

4. Szülő: Az én gyerekem is jó iskolába jár. Igaz, csak közepes tanuló, de jó légkör van az osztályban, szeret iskolába járni, mert ott sok érdekes dolog történik, és önmagához képest szépen fejlődik. Én sem szeretném, ha a nehezen kezelhető gyerekek elvennék a pedagógus idejét és kedvét az érdekes tanítástól.

J: A gyerekeknek meg kell szokniuk, hogy a társadalomban különböző rétegből származó emberek élnek együtt, és meg kell tanulniuk elfogadni egymást, meg kell tanulniuk mindenféle emberrel együttműködni, különben visszafordíthatatlanul szétszakad a társadalom, mire ők felnőnek. A kohézió nem egyik napról a másikra fog erősödni, de egyszer el kell kezdeni a tudatos beavatkozást.

P: Ebben is igazat adok. De vajon elég-e az iskolai életet nehezíteni ezzel a kényszerű vegyítéssel, az érintettek tiltakozása ellenére is, miközben a ma élő felnőtt társadalom tagjai
– élükön a média és a politikai közélet vezetőivel – gátlástalanul ellenhatást gyakorolnak gyerekre, felnőttre egyaránt azzal, ahogy viselkednek, ahogyan a lelki és szellemi levegőszennyezést „menedzselik”? Nem kellene-e más téren is tenni valamit, a jelenlegi felnőtt társadalom körében is? Mondják, az iskola a társadalom állapotát tükrözi vissza, nem rosszabb annál. Akkor miért a tükörképet kell először javítani? Vagy miért csak azt? Mert azt kényszerrel is lehet, és a kényszerítés kevesebb fáradsággal jár?

1. Sz: Az én gyerekemet elküldték a nevelési tanácsadóba, mert beszédhibás, meg diszlexiás és iskolaéretlen volt, de én nem engedtem, hogy kis létszámú, fejlesztő osztályba utalják, mert oda csupa rossz gyerek jár, és féltettem. Most meg olyan iskolába jár, ahol folyton kudarcélménye van, feketepontokat kap, és nem akar tanulni. Nem tudom, mi lesz vele. Lehet, hogy jobb lett volna mégis a fejlesztő osztály?

2. Sz: Az én gyerekem iskolája sem túl jó. Ő jó tanuló, de a tanító néni mindennapos küszködését látom, ahogy nem bír a nehezen kezelhető gyerekekkel, nem jut sok ideje a jobbakkal törődni. Az én fiam sokat unatkozik az órákon, szerintem nincsenek kihasználva a képességei, és nem tud annyit, mint amennyit tudhatna. Az iskolában nem történik semmi érdekes a tanítási órákon kívül. El is akartam vinni egy jobb iskolába, de nem vették fel, mert nem volt hely.

3. Sz: Nekünk szerencsénk van, jó iskolába kerültünk, de az ilyen tapasztalatok, mint amilyenről az előbb hallottunk, nem növelik a társadalmi kohéziót, sőt! Azt erősítik az igényesebb szülőkben, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy a gyerek jó helyre kerüljön. Szerintem annak, aki tudja, mit akar a gyerekének, joga van a legmegfelelőbb lehetőséget biztosítani. Megdöbbenve olvastam, hogy valaki felsőbb körökben felvetette a szabad iskolaválasztás megszüntetésének gondolatát. Borzasztó. Micsoda visszalépés lenne az egy magát demokratikusnak hirdető államban! Nekem nincs kifogásom a hátrányos helyzetű vagy fogyatékos gyerekek közelsége ellen, de kapjon segítséget, több pénzt a pedagógus, aki elvállalja, és ne növeljék az osztálylétszámot. Egyszerre nem lehet elvárni, hogy a több gyerekkel és a különleges bánásmódot igénylőkkel is megbirkózzon, akármilyen jó is az iskola. Le fog romlani a teljesítmény. Ez a cél?

4. Sz: Az én gyerekem nem kiemelkedő képességű, elég mozgékony és sajnos egy kicsit befolyásolható. Ha valami zűr van, mindig belekeveredik. De szerencsére az osztályban sok a jól nevelt, aranyos gyerek, sok a jó tanuló, és azok jó hatással vannak rá. Én igyekszem azok felé terelni, és a tanító néni is meg szokta dicsérni, ha valamiben ügyes, vagy ha valamit jobban csinál. A szöveges értékelésében mindig benne van, hogy önmagához képest miben fejlődött, és az is, miben van lemaradva. Így én is tudok neki segíteni itthon. Én nem tudom pontosan, mi az a társadalmi kohézió, de magam sem szeretek a nagyon kulturálatlan, békétlenkedő emberek közelében lenni, és a gyerekemet is szeretném távoltartani tőlük.

J: Egyrészt a nemzetközi statisztikák egyértelműen ezt bizonyítják. Másrészt valószínűsíthető, hogy ahol a lemaradó, hátrányokkal induló gyerekeket jó szociális hátterű tanulók veszik körül, van számukra húzóerő, és adott esetben segítséget is nyújthatnak nekik jó tanuló társaik.

P: Alapvetően ezzel is egyetértek. De vajon vizsgálták-e azt is, hogy ezek a jobb eredmények tényleg a heterogén összetételnek köszönhetők-e, vagy sokkal inkább a pedagógusok jobb módszertani felkészültségének, eleve nyitottabb, rugalmasabb gondolkodásmódjának, sőt, esetleg az egész felnőtt társadalom másfajta történelmi, kultúrtörténeti hagyományának stb.? Köztudomású, ha nem is szívesen beszélünk róla, hogy a magyar pedagógusok többsége még ma is frontálisan tanít, a hiányosságokért, a lemaradásokért büntet, szankcionál, a szöveges értékelést csak kötelező pluszteherként kezeli, a fejlesztőértékelés fogalmát nem is ismeri, vagy ha ismeri is, túl macerásnak, sőt bűnösen liberálisnak tartja, ami persze azért van, mert a liberális hozzáállás fogalmát is rosszul értelmezi. Hogyan érvényesülhetne a gyakorlatban az a lehetőség, hogy a tanulók segíthetnek egymásnak, ha evidencia, hogy egymás mögött, három padsorban ülnek ma is a legtöbb helyen, a kooperatív módszer, a projektoktatás legfeljebb csak az értekezleten meg a továbbképzéseken kerül szóba, de a gyakorlatban nem.

Aztán van itt még egy ritkán feszegetett kérdés is. Egész pontosan miféle eredmények összehasonlításáról van szó, amiben a magyar tizenöt évesek le vannak maradva? Amin a legtöbbet szoktak lovagolni, az a szövegértés, szövegalkotás meg az ismeretek alkalmazásának képessége. No de nézzünk ki a fejünkből egy kicsit! Milyen az emberek szövegértése és szövegalkotása általában? Minden második felirat, cikk, nyomtatvány hibás, még a könyvek egy része is. Slendrián, átnézetlen és ostobán megfogalmazott levelek, értesítések, prospektusok és igénytelenül összeállított helyi és országos lapok vesznek körül mindnyájunkat. Az igényesebb lapok, könyvek olvasótábora drasztikusan csökken, mert ezeket a szövegeket nem értik az emberek, vagyis inkább nem hisznek benne, hogy érthetnék és élvezhetnék. Elszoktak a gondolkodva olvasás élvezetétől.

És mi magunk hogy állunk az ismeretek alkalmazásának képességével? Miért a tizenéveseken akarjuk leverni, amit mi elmulasztottunk megmutatni, megtanítani nekik? És ők kin verik majd le, amit nem tudtak elsajátítani? Mindegy, aki szembejön, akin lehet. Mert ezt ellesték, ezt megtanulták, hogy valakin minden keservünket le kell verni. Tényleg azt hisszük, hogy a fejlődéshez, a letisztuláshoz csak a tanulókat kell máshogy csoportosítani?

1. Sz: Én nem hiszem, hogy attól jobb lenne a gyerek teljesítménye, hogy sokféle osztálytársa van. Attól lesz jobb, ha valaki többet foglalkozik vele, úgy, hogy ő is értse. Fogadnék én különtanárt is mellé, csak nem tudom megfizetni. Én megértem a tanító nénit is, aki azt mondja, hogy a huszonöt másik mellett nem tud az én fiammal külön foglalkozni órán.

2. Sz: Szerintem sem fog jobb eredményt elérni a gyenge tanuló csak azért, mert együtt jár a jókkal, vagy ha esetleg mégis, hiszen az érdeklődőbb közegben rá is ragad valami, akkor is többet veszít viszont az, akire miatta nincs ideje a pedagógusnak. Az én gyerekem gyakran meséli, hogy neki önállóan kellett dolgozni, mert a tanító néni a gyengékkel gyakorolt. Pedig ő is igényli, hogy vele foglalkozzanak, meg hogy érdekes, új feladatokat kapjon.

3. Sz: A mi iskolánkban is vannak gyengébb gyerekek meg jobbak is. Az én lányomnak például sokszor más a házi feladata is, nehezebb, de érdekesebb, mint a lemaradt osztálytársának. Az órákon gyakran csoportos feladatot kapnak, és együtt dolgoznak a jó és rossz tanulók körbe ülve az asztalt, és segítenek egymásnak. Ő nagyon büszke rá, ha a barátnője azért tudta megcsinálni az összes feladatot, mert ő segített neki. Lehet, hogy tényleg jobb lesz a hátrányos helyzetűek eredménye is, ha a tanító olyan, hogy hagyja, hogy segítsenek neki. De ez szerintem csak akkor lehetséges, hogy ha kifejezetten rossz magatartású gyerek nincs az osztályban, akit először is fegyelmezni kell, aki hátráltatja a közös munkát, akitől a szorgalmasak sem tudnak figyelni az órán. Nem szeretném, ha lenne ilyen probléma. Akkor elvinném onnan a gyerekemet.

4. Sz: Én nem értek egyet azzal, hogy mindenáron a jó eredményre kell csak figyelni. Persze, én is szeretném, hogy a gyerek minél jobban tanuljon, de még jobban örülök annak, hogy jól érzi magát az iskolában. Az lenne jó, ha az iskolákat nemcsak abból ítélnék meg, hogy a gyerekeknek milyen a tanulmányi eredményük. Én akkor se vinném el onnan, ha megtudnám, hogy, mondjuk, csak közepesek a tanulásban a többi iskolához képest, mert a tanító néni nagyon jó. Szereti őket, és sok jó programot talál ki nekik.

J: Erre megint csak azt tudom mondani, hogy a nemzetközi statisztikák ezt igazolják. A mienknél jobb eredményt elérő államokban inkább iskolán belül szelektálnak, de azt is csak bizonyos területeken. A tanítási idő nagyobb részében együtt nevelik a sajátos nevelési igényű tanulókat a többiekkel. Ezáltal ezek a gyerekek olyan magatartásmintákat leshetnek el, amilyeneket nem nagyon láthatnának, ha csak a saját, hasonló társaikkal lennének mindig együtt. Így felnőve nagyobb esélyük van a társadalomba is integrálódni, és talán a továbbtanulásra is inkább motiváltak lesznek.

P: Mindez teljesen logikusnak tűnik, és nehéz lenne megcáfolni ezt a levezetést. De azért én szeretnék visszautalni a beszélgetés elejére, amikor az itt jelenlevők közül valaki azt kérdezte, nem azt kéne-e firtatni először, hogy miért vannak egyáltalán rossz iskolák.
Kisebb különbségeket ugyanis nem csak úgy lehet elérni, hogy „rontunk” egy kicsit a legjobbak körülményein is, és javítunk a legrosszabbakén. Hogy mindegyikből középszerű legyen? Nem lehetne-e közelebbről megvizsgálni, mitől rossz a rossz? Hátha lehetne őket erőteljesebben megtámogatni: szakértelemmel, státuszbővítéssel (fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, pszichológus, szabadidő-felelős, gyermekvédelmis, könyvtáros, pedagógiai asszisztens, védőnő stb.), hagyományos és korszerű eszközökkel és még egyszer és legfőképpen szakértelemmel, netán kiemelt bérezés kíséretében. A leszakadó réteg gyermekeinek ugyanis sok olyan szükséglete van, melyek kielégítése nem történik meg a családban, ezért ezeknek a hiányoknak a pótlása is az iskolára hárul. Sok esetben a problémák fele eltűnik, amikor ezek a hiányok megszűnnek.

Azt gondolom viszont, hogy jó néhány olyan iskola működik rosszul, ahol a tanulók összetétele nem különbözik az átlagtól, vagyis a gyenge eredmény nem ebből fakad. Ne felejtsük el: attól, hogy a jó hírű iskolák körülményeit lerontjuk, még nem lesz jó iskola a rosszból! Mi lesz a nagy többséggel, amelyik nem „leszakadó” és nem különösen igényes családból származik, s amelynek tagjai vagy jó, vagy rossz iskolába járnak? Az ő esélyegyenlőségük nem számít?

És még egy szempont: a tehetségesek, a többletet igénylők jogaival ki törődjön? Vagy ez már nem is fontos ennek az országnak? Azzal törődjön a szülő? És ha nem tud, mert nem talál megfelelő iskolát, annyira „egyformák” lesznek?

Ne hazudjunk magunknak, az iskolák sosem lesznek egyformák, akármilyen jogszabályokkal is próbálják uniformizálni őket. Persze még tovább csorbulhat a szakmai önállóság, az autonómia, de a vezetők személyes kisugárzását, az összejött pedagógus személyiségeket szerencsére nem lehet egyformára kalapálni.

Vegyük már észre, hogy az iskolák nemcsak tanulmányi eredményeikben különböznek! Egy iskolának légköre, hangulata, szaga van, hagyományai, szokásrendje, nevelési stílusa, kultúrája, esetleg – uram bocsá’ – értékrendje! S az egyik családnak ez tetszik jobban, a másiknak meg az. Talán ki kéne józanodni, és az egész integrációs ügyet, társadalmi kohézióra törekvést stratégiává tenni, netán a kultúra jelentőségét újra felfedezni, és nem engedni elsorvadni az igényesebb kisebbséget kiszolgáló törekvéseket, fórumokat, sokkal többet tenni a korai fejlesztésért, a leszakadó családokért, hogy ők is képesek legyenek felismerni érdeküket, igényeiket, értékrendjüket. Hogy azok birtokában jussanak el a szabad iskolaválasztásig!

Ez lenne valóban érdeke az egész társadalomnak! Semmiképpen sem az iskolák uniformizálása. Az minden, csak nem demokrácia, és főleg nem szabadság.
Ha az iskolákat tovább korlátozzák szakmai önállóságukban, ne csodálkozzunk, hogy a fiataloknak végképp elmegy a kedvük a pedagóguspályától. A szabad iskolaválasztás pedig az egyik legemberbarátibb vívmánya Magyarországnak, nem szabad hagyni, hogy azt bárki megkérdőjelezze, még akkor sem, ha egyesek szerint vannak iskolák, amelyek ezzel visszaélve „kiválogatják” maguknak a gyerekeket. Csak addig tehetik ezt meg, amíg kevés a jó iskola. Tegyünk róla, hogy sokkal több legyen! Ez hosszú távon is jobb stratégia lenne!

Végül pedig szeretnék visszautalni egy már itt megjelent írás bevezető részére, melyben a szerző belinkelte Laár András Irdatlan bácsi című „meséjét”. Tessék nyugodtan nevetni. De aztán titokban sírni is szabad. Mert egész tragikomikus elmaradottságunk esszenciája benne van ebben a néhány perces előadásban. Az a legviccesebb az egészben, hogy mennyire nem vicc.

Veszprémi Ildikó