„Én is jártam abban a kútban, és tudom, milyen volt benne lenni…”

Ösztönösen

A főiskolai éveimet követően Pesterzsébetre kerültem egy általános iskolába, ahol életem legtökéletesebb állását kaptam meg. Napközis tanulócsoportot vezettem olyan speciális fiataloknak, akik tanulási, magatartási problémáik miatt ki lettek emelve a korcsoportjuk szerinti tanulócsoportból, és egyéni tanulást, korrepetálást igényeltek. A munkakörömhöz hozzátartozott, hogy minden nap valamilyen szabadidős csoportfoglalkozást kellett tartanom másfél-két órában. Mindez 1989-90-ben történt; ma már elképzelhetetlen lenne egy ilyen státusnak a finanszírozása.

A szabadidős programok szervezését a színjátszás témaköréhez kapcsoltam. Az alsó tagozatos csoportom hagyományos színjátszó csoportként működött, mese feldolgozásokkal foglalkoztunk elsősorban.

Az 5-6. osztályosoknak pantomim csoportot szerveztem. Mivel a csoport tagjai nem voltak hajlandóak semmilyen írott szöveg megtanulására, viszont remekül tudtak bolondozni, parodizálni és verekedni (!), úgy gondoltam, hogy ideális lenne számukra a pantomim műfaja. Néhány perces jeleneteket állítottunk össze, a huszas-harmincas évek blues és jazz zenéire, melyben „a verekedést művészi színvonalra emeltük”. Azaz a jelenetekben a konfliktusokból kialakuló verekedéseket elemeztük, részleteire bontottuk: a verekedés nem az agresszió megnyilvánulása volt, hanem egy alkotó folyamat része.

A 7-8. osztályosoknak, akiknek elsősorban a zene és a tánc jelentette a kikapcsolódást, mozgásszínház csoportot szerveztem. Igényes, nagyon igényes zenéket választva, a zenei ízlésüket új irányba terelve, a metakommunikációs jelek, a testbeszéd adta önkifejezés új lehetőségeivel élve hoztuk létre a táncetűdöket.

Akkor még nem tudtam, csak jó néhány évvel később, hogy a csoportok működésekor önismereti csoporttechnikákat alkalmaztam.

Akkor még ösztönösen, ma már tudatosan…

Még mindig csak ösztönösen

1995-ben velem is megtörtént a csoda: anya lettem. Született egy gyönyörű, középsúlyos értelmi fogyatékos, Down-szindrómás kisfiam. Az életem, az életünk teljesen megváltozott. Sámuel fiamnak sikerült elérnie azt, amit kevesek mondhatnak el magukról: nem csak a szülei, nagyszülei, közeli és távoli rokonai életére tudott befolyással lenni. A szomszédok, ismerősök, barátok, boltos nénik, autóbuszsofőrök, ismeretlen emberek arcára tud mosolyt varázsolni, és képes megtanítani őket a toleranciára.

A gyerek születését követő években megpróbáltam a sérült gyereket nevelő szülőknek olyan alkalmat teremteni, ahol beszélgethetnek problémáikról, arról, hogy hogyan élik meg a folyamatos nehézségeket.

Akkor még nem tudtam, hogy az önsegítő csoportokra jellemző metódust használom. Akkor még ösztönösen, ma már tudatosan…

Tudatosan

1996-tól a családunkban megjelent, természetesen nem előzmények nélkül, a kábítószer-probléma, a heroin. Eleinte alkalmi fogyasztóként, majd külső szemlélőként, segítő társként, barátként figyeltem a párom és mások leépülését, pusztulását, kínjait.

2001-ben létrehoztam egy civil szervezet által működtetett drogprevenciós irodát, amelyet mint szociális munkás azóta is vezetek. Az elmúlt években több száz drogproblémás, veszélyeztetett helyzetű, iskolai, magatartási, családi problémákkal küzdő fiatallal, nem fiatallal (bűnelkövetőkkel) és pozitív mintákat képviselő, nyitott toleráns segítő szándékú tinédzserekkel volt szerencsém találkozni.

Szeretem a munkámat. Egy idő után jöttem rá arra, hogy sikerült a hátrányból előnyt kovácsolnom.

Hátrányból előnyt kovácsolni

Azok a fiatalok, akikkel nap mint nap találkozom, többszörös hendikeppel indulnak neki az életnek. Nincsenek tisztában értékeikkel, nincs önbizalmuk.

2005-2006-ban OBmB támogatással 80-90, 15–20 év közötti fiatal bevonásával valósítottunk meg egy bűnmegelőzési modellprogramot. A Ne tedd! programnak is az egyik fő eleme az volt (részletek: www.bunmegelozes.hu), hogy összegyűjtsük a gyerekek „tehetségmorzsáit”, melyek önmagukban nem is tűnnek tehetségnek. Önmaguk egy-egy darabja egy alkotás részeként (a mi esetünkben ez a film volt) mások számára pozitív értéket közvetíthet. Jót tenni, jónak lenni, elismerést, dicséretet kapni számukra ismeretlen újszerű élményt jelentett.

Ez volt a sikerünk egyik kulcsa.

Nem tettünk semmi egyebet, csak felülemelkedtünk azon a stigmán, mellyel a programba érkeztek a fiatalok, tiszta lappal indulhattak nálunk. A róluk kialakult kép, az önmagukról alkotott image nem befolyásolta a mi viszonyulásunkat, számunkra az ő történeteik csak sztorik voltak. A sértéseiknek és agresszióiknak, mi nem szenvedő alanyai voltunk. Nem alkottunk ítéletet, egyszerűen csak gyerekek voltak, akik már az első foglalkozás után érezték, hogy számítunk rájuk, hogy fontosak nekünk.

Ki a jó segítő?

Gyakran eszembe jut mostanában az a tanmese amit a segítéssel kapcsolatban sokszor hallottam már képzéseken.

Ha valaki beleesik a kútba, ahhoz, hogy én segíteni tudjak neki, nem kell utána ugranom, sőt az a jó, ha én kint vagyok a kútból, mert csak így tudom kihúzni őt.

Ez igaz. De az én dolgomat megkönnyíti az, hogy én is jártam abban a kútban, és tudom milyen volt benne lenni. Sokak szerint túlságosan kötődöm érzelmileg azokhoz az emberekhez, akikkel az irodai munkám során találkozom, lehet, de másképp nem tudnám ellátni a feladataimat. Bármilyen sikereket is értünk el az utóbbi években, csak annak tudhatóak be, hogy nagyon megérintenek a problémáik, és nagyon személyes emberi kapcsolat alakul ki közöttünk.

Ha visszagondolok a tanulmányaimra… én nem vagyok jó segítő.

Hentes Ildikó