Nagyon sok gondot okoznak a család és az iskola közötti kompetenciahatárok bizonytalanságai. Nem egyértelmű ugyanis, hogy kinek pontosan meddig terjed a jogosítványa. Így míg az egyik oldalon a felelősség teljes áthárítása jellemzi a szülők egy részét, a másikon tartja magát az álláspont, mely szerint az iskolának nincs joga beleszólni a gyerek nevelésébe, az kizárólag a szülő privilégiuma. Az eredményekhez Kádár Judit fűzött kommentárt.
A szülőkkel kapcsolatban a válaszadók 26 erősséget és 90 gyengeséget említettek meg. Az erősségek és gyengeségek tematikája több ponton érintkezik. Az együttműködés megléte, az erősségeknél, hiánya a gyengeségeknél merül fel. A megrendelői öntudat erősödése pozitív, a jogok egyoldalú emlegetése negatív vonás. A korszerű oktatás iránti igény az egyik oldalon, a merev teljesítményközpontúság a másik oldalon jelenik meg. A kép azért is rendkívül sokszínű, mivel a szülők társadalma szociális helyzetük, iskolázottságuk, a gyermekeikkel kapcsolatos elvárásaik, ambícióik, az iskola iránti attitűdjük szempontjából rendkívül heterogén.
Erősségek
Viszonylag nagy számban fogalmazódik meg a felismert közös célok és értékek alapján történő együttműködés jelentősége, a szülőknek a döntésekbe történő bevonásának lehetősége és haszna, a szülői érdekérvényesítés iskola demokráciát erősítő és légkörét, nevelői hatékonyságot fokozó hatása. Egyre markánsabban nyilvánulnak meg a szülők elvárásai a korszerű oktatás iránt, egyre érzékelhetőbb a megrendelői öntudat erősödése. Nehéz megállapítani, hogy melyik ponton fordul át e tendencia megítélése az iskolai tevékenységet erősítőből gyengítő hatásúba.
Többen megemlítik, hogy vannak együttműködésre kész szülői csoportok. Igaz, hogy ez az együttműködés csupán „sziget a dzsungelben”, de ha a pedagógus nem hagyja veszni, komoly pozitív hozadéka van. Felmerül olyan vélemény is, mely szerint a működőképes család–iskola kapcsolat inkább a pedagógusokon múlik, mint a szülőkön, tehát ezt inkább az iskola, a pedagógusok erősségei között kell feltüntetni. Előfordulhat, hogy a fenntartó erőszakossága gátolja, hogy ez a kapcsolat egyáltalán létrejöjjön. A véleményekből kiderül, hogy ennek az együttműködésnek különböző megjelenési formája van. A segítségnyújtás lehet anyagi természetű (szülői alapítványok, szponzorálás), a szülők éppen azért, mert személyükben érdekeltek, könnyen mozgósíthatók az iskoláért végzendő feladatok elvégzésére. Néhányan erősségként értelmezik a különböző családok kultúrájának, a sokféle nevelési stílusnak az együttességéből adódó sokszínűséget.
Az iskolától részben függetlenül, de a pedagógiai munka szempontjából feltétlenül pozitívumként merül fel a szülők többségének gyermekközpontúsága, a saját gyermekét védő attitűdje és az a tagadhatatlan tény, hogy ő az, aki minden – szerepéből természetesen fakadó – elfogultsága mellett a legtöbbet tudja a saját gyerekéről.
1. táblázat
Erősségek
Említések száma
Említések gyakorisága (%) n=26
Partneri kapcsolat az iskolával
10
38,5
Készség a segítségnyújtásra
8
30,8
Anyagi támogatás
3
11,5
Gyermekközpontúság
3
11,5
A családok sokfélesége
2
7,7
Gyengeségek
A szülők említett gyengeségei négy témakörbe sorolhatók. A legnagyobb hangsúllyal a családi nevelés hiányosságai kerülnek elő, nem sokkal maradnak el a család és az iskola közötti kapcsolat problémái, és jelentős az aránya a szülők és a pedagógusok által képviselt értékrend különbözőségéből eredő gondoknak. Kisebb gyakorisággal, de felmerül néhány, a család helyzetét meghatározó és az iskolával kialakuló kapcsolatot is befolyásoló társadalmi szintű jelenség.
A családi nevelés hiányosságai között vezető helyen vannak a család által közvetített negatív életminták. Ezek a legkülönbözőbbek lehetnek a fogyasztói ideál kritikátlan képviseletétől a célnélküliségen keresztül egészen a deviáns viselkedési módokig. A családok egy része az elsődleges szocializációt is elhanyagolja, számos alacsonyan szocializált szülő alkalmatlan és felkészületlen arra, hogy saját gyerekét nevelje, tovább örökíti az igénytelenséget, a fejletlen szociális kultúrát. Megfogalmazódik az is, hogy a családok jelentős része nem nyújt sem anyagi, sem pedig érzelmi biztonságot a gyermekének.
Az egyik válaszadó így fogalmaz: „2 éves korig kiskirályfik és királylányok, utána csak problémák a gyerekek. Nem csoda, hogy nem értik meg a világot ilyen szemlélet mellett.”
Az elhanyagoláson és a közömbösségen kívül felmerül a szülők tehetetlensége, eszköztelensége a gyermek nevelésében, a követelmények hiánya, az igénytelenség, ami igencsak megnehezíti a gyermek iskolai pályafutását és a pedagógus munkáját. A válaszadók megemlítik még a bizalmatlanságot és az egyes családokban előforduló erőszakot is.
Nyilván más társadalmi rétegekben gyakori a gyerek hajszolása a minél jobb tanulmányi eredmény elérésére és az egyéni karrier érdekében a kemény, teljesítményközpontú oktatás megkövetelése az intézménytől.
A család és az iskola kapcsolati zavarainak jelentős hányadát az okozza, hogy a szülők egy része áthárítja a felelősséget az iskolára, és nem hajlandó részt vállalni a nevelésből. Többen ingyenes szolgáltató helynek tekintik az iskolát, amelynek az a dolga, hogy megnevelje a gyereket. A felelősség áthárítása gyakran az iskolával, a pedagógussal szembeni kritikus, sőt nem ritkán ellenséges attitűddel párosul. A szülők nagy részéből hiányzik az iskola, a pedagógus iránti tisztelet, és vannak olyan rétegek, amelyek az iskola által közvetített tudást is értelmetlennek tartják. Lenézik a tanári szakmát, folyamatosan bírálják a pedagógusokat, és negatív véleményüket gyermekeik előtt sem leplezik.
Nagyon szűk az a réteg, amely kész és képes az iskola együttműködő partnerévé válni: sokkal gyakoribb, hogy a felmerülő problémákért a pedagógusokat okolják. Elvárásaikat általában ritkán, s ha mégis, nagyon rossz hatásfokkal kommunikálják. Gyakran hangoztatják azonban a jogaikat, miközben képtelenek a valódi érdekérvényesítésre. A jogérvényesítésben többnyire gyakorlatlanok, és ha nem érnek célt, előfordul, hogy agresszíven lépnek fel a pedagógusokkal szemben.
Nagyon sok gondot okoznak a család és az iskola közötti kompetenciahatárok bizonytalanságai. Nem egyértelmű ugyanis, hogy kinek pontosan meddig terjed a jogosítványa. Így míg az egyik oldalon a felelősség teljes áthárítása jellemzi a szülők egy részét, addig a másikon tartja magát az az álláspont is, mely szerint az iskolának nincs joga beleszólni a gyerek nevelésébe, az kizárólag szülő privilégiuma.
Az iskola a legszélsőségesebb szülői elvárásokkal kénytelen szembesülni. Akad olyan szülő, aki elvárja, hogy a pedagógusok tolerálják az ő „problémás” gyermekét, miközben megköveteli, hogy más „problémás” tanuló ne járjon az ő gyermekével egy osztályba. A szülők egy hányada rosszul tűri a különböző kultúrák egyidejű jelenlétét az iskolában, s mialatt az iskola integrálni törekszik, inkább a szegregációt részesítik előnyben.
Nem ritka az sem, hogy szülők „falaznak” a gyermeküknek, felmentik őket, ha szabályt szegnek, segítenek abban, hogy megússzák a büntetést.
Mint a szülői gyengeségeket fokozó jelenséget a válaszadók megemlítik az általános egzisztenciális problémákat, a munkanélküliséget, a szülők többségének hajszoltságát, valamint a családok általános válságát, a családok jelentős részének szétesését, az egyszülős családok számának növekedését, valamint a gyermekvállalási kedv lanyhaságát.
2. táblázat: A szülők gyengeségeinek összesített listája
(gyakorisági rangsor)
Gyengeségek
Előfordulás
Gyakoriság (%)
N=90
Kritikus, ellenséges attitűd a pedagógussal, az iskolával szemben
12
13,3
Elsődleges szocializációs hiányosságok, igénytelenség
11
12,2
Negatív életminták nyújtása
11
12,2
A nevelői felelősség áthárítása az iskolára
11
12,2
Elhanyagolás, érdektelenség, a biztonság hiánya
10
11,1
A kompetenciahatár bizonytalanságai
8
8,8
Hiányzó készség és képesség a partneri szerepre
6
6,6
Értékkülönbségek
6
6,6
Válságjelenségek a családban (lazuló kapcsolatok, szétesés, elbizonytalanodás stb.)
Álló hete halasztom ezt a kommentárt, úgyhogy nagyon frappáns mentséget kell találnom, hogy elkerüljem a megkövezést. Íme: a múlt hét szerdáján befejeződött legkisebb lányom érettségije (ökröt vágtunk, tósztot mondtunk, gyermek a mennyekben, anyja pihegve el a balfenéken), így – huszonhárom év után – megszűntem „közoktatási anya” lenni. Jól látható tehát, hogy az írás halogatása nem késlekedés volt, hanem példás önmegtartóztatás az objektivitás esélyének visszanyerése végett.
A meccs végeredménye (90:26 a szülői rossz tulajdonságok javára) azonban kissé még így, újdonsült objektivitásom birtokában is megviselt. Ilyenek lennénk, ilyen lettem volna nagy valószínűséggel magam is ennyi éven keresztül? Egyáltalán kik ennek a lehetetlen társaságnak a tagjai, akikről több mint háromszor annyi rossz, mint jó mondható?
A KSH 2001-es népszámlálási adatai szerint 5 647 658 ember (volt akkor) szülő széles e hazában, a teljes népességnek több mint a fele. A teljes népességbe persze az újszülöttek és az aggastyánok is beletartoznak, úgyhogy menjünk közelebb és nézzük a felnőtteket 30 és 60 év között. Így már kicsit bonyodalmasabb munka a táblázatokból kitermelni a számunkra fontos adatot a szülők létszámáról, de néhány összeadás és szorzás után megvan ez is: a 30-60 év közötti lakosság kb. 83%-a szülő. Róluk beszélünk, nekik állítottuk ki ezt a nem túl fényes bizonyítványt.
Mármost, ha az ország fele lakosságáról, „közoktatási szülő korú” felnőttjeinek több mint 80%-áról beszélünk, akkor szó mi szó, magunkról beszélünk. Ez – ha így van – már önmagában is elég kínos. Tetézi a bajt, hogy nagyon nagy valószínűséggel még csak nem is ez történt. A pozitívumok és negatívumok felsorolásából énelőttem négy szülői réteg körvonalai rajzolódnak ki: kettő nagyon markáns és kettő meglehetősen elmosódott csoport kontúrjai.
1. (markáns, pozitív) Az eminens, icipicit stréber szülők csoportja. Az ide tartozó szülő együttműködő, vagyis egyetért, közös értékeket vall a pedagógussal, anyagilag támogatja az iskolát (az alapítványát), részt vesz a szülői munkaközösség felelősségteljes munkájában, kifesti a tornatermet, szendvicset készít a farsangi mulatságra, tüntet vagy petíciót ír alá a tanár elbocsátások, iskolabezárások ellen.
2. (elmosódott, pozitív) A jó fogyasztók csoportja. Az ide tartozó szülő igényes, támogatja a korszerű oktatási-nevelési módszereket (hogy pontosan miket, az nem kerül részletezésre), megrendelői viszonyban áll az iskolával, de nem túl öntudatos, bíráló, irreális teljesítménybe hajszoló módon áll szemben – sem a gyerekével, sem a pedagógussal.
3. (markáns, negatív) A neveletlen, renitens szülők csoportja. Az ide tartozó szülő egyáltalán nem, vagy negatív életmintákat nyújtva neveli gyermekét, saját – igénytelenségéből, szocializációs hiányosságaiból, illetve a pedagógiai normákkal összeegyeztethetetlen értékrendjéből fakadó – nevelési kudarcaiért nem önmagát, hanem (ellenségesen, agresszívan) az iskolát, a pedagógusokat teszi felelőssé. Nem együttműködő, vagyis nem fogad szót, a dolgát nem végzi el, viszont követelőzik, a jogairól szájal és elvárja, hogy a pedagógusok szót fogadjanak neki és az ő munkáját is elvégezzék. Így persze nem is lehet vele kommunikálni.
4. (elmosódott, negatív) A szerencsétlen szülők csoportja. Az ide tartozó szülő komoly egzisztenciális, családi, érzelmi problémákkal küszködik: elvált, elvesztette az állását, testi, lelki, anyagi gondok gyötrik. Nehézségei ellepik, és bár nemigen marad ideje, ereje a gyerekére, inkább sajnáljuk, mintsem haragszunk rá.
Ha a vonásegyüttesekből kirajzolódó markáns csoportokra tekintünk (a szülői pozitívumok 81%-a, míg a negatívumok 97%-a hozza létre ezeket), a közelmúltunkat jellemző borzadály néz vissza ránk: a „létező szocializmus” gyakorlati értékhierarchiája, melynek tetején az ugyanazt valló, engedelmes „jó alattvaló”, legalján a hőzöngő, beilleszkedésre képtelen „rossz alattvaló” állt. Csúf képet mutat a tükör, de mi mégsem csodálkozunk nagyon – ez egy történeti tükör, ami benne látható, az társadalmunk történeti állapota, a magunk történeti állapota, az iskoláink történeti állapota.
A vonásegyüttesek révén kirajzolódó két elmosódott csoport jelenünk két jellegzetes társadalmi rétege: a sikeres fogyasztóké és a státusukban, biztonságukban, kapcsolataikban megingott sikerteleneké. Kissé még elnagyolt, nem elég részletgazdag ez a kép, itt-ott bizonytalan a hozzá fűződő értékelés. A sikeres fogyasztók (megrendelők) éppúgy átcsúszhatnak a negatívan értékelt követelőző csoportba, mint a sikertelenek.
Térjünk vissza most a 30–60 évesek 83%-át kitevő szülők sokmilliós tömegéhez, és tegyük fel a kérdést: a rájuk vonatkozó értékelés két fő csoportja (az eminensek és a renitensek) vajon milyen arányban vannak jelen ebben az irdatlan sokaságban? Mindenki, aki ült már szülői értekezleten, tudja, hogy valaki mindig akad, aki elvállalja, hogy beszedi az osztálypénzt vagy részt vesz a szülői munkaközösség áldozatos munkájában, de azért nincs olyan nagy tülekedés ezekért a nemes szerepekért. Mindenki, aki ült már szülői értekezleten, ácsorgott hosszasan az iskola folyosóján a tanári fogadóórák alkalmával, tudja, hogy mindig akad egy-két szülő, akinél elszakad a cérna, és sírva fakad vagy dühbe gurul és vádaskodni kezd, de azért ez is inkább kuriózum, mint általános szülői viselkedési mód.
Ennyire előítéletesek lennénk, vagy egyszerűen csak az a helyzet, hogy az iskola olyan szerephelyeket és megnyilatkozási lehetőségeket tart fönn a szülők számára, olyan útvonalakat a szülő–pedagógus kommunikáció számára, ahol ez és ennyi, ami látható belőlük? Mik ezek az útvonalak és szerephelyek?
Az iskola és a szülők periodikusan ismétlődő találkozásai – a szülői értekezletek és a fogadóórák – információcserére, tartalmas beszélgetésre, tényleges problémamegoldásra tökéletesen alkalmatlanok még akkor is, ha névleg ezzel a céllal kerülnek megrendezésre. Valójában a hierarchikus működés legitimációját szolgálják ezek a találkozások: az iskola a szülők felé is demonstrálja és időről időre megerősíti a hatalmát, kijelöli a helyüket hierarchiája névleg magas, valójában meglehetősen alacsony szintjén. Beülteti őket az iskolapadba, és frontális szózatot intéz hozzájuk: tájékoztat, értékel, utasít. Sorban állva várakoztatja őket a folyosón, majd (mindegyikükre rövid időt szánva) engedélyezi a színe elé jutást, végül a behúzott füllel-farokkal távozást.
A szülők többsége – engedelmes alattvalóként – a kotta szerint járja ezt a táncot: jegyzetel, bólogat, lehajtott fejjel sopánkodik vagy együtt örvendezik a tanárral. De nem mindenki. Gyakori panasz, hogy épp azok a szülők nem járnak szülői értekezletre, fogadóórára, akik gyerekével valóban probléma van. Miért járnának? Nekik tényleg segítségre lenne szükségük, arra pedig ebben az elrendezésben sem hely, sem idő, sem mód nincsen. Kevés kivétel azonban mindig akad: ők a balhézó szülők. Nagyon fontos szereplők, az egész legitimációs körtánc értelmét veszítené nélkülük. Deviánsok nélkül honnan is tudhatnánk, hogy mi rendben vagyunk? A puszta tény, hogy jelentősebb nyelvbotlás nélkül végig tudtuk mondani a mondókánkat, önmagában még nem biztosítana elegendő társas megerősítést az egyébként elképesztően fölösleges és megnyomorító törzsi rítus fenntartásához. A jelenlevő vagy a helyzetben implikált kisebbik alattvaló (a tanár számára a szülő és mindkettőjük számára a gyerek) léte megerősíti, a deviáns szülő látható jelenléte viszont minden résztvevő számára abszolút és megkérdőjelezhetetlen módon stabilizálja a törzsi együvé tartozást. Ugyanúgy egyébként, mint a deviáns diákok jelenléte az osztályban és a deviáns tanároké a tantestületben.
A renitensek jól látható, mindenkinek fontos csoportja után foglalkozzunk most az eminensekkel. A ritualizált szülő–tanár együttlétek csúcsa az eszemká (szülői munkaközösség): az osztály eszemkája, az iskola eszemkája és az egész piramis csúcsán nagyon-nagyon modern, szörnyen demokratikusnak látszó és egészen fölösleges módon az iskolaszék elit eszemkája. Szülői munkaközösség a legdemokráciafosztottabb időkben is volt, nagyjából annyi konstruktív lehetőséggel és szereppel, mint a magyar-szovjet baráti társaságoké. Szedték az osztálypénzt, virágot vettek belőle a tanároknak pedagógusnapra és évzáróra, büfét biztosítottak az osztálybulikhoz, és a szülői értekezleteken néha azzal zaklatták a fáradt szülőket, hogy tessenek cserepes virágok behozásával részt venni az osztályterem szépítésében. Évente egy, legfeljebb két alkalommal egy szobában ülhettek az igazgatóval, és meghallgathatták, mennyi sok szép dolog történik az iskolában a diákok testi és lelki épülésére. Buzgó munkálkodásuk egyik legfőbb jutalma éppen ez volt – pár órán keresztül egy levegőt szívhatni az igazgatóval – a másik legfőbb jutalma pedig az, hogy az évek során bizalmas viszonyba keveredhettek gyerekük tanító nénijével.
Bár jó másfél évtizede is van már annak, hogy a magyar-szovjet baráti társaságok eltűntek a rendszerváltás süllyesztőjében, a ránk köszöntött demokrácia iskoláiban az eszemkák élnek és virágoznak. Igaz, hogy a nevük azóta szülői szervezetre változott az oktatási törvény szövegében, és annyi jogot kaptak, hogy azt a legboldogabb skandináv szülők is elirigyelhetnék, de ettől még talpig eszemkák maradtak. Ma sincs más alapja a létüknek, mint az, hogy az iskola összehívja őket, ma sem csinálnak mást, mint hajdanán. Továbbra sem a szülőknek fontos, hogy jelen legyenek az iskolában, hanem az intézménynek fontos, hogy a hierarchiájába beszippantson tízegynéhány szülőt, akik a továbbiakban – megsokasodott szülői jogok ide vagy oda – valójában pusztán szimbolikus módon jelenítik meg a szülőket az intézménypiramis csúcsain. Rendes, békebeli eszemká ez a javából még akkor is, ha a törvény szerint olyan nagyságrendű kérdésekben, mint az iskolai házirend elfogadása vagy az igazgatóválasztás, ki kell kérni a véleményüket.
Apró elmozdulások – az apró elmozdulások kísérletei – azonban tapasztalhatók. Egyre több iskolában kísérleteznek ún. szülői klubokkal, néhány bátor tanár olyan osztálykirándulásokat, szabadidős programokat szervez, ahova diákjai szüleit, testvéreit is meghívja. A rendszer logikáját azonban sem az előbbi, sem az utóbbi próbálkozás nem képes áttörni. Miért? A szülői klubok gyakorlata általában afféle reszocializációs, népnevelői próbálkozás az iskola részéről: egy-egy (a pedagógusnak fontos) nevelési kérdés ismertetésére meghívnak egy szakembert, aki felvilágosítja a megjelent szülőket arról, hogy „a tudomány mai állása szerint” mi a szép, a helyes, mi a teendő, ha a gyerek nem tanul vagy verekszik. Kevés szülőt csábít be a fakanál mellől az iskolába ez a remek lehetőség, ami nem nagy csoda – a felnőtt ember nem rajong azért, ha éretlen tacskónak nézik és kioktatják. A szülőkkel közös focizás más okból hatástalan kísérlet a normális pedagógus-szülő kommunikáció megteremtésére. Az oldott, barátkozós légkör lehet nagyon kellemes, de inkább a jóleső bratyizás, a nyájas magánemberi csevely lehetőségét nyújtja (különösen a gyerekek jelenlétében), mint a felelős együtt gondolkodás, helyzetértékelés, problémamegoldás esélyét. Az iskola, a pedagógus az első esetben benne ragad a nevelési helyzet feloldhatatlan aszimmetriájában, a másodikban radikálisan megtagadja, hogy egyáltalán szereplője lenne annak, amennyiben úgy tesz, mintha inkább kedves ismerős vagy távoli családtag volna. Nincs mit csodálkozni azon, ha ezeket a nagyszerű alkalmakat is kizárólag azok a szülők veszik igénybe (azok közül is meglehetősen kevés), akik szülői értekezletre és fogadóórára is járni szoktak, és még ők is inkább az udvariasságukkal, mintsem a konstruktivitásukkal vannak jelen – ez a két helyzet ugyanis egyáltalán semmi lehetőséget nem kínál a konstruktív jelenlétre.
Megvan tehát a két markáns szülői csoportunk, de hol marad a többi? Ha egy emberi kapcsolatrendszert hatalmi szempont vezérel és uralmi szemlélet hat át, abban egyfelől elképesztően gyorsan romlik az észlelés pontossága, másfelől emberek, tények, helyzetek, folyamatok garmadái maradhatnak észrevétlenek.
Vessünk egy pillantást a tabella legaljára, az alig 2-3 szavazattal méltányolt szülői jó tulajdonságokra. Némi (számszerűen csekély) pozitív jelentősége van annak, ha egy szülő szereti és ismeri a gyerekét. És még különböző fura szokásai, hagyományai, értékei, nevelési tapasztalatai is lehetnek, amik ugyan sok vizet nem zavarnak (mindössze két említésre méltatjuk), de azért színesítik a képet. Kedves véleménynyilvánítók! Nem erről kellene elsősorban és a legsürgősebben beszélnünk? Nem ezt kellene hirtelen-hamarjában felfedeznünk? Nem ez lenne a legfontosabb tartalma annak a „partneri viszony”-nak és együttműködésnek, amit annyira értékelünk és áhítunk, de amiről csak az anyagi támogatás, az abszolút értékegyezés, a társadalmi munkában végzett tornaterem-meszelés és a petíciógyűjtés jutott az eszünkbe? Lehetséges, hogy alig ketten-hárman gondoljuk fontosnak azt a mérhetetlenül sok ismeretet és helyzetmegoldó tapasztalatot, amit a szülők hatszor-tizennyolcszor 356 nap alatt szereztek, azt az érzelmekkel átjárt, elmélyített tudást, amivel a gyerekük jókedvét, rosszkedvét, szokásait, indulatait, lelkesítésének vagy megnyugtatásának módjait kiismerték? Lehetséges, hogy mindössze ketten gondoljuk említésre méltónak, hogy milyen jó és hasznos a gyerekek iskolai nevelésében, ha megismerjük – és értékesnek ismerjük el – a szüleik hagyományait, kultúráját, vallását, etnikumát, hobbijait, a számukra fontos testi, lelki, közösségi, spirituális értékeket? Azt, hogy jó, ha ezekből sok van?
A kérdés nem az, hogy előítéletesek vagyunk vagy előítélettől mentesek. A kérdés nem az, hogy a szülők nagyon nagy többségükben jók vagy rosszak. A kérdés az, mi az a helyzet, amiben előre kódolt, hogy csak így fordulhatunk feléjük, csak ennyit láthatunk, értékelhetünk belőlük, csak ennyit akarhatunk tőlük. A kérdés az, hogyan változtatható meg az a helyzet, ami ilyen előítéletekkel és érzékcsalódásokkal terheli meg olyan emberek kapcsolatát, akiknek közös feladataik, felelősségük van, akiknek nagyon sok dolguk lenne egymással és a rájuk bízott gyerekekkel.
A szülőkről szóló értékelésnek nekem ezek a tanulságai. Szomorúak, de fontosak. „A valóságtól való elfordulás maga is valóság” – idézi a kiváló Sebastian Haffnert a szintúgy kiváló Bihari Péter a mai Élet és Irodalomban. Bibói gondolat – teszi hozzá. (Bihari Péter: Őskatasztrófa és a főbűnök. Élet és Irodalom, 2008. június 20. – A szerk.)
eddig is tudtam, Judit nagyon hasznos dolgokat lát meg (először azt írtam, kiváló szakember. de hol van nekem akkora ismeretem, hogy ezt én merjem kijelenteni róla). irigylésre méltó, ahogy megfogalmazza a lényeget.
A legtöbb iskola-pedagógus-szülő-gyerek kapcsolat semmitmondó, sematikus – úgy, ahogy Judit írja (csak ő finomabban fogalmaz, mint én). Úgy, ahogy az emberi kapcsolatok is lassan azokká váltak. Valóban kellenének igazi, mély, egymás megismerésére való törekvések ahhoz, hogy a gyerek érdekében a felek hatásosan tudjanak együttműködni. Ám ehhez olyan programokat kellene szervezni,amelyek a játzótereken alakulnak ki spontán módon a kisgyermekes szülők között, míg a csemeték játszanak. Talán elég lenne először csak odafigyelni egymásra. Igazán. Őszinte érdeklődéssel.
A szülők ma sem tényleges résztvevői az iskolai munkának, noha vannak és voltak erre törekvések (különösen a reformpedagógiákban). A kérdés az: lehet-e ma még a szülők bevonása nélkül nevelni, oktatni?
Nem baj, ha a szülő kritikus a sulival, pedagógusal szemben akkor, ha meg tudjuk beszélni. Sőt, ha tudunk tanulni belőle. Mert mi van akkor, ha neki van igaza?
Nagyon tetszett. Hadd részletezzem még:
Kistelepülés, 50 km-es távolságban nincs 30000
lakosú város.
Munkahelyek korlátozottak: varrodák, hipermarketek, 150 km-es távolságon túli munkahelyek, ahová buszon hordják a dolgozókat (ingázók: nők, férfia betanított munkákra), közalkalmozottak: iskola konyhája, óvoda, iskola, öregek otthona alkalmazottai, polgármesteri hivatal dolgozói, házisegítségnyújtás alkalmazottai, posta, takarék, ábc, egy-két alkalmazottat foglalkoztató kocsmák, mezőgazdasági "vállalkozók", "őstermelők" idénymunkára amk könyvvel foglalkoztatott dolgozói, közhasznú foglalkoztatásban résztvevők, közcélú foglalkoztatásban résztvevők. A nem dolgozók: legalább 4, de több mint 10 éve tartós munkahellyel nem rendelkező, az életszinvonal alatt mélyen, "mélyenalatta" élő vegetáló szülőkig: ide már az újság sem jár, jó ha van áram a lakásban, rendszeres jövedelme a családi pótlék. Szóval ők a szülők: értelmiségitől a 8 osztályt sem végzettekig, a rendszeresen napi 8 órát dolgozóktól a rendszeresen 12-16 órát dolgozókig (utazást is nyilván beleszámítva), a rendszeresen nem dolgozóktól az alkalmi munkát még vállalókig. Találjatok erre programot. Találjatok olyan közös megbeszélést, amely egyaránt érdekli mindannyiukat.
Egy álláspont egy szülőtől: buszváróban ülök, mellettem két szülő két gyermek 15-16 évesek. Felháborodott szülők, a gyermekek osztályismétlésre kényszerülnek, mert a tanár megbuktatta gyermekeket 4-ből, direkt, hogy ne tudjanak pótvizsgázni. Egyből csak azé bukott a G, mert nem vitte el a felszerelését egész évbe, de mér pikkel rá ennyire a tanár, meg miaz, hogy nem lehet órán egy szót se szólni, oszt azé is egyes, hát nem csoda hogy megbukott, de megmondtam a tanárnak a bótba, hogy legközelebb találkozunk megverem, hát ahho meg mit szósz, hogy a segélyt munkáho köti? Derekt kiszurnak a jónéppel. Hangos egyetértés.
Biztos, hogy bennünk pedagógusokban is van hiba, de ezt a szülőt is valamikor mi neveltük, oktattuk, ne mondjátok már hogy mi tettük ilyenné!
Van egy társadalmunk, amiből egy cikkelyt az iskola kap szülőkből, gyermekekből. Amelyik iskola nagyobb cikkelyt kap az majd megfullad, ez nem csak a pedagógusok dolga már.
Tudom, fontos a párbeszéd; tudom jó lenne, ha mindenki maga találná meg a szüleihez vezető utat, de ennyire heterogén szenzorokkal nem rendelkezünk.
Erre lett volna válasz az integráció, gondolták, hogy interálódó gyermek szüleit is integrálják majd a szülők?
És mi a pedagógusintegráció: alfától omegáig ismernem kell a szülők szociális érzékenységét, szociális réteghelyzetük kényszerpályáit? Mindenkor mindenkinek jól kell reagálnom, konfliktushelyzetben jól döntenem,……..
Kedves Csilla!
Mindenben igazad van, ám ezeket a szülőket is mi neveltük (sőt, a döntéshozóinkat is!): ezért is kongatom a vészharangot már nagyon régóta. Ezért nem hiszek abban, hogy most varázsütésre mindent meg lehet változtatni, mindent meg lehet oldani. De legalább kezdjük el végre!
„…alfától omegáig ismernem kell a szülők szociális érzékenységét, szociális réteghelyzetük kényszerpályáit? Mindenkor mindenkinek jól kell reagálnom, konfliktushelyzetben jól döntenem…” Igen Csilla, ez így van, ennek a körülményeit, eszköztárát kell megteremteniük az iskoláknak.
Hozott anyagból dolgozunk, és ez éppúgy igaz a pedagógusokra, mint a szociális munkásokra, családgondozókra (akik nem mondhatják, hogy a deviáns családot nem gondozom, nem segítem), az orvosokra (akik nem mondhatják, hogy a büdös nénit vagy a betegségbelátással nem rendelkező bácsit, a cigiző beteget nem kezelem). Ugyanígy igaz rám, aki nem mondhatom, hogy nem teszek meg mindent egy gyerekért, akinek tünetei mögött ott áll a családja rettenetessége – márpedig a „mindent megtevéshez” elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy rendszeresen szót kell értsek a piás apukával, pszichiátriai beteg anyukával, a gyakorlatilag írástudatlan, alulszocializált, munkanélküli, együttműködésre teljesen motiválatlan… (folytasd) szülőkkel éppúgy, mint a motivált, többdiplomás, mindenféle rapportra maximálisan képes felnőttekkel. És – nem mellékesen – szót kell értsek a kiégett, motiválatlan, ellenséges, a gyerektől inkább szabadulni, mintsem neki segíteni akaró tanárokkal éppúgy, mint a legjobb felkészültségű és szándékú, pedagógiai eszközökben és kreativitásban csordultig ellátott kollégákkal. Ha ez nem megy, az csőd, és hiába mutogatok a társadalomra, a törvényhozók vétkeire, a személyes és szakmai kompetenciáimon kívül eső körülményekre, az a magam személyes és szakmai csődje.
A buszmegállós példában elhangzott mondatok némelyikén azért elgondolkoznék. Míveletlen, ellenséges, belátásszegény mondatok, annyi szent, de fölvetnek néhány kérdést.
1. Valóban elégtelennel honorálandó-e a tanórát zavaró fecsegés?
2. Nagyon csúnya dolog, ha egy 15 éves a teljes tanéven keresztül képtelen a tanszereit eljuttatni az iskolába. Ezért megbuktatjuk?
Ezek valóban részei a mindennapos iskolai gyakorlatnak. Ugyanúgy rossz eszközök valóságos problémák kezelésére, ahogy rossz eszköz a szülői ágálás, az „akkor majd bemegyek és megverem a tanárt” hozzáállás. Van két felnőtt csoport a gyerekek körül, láthatólag mindkettőnek van egy (sok) problémája, láthatólag egyik sem a megfelelő eszközökkel próbál úrrá lenni a nehézségeken. ÉS még csak nem is állnak szóba egymással. A kettő közül az egyik diplomás, professzionális eszközökkel dolgozó szakmai csoport, amelyiknek „papírja van” arról, fizetést kap azért, hogy képes legyen ilyen és ehhez hasonló problémákat megoldani. Mondhatják-e ennek a csoportnak a tagjai, hogy a diplomájuk, az eszköztáruk, a nehézségeket kezelő kompetenciájuk és hajlandóságuk csak a jólfésült, jól szocializált, jól képzett, jól együttműködő népességre és annak gyerekeire terjed ki?
Épp azt próbáltam megmutatni a kommentárral, hogy a társadalom teljes vertikumából – teljesen önkényesen – két csoportot vagyunk képesek markánsan észlelni, csupán ehhez a két réteghez vagyunk képesek viszonyulni. Az egyiket, az együttműködőt szeretjük, a gyerekeikkel elért sikereink A MI ERÉNYEINKET tükrözik; a másikat nem szeretjük, a gyerekeikkel elért kudarcaink AZ Ő HIBÁIKAT bizonyítja. Ezt éppoly tarthatatlan szemléletnek gondolom, mint amilyen elképesztőnek azt a tényt, hogy a többi szülői csoport (társadalmi réteg) egyszerűen kiesik a látókörünkból, megközelítésükre, megszólításukra elképzelésünk sincs.
Kedves Mindenki!
Akkor én megéltem nem is oly rég egy szakmai csődöt. Pedig én azt hittem, hogy kompetencia határaim nem elegek, mert nem lehettem ott minden helyzetben döntéshozóként. Úgy éreztem mindenki helyett nekem kellene segítenem és mindig falakba ütköztem. Próbáltam személyes munkámmal példát mutatni, de összeroppantam, azt hiszem már leírtam, hogy könnyűnek bizonyultam. Hát elfogadom. De majdnem ráment az egészségem, a családom érzelmi élete, vagyis az imádott saját gyermekeimé. Tudták, hogy a világon a legfontosabbak számomra, de már azért szurkoltak, hogy ne induljak újra útra valaki miatt. Alig voltam velük. Nem tudtam máshogy csinálni.
Most családgondozó vagyok, és szociális munkás szakra jelentkeztem, hát ha más vonalról, új lövészárokból, más perspektívából jobb állásból könnyebben, máshogyan segíthetek.
Látok programokat, szociális földprogram, családi napok, családi kirándulások, szabadidős programok. És tudjátok kik hiányoznak belőle:a pedagógusok.
Igazad vam Zöldbéka: mi is tehetünk róla, Igazad van Judit ismerni kell a kényszerpályákat. Én magam mérhetetlen energiát fektettem ebbe bele pedagógusként, és azt hittem mindenki így teszi. De most, hogy ti is megerősítetek a csődöm nem csak az én csődöm volt. Mindenkinek úgy kellene hozzá állni, ahogy mi is szeretnénk, de talán még mi sem tudjuk a teljeséget e területről.
Ki fog erre bennünket kiképezni? Vagy mindenki magának tapossa az utat? Mert az is kellene, saját terepmunka, de erre bocs nem tartom képesnek a mai pedagógus társadalmat.
Egy nagy pozitívuma van a szakmai csődömnek, hogy családgondozóként a gondozott családoknál hiteles vagyok, mert ismernek. Nehéz volt eljönni a mindennapi gyerekzsivalytól, de azt gondolom ennek a két területnek egyszer találkoznia kell. Itt lehet a megoldás?
Jaj, Csilla, mennyi minden úgy van, ahogy írod! Megpróbálni mindenki helyett, csinálni egyedül, azt gondolni, hogy mindenki így tesz, és végül egyedül maradni – milyen ismerős. Több órát tölteni mások ránk bízott gyerekeivel, mint a sajátjainkkal – ennek minden kínjával, lelkifurdalásával –, ez is. Ennek nagyon nem így kéne lennie.
Ne hidd, hogy én magam hetente többször nem élem meg a saját csődömet. Most, hogy két napja újra (harmadszor is) szétnyírták, és más intézményekkel újra összevonták a munkahelyemet – mindenki megkérdezése, minimális egyeztetetés, a szakmai szempontok minimális figyelembe vétele nélkül –, ismét nagy erővel foglalkoztat a pályaelhagyás gondolata. Ez előtt legutóbb tíz napja foglalkoztatott, mikor a szakértői bizottságok főnökeivel találkozva, megtudtam, hogy ne is küldjek hozzájuk gyerekeket, mert még a hatvan körüli IQ sem érv ahhoz, hogy áthelyezzék őket gyógypedagógiai intézménybe. Miért? Mert akkor majd futkosnak a szülők az integrációs bizottsághoz, az meg (annak szavára a felülvizsgáló szerv) úgyis visszahelyezi őket. Inkább kínlódjanak velük még egy-két évig a körzeti iskolák, aztán majd a szülő maga fogja kérni az áthelyezést. Kínlódjanak vele? És kínlódjon ő, a gyerek? Ez nem érdekli őket, a gyerek szót ki se mondták, helyette az sni-s, tmb-s, háromhás, rehabos kifejezéseket alkalmazzák.
Ennyire egyedül maradni nem szabad, ez az egy, amiben biztos vagyok. Még csak nem is a milyenek a gyerekek, milyenek a szülők kérdése az igazi gond, hanem az, milyenek vagyunk mi magunk, akiknek közös pedagógiai szemlélet alapján, közös pedagógiai értékek alapján, közös erőfeszítéssel, egymást támogatva kellene dolgoznunk. És hogy miben is vagyunk? – külön kis partizánháborúkban, szélmalomharcokban, lövészárkokban, az összehangolt, közös cselekvés elemi esélye nélkül.
Ha semmi másra, arra biztosan jó volt (és nem is kicsit) ez az intenzív virtuális csevely, amit az elmúlt tíz hónap hozott ezen a fórumon, hogy valami történjen ez ellen az ordas, önpusztító magány ellen.
Köszönet mindenkinek!
Igen én is így érzem. Vitatkozni, beszélgetni értelmesen a borzalmakról, csak hogy ne érezzük magunkat magányosnak. Bármelyikőtök írt a saját területéről, mindenkiből a tenniakarás, a gondolkodás, a próbáljuk meg hangulat jött le, mindig mindenkivel egyetértettünk, de mindig voltak ellenvélemények: nincsenek még csak hasonlóan alkalmazható programok sem. Egy van: a pedagógus: hittel és vallással: a saját lelkiismerete szerint diktált, környezetét jól ismerő, felderítő terepmunkájának következményeire kigondolt stratégiával kellene módszert találnia a gyermekhez, talán menne. Nem lenne mindig siker, mert számos buktatója van.Nem lenne mindig előre lépés, de egy biztos haladás a többségnek. Példa az áldozathozatalról, a hivatástudatról, mert én ezt akartam. Helyette létrehozunk társulásokat, irányíthatatlan, átláthatatlan monstrumokat, antidemokratikusan a demokráciában. Ellenséggé teszünk szülőket, ellenséggé válunk a kollégákkal az álláshely miatt, konfrontálódunk szinte minden területen. Mi lesz ennek a vége? Mikor? És addig a gyerek? Gyerekek?
Pedig a gyerek olyan mint a Kisherceg rókája, csak arra vár, hogy megszelíditsük, együtt legyünk és elengedjük. Minden pedagógus ismeri ezt a történetet, miért nem ívódik ez belénk, hogy reflexből menjen? De jó volna! Ne adjátok föl, mint én, legalább ti maradjatok. Jó veletek!
Csatlakozom: számomra is az utolsó szalmaszál volt „ordas magányomban” ez a hely – köszönet érte.
Judit: minden lépés láncszeme egy nagy-nagy szálnak, aminek a végén a gyerek van, nagy ékkőként. Azt gondolom, hogy a döntéshozók mindig csak egy kis részt „látnak”, ez alapján döntenek és ennek hatása végigmegy az egész láncon: nem döntenek SNI-ről (közben győzködik a szülőt, hogy gyermekének mennyivel jobb lesz „integrálva”), kiürülnek a gyp iskolák, megszűnik a gyp nevelés-oktatás ezen a fokon (a középsúlyosakhoz még nem mertek nyúlni, de ki tudja?), a „beintegrált” gyerekek nem fejlődnek, az ép társaik sem, a pedagógus haját tépi, a gypedagógus meg az álláshírdetéseket a napilapokban.
Nálunk vannak olyan osztályok, ahol az osztályok fele „betűkódos”, a tanító egymagában segítség és kellő speciális szaktudás hiányával – vajon itt mivel győzték meg a szülőket, hogy jobb a gyerekeiknek (ha ülnek csendben és semmit nem tesznek, hiszen semmit nem fognak fel a történésekből)? Egy igazgató azt mondta a kérdésemre: „Hogyan fejlesztik a fogyatékosságának megfelelően a gyerekeket?), hogy „már szerveztünk tanfolyamokat”. Ez még rosszabb, mint a rendszerváltás utáni eltörölt orosz nyelvtanulás helyébe „bevállalt” angol: a pedagógus ott 1 órával haladt előrébb, mint a gyerekek, itt órákkal hátrébb kullog.
Valóban kellene a jó kapcsolat a szülőkkel, mert hiszem, hogy ma már nélkülük nem lehet.
Csilla: a te csődőd? Nem hiszem, hogy lehet ott csődről beszélni, ahol megfeszül a pedagógus és mégsem jut sokkal előrébb. Csak annak tünete, amikről beszélgetünk itt már régóta.
Karcsi, igen, ez a helyzet, nagyon pontos, amit írsz. A döntéshozókat egyszerűen más (politikai, gazdasági) szempontok vezérlik. Ezzel önmagában nem is lenne semmi baj, ha a teljes rendszer működne, és folyamatos kommunikációban – információcserében, egyeztetetésben, visszacsatoló, a korrekciót lehetővé tevő viszonyban – állna egymással a pedagógiai folyamat minden szintje, szereplője.
Nem ez történik, és ebből olyasmi sül ki, mint amikor csokoládét és banánt ígérünk (sőt osztunk!!!) minden gyereknek, mert mi vagyunk a jóságos télapó, aki nem hagyja szipogni az árvákat. Ezt bemondjuk a tévében, megírjuk az újságban, fölrakjuk a netre – milyen csodás! Mindenki nagyon boldog, csakhogy a cukorbeteg gyerekek és a vesebeteg gyerekek is csokit meg banánt kapnak, akik ebbe bele fognak halni. A „cukrosbácsik” nem diabétesz szakértők, a banánosok nem nefrológusok, és ők mind csak jót akarnak – én elhiszem nekik. A cukorbeteg kicsik szülei sem, nekik is elhiszem, hogy örülnek, ha az ő gyerekük sem marad ki a jóból. De azzal a sok halott gyerekkel valakinek el kell majd számolnia, és azzal is, miért nem lehetett velük – még élő korukban – úgy tenni a jót, hogy közben megóvjuk az egészségüket, életüket.
Azt mondod, a középsúlyosakhoz még nem nyúltak. Nyolc-tíz éve még a hetvenes IQ volt az „álomhatár”, és már arról is tudtuk, hogy hazugság. Ma már hatvan körül jár ugyanez – én pesszimista vagyok. Azt mondod, úgy tervezik, hogy a gyerek majd „csendben elüldögél” – de hát tudjuk, hogy ez nem lehetséges! A nagyon kicsi értelmi képességű gyerek a matematika átlagosan összetett problémáival sem tud megbirkózni, hogyan képzelhetnénk, hogy egy olyan végtelenül komplex, nehezen átlátható szituációval, mint a társas helyzet majd gond nélkül elboldogul, különösen akkor, amikor beüt a kamaszkora? Amikor majd szétveri az osztályt, a tanórát, amikor majd végigtapizza az osztálytársnőit, egyszerre fölfedezzük, hogy nem egyszerűen – szépen, illedelmesen – buta, hanem rossz is. Addigra majd szépen összeadódik mindaz a frusztráció és keserűség is, amit addig napról napra átélt, elszenvedett, és bizony annak a hatása sem az illedelmességét növeli. Akkor majd (ha addig nem) fölfedezzük hirtelen-hamarjában, hogy a szülei milyen iskolázatlanok, ellenségesek, alulszocializáltak…
A csúcsdöntéshozók egy-két szakmai tótumfaktummal (csúcsíróasztallal) kommunikálnak csak. Ismerem őket, de nincs kedvem leírni a nevüket, az utcán átmennék a túlsó oldalra, ha összefutnék velük. Az egyik csúcsíróasztal azt bírta mondani egy (szigorúan tájékoztató célú) szakmai tanácskozáson, hogy minek pátyolgassuk a fogyatékos gyerekeket? – az Európai Unióban is kellenek segédmunkások. Nem is az volt a baj, hogy ezt mondta (mindenkinek állampolgári joga sötét baromnak lenni), hanem az, hogy az ott egybegyűlt száznál több szakember HALLGATOTT, és nem állt fel, nem vonult ki egy emberként a teremből, másnap nem adtak ki jónevű szakmai egyesületek közleményt, hogy ezt nem, ezt semmiképpen nem, hogy a büfé előtti morgolódás, viccelődés volt a legtöbb, amit felelős szakemberek ki tudtak termelni magukból, hallván ezt a bejelentett gyilkossági szándékot.
Ez csak olyan nagyban, amilyenek a tantestületek, iskolák kicsiben. Tulajdonképpen nem csodálkozhatunk: az értékek válsága miért ne gyűrűzött volna be hozzánk is az elmúlt években? Megmaradni erkölcsösnek, etikusnak, elhivatottnak nem érték manapság. De azért ne fogadjuk el ezt! Nem férne össze a lelkiismeretemmel (milyen nagy szó ez), ha lehajtott fejjel elnézném vagy elhallgatnám. Azt mondta Terepmunkás, hogy nem látott még nevetni. Hát ez az. Min? (Pedig esküszöm, hogy a békákkal halálra röhögjük néha magunkat!) Tudom, hogy fanatikus hülye vagyok, de nem nézhetem szótlanul, amit a gyerekekkel csinál a „nagy” politika! És ha a mi szavunk nem jut „fel”, segítsenek a szülők is! Meg kell nyerni őket, meg kell értetni velük, hogy joguk van ahhoz, hogy gyerekeik a lehető legjobb körülmények között, a lehető legjobb pedagógusok keze alatt érjenek meg!
1.Meg kell becsülni a valóban értékes pedagógusokat – függetlenül végzettségüktől, hovatartozásuktól, iskolai hierarchiában betöltött helyzetüktől stb. Ehhez független szakmai „tanácsnak” kellene döntenie, nem a helyi „kiskirályoknak”!
2. Vissza kell adni a pedagógusok megbecsülését – elsősorban azzal, hogy munkájukat megfizetik, illetve elismerik. Ebben a médiáknak is döntő szerepük van. Ha tudják sugallni az alkalmatlanságot, azt, hogy képtelenek vagyunk fegyelmet tartani, minőségben oktatni és nevelni, akkor legyenek képesek hírt adni a pozitív eseményekről, jelenségekről is!
3. Be kell hozni a szülőket az iskolákba, tevékeny résztvevőikké kell hogy váljanak a pedagógiai folymatoknak! Ugyanakkor hatásos, betartható törvények és szabályozottség kell ahhoz, hogy kötelességeikkel is tisztában legyenek és ne játszhassák ki azokat: hogy lehet az, hogy következmények nélkül nem járnak gyerekek hónapokon keresztül az iskolába? – hiába értesítési kötelezettség -tehetetlen jegyzők, tehetetlen iskolák, tehetetlen pedagógusok!
4. Az iskolának nem lenne szabad színvonalát folyamatosan a lefele haladó értékekhez igazítania: bátran ki merem állítani, hogy a mai általános iskolások kevesebbet tudnak (főleg alkalmazni) a 15-20 évvel ezelőtti generációknál. Semmi bajom a technika haladásával, de ne a netre fogjuk gyerekeink hiányos ismereteit – mondván, hogy ott mindent úgyis megtalál, semmi szükség megtanulni! Egyetértek részben,addig, amíg egyáltalán tud olvasni és érti is,amit olvas! Ne fogjuk a netre, hogy nem olvasnak a gyerekek! Hogy is volt a Harry Potter őrülettel?
5. A politika, a gazdasági érdekek takarodjanak ki az iskolákból,semmi keresnivalójuk ott. Mert bár igaz, hogy a tudás forintosítható, de csak akkor, ha meg tudják a gyerekek szerezni! És a mai körülmények között csak a „szerencsések”-nek adatik meg mindez: akiknek megbízható, jó családi háttere van, aki minden szempontból „szegregált” iskolában tanul és igen, aki jómódú. Aki iskolaválasztásával végül is maga szegregál: „jó” iskolát választhat, ahol nem 27-30fős osztályban tanul csemetéje, amely osztálynak több mint a fele „problémás” gyermek: SNI,HHH, roma stb.
Igen, a szülők nagy része valóban alulszocializált, műveletlen, képzetlen stb. De nem is keresek mentséget, írtam előbb is: mi is tehetünk róla! Nem hiszem el, hogy az a béka, aki most mellettem „értékeket” látott, tanult, benne nevelődött, az ellenkezőjét fogja élni nap mint nap! Nem hihetem, mert akkor nem tenném a dolgomat!
Bocsi, jól megszaladt a komment, de évek óta keringenek ezek körül a gondolataim. Úgy érzem, semmi nem változik. De nem keseredem el, mert azt láttam, hogy az it megszólalók mindegyike meg akarja „váltani” a világot és ez jó! Nagyon jó!
Mosolytréning
A nyár először legyen mindig a sikerek feltérképezésének ideje – (összeszorult gyomorral nem lehet jót úszni)én már elég öreg vagyok hozzá, hogy tudjam, nem az előző tanévet, hanem az előtte lévőt kell szemlélni. Előkotorni a fényképeket, levélkéket, rajzokat. Na ugye…
Szülő nélkül nem lehet, ellenében pláne. Mindig újra, csak másképp. Lesz egy új kislányom szeptembertől, mentem már családhoz – nem most először, évekkel ezelőtt, mikor kihozták 4 évesen az intézetből, s voltam oviban is, hogy lássam milyen ott, hol közösségben él. Aztán vannak, kikkel nem lehet – de muszáj,hát minden évben próbálunk mást, több nem de tízből egy mindig bejön, csak ilyenkor nyáron tudom megszámolni a sikert. S nahát jobb, mint 10%, ebben a csapatban is, mit idén tereltem, volt három, hol nem sikerült elérni a rendszeres járást, de volt másik két család, hol igen, s nem is akárhonnan indultunk neki tavaly. S nincs egyedül a talpas tanerő Béka, mert ha más nem kísérik "kiket megszelídített."
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
eddig is tudtam, Judit nagyon hasznos dolgokat lát meg (először azt írtam, kiváló szakember. de hol van nekem akkora ismeretem, hogy ezt én merjem kijelenteni róla). irigylésre méltó, ahogy megfogalmazza a lényeget.
A legtöbb iskola-pedagógus-szülő-gyerek kapcsolat semmitmondó, sematikus – úgy, ahogy Judit írja (csak ő finomabban fogalmaz, mint én). Úgy, ahogy az emberi kapcsolatok is lassan azokká váltak. Valóban kellenének igazi, mély, egymás megismerésére való törekvések ahhoz, hogy a gyerek érdekében a felek hatásosan tudjanak együttműködni. Ám ehhez olyan programokat kellene szervezni,amelyek a játzótereken alakulnak ki spontán módon a kisgyermekes szülők között, míg a csemeték játszanak. Talán elég lenne először csak odafigyelni egymásra. Igazán. Őszinte érdeklődéssel.
A szülők ma sem tényleges résztvevői az iskolai munkának, noha vannak és voltak erre törekvések (különösen a reformpedagógiákban). A kérdés az: lehet-e ma még a szülők bevonása nélkül nevelni, oktatni?
Nem baj, ha a szülő kritikus a sulival, pedagógusal szemben akkor, ha meg tudjuk beszélni. Sőt, ha tudunk tanulni belőle. Mert mi van akkor, ha neki van igaza?
Nagyon tetszett. Hadd részletezzem még:
Kistelepülés, 50 km-es távolságban nincs 30000
lakosú város.
Munkahelyek korlátozottak: varrodák, hipermarketek, 150 km-es távolságon túli munkahelyek, ahová buszon hordják a dolgozókat (ingázók: nők, férfia betanított munkákra), közalkalmozottak: iskola konyhája, óvoda, iskola, öregek otthona alkalmazottai, polgármesteri hivatal dolgozói, házisegítségnyújtás alkalmazottai, posta, takarék, ábc, egy-két alkalmazottat foglalkoztató kocsmák, mezőgazdasági "vállalkozók", "őstermelők" idénymunkára amk könyvvel foglalkoztatott dolgozói, közhasznú foglalkoztatásban résztvevők, közcélú foglalkoztatásban résztvevők. A nem dolgozók: legalább 4, de több mint 10 éve tartós munkahellyel nem rendelkező, az életszinvonal alatt mélyen, "mélyenalatta" élő vegetáló szülőkig: ide már az újság sem jár, jó ha van áram a lakásban, rendszeres jövedelme a családi pótlék. Szóval ők a szülők: értelmiségitől a 8 osztályt sem végzettekig, a rendszeresen napi 8 órát dolgozóktól a rendszeresen 12-16 órát dolgozókig (utazást is nyilván beleszámítva), a rendszeresen nem dolgozóktól az alkalmi munkát még vállalókig. Találjatok erre programot. Találjatok olyan közös megbeszélést, amely egyaránt érdekli mindannyiukat.
Egy álláspont egy szülőtől: buszváróban ülök, mellettem két szülő két gyermek 15-16 évesek. Felháborodott szülők, a gyermekek osztályismétlésre kényszerülnek, mert a tanár megbuktatta gyermekeket 4-ből, direkt, hogy ne tudjanak pótvizsgázni. Egyből csak azé bukott a G, mert nem vitte el a felszerelését egész évbe, de mér pikkel rá ennyire a tanár, meg miaz, hogy nem lehet órán egy szót se szólni, oszt azé is egyes, hát nem csoda hogy megbukott, de megmondtam a tanárnak a bótba, hogy legközelebb találkozunk megverem, hát ahho meg mit szósz, hogy a segélyt munkáho köti? Derekt kiszurnak a jónéppel. Hangos egyetértés.
Biztos, hogy bennünk pedagógusokban is van hiba, de ezt a szülőt is valamikor mi neveltük, oktattuk, ne mondjátok már hogy mi tettük ilyenné!
Van egy társadalmunk, amiből egy cikkelyt az iskola kap szülőkből, gyermekekből. Amelyik iskola nagyobb cikkelyt kap az majd megfullad, ez nem csak a pedagógusok dolga már.
Tudom, fontos a párbeszéd; tudom jó lenne, ha mindenki maga találná meg a szüleihez vezető utat, de ennyire heterogén szenzorokkal nem rendelkezünk.
Erre lett volna válasz az integráció, gondolták, hogy interálódó gyermek szüleit is integrálják majd a szülők?
És mi a pedagógusintegráció: alfától omegáig ismernem kell a szülők szociális érzékenységét, szociális réteghelyzetük kényszerpályáit? Mindenkor mindenkinek jól kell reagálnom, konfliktushelyzetben jól döntenem,……..
Kedves Csilla!
Mindenben igazad van, ám ezeket a szülőket is mi neveltük (sőt, a döntéshozóinkat is!): ezért is kongatom a vészharangot már nagyon régóta. Ezért nem hiszek abban, hogy most varázsütésre mindent meg lehet változtatni, mindent meg lehet oldani. De legalább kezdjük el végre!
„…alfától omegáig ismernem kell a szülők szociális érzékenységét, szociális réteghelyzetük kényszerpályáit? Mindenkor mindenkinek jól kell reagálnom, konfliktushelyzetben jól döntenem…” Igen Csilla, ez így van, ennek a körülményeit, eszköztárát kell megteremteniük az iskoláknak.
Hozott anyagból dolgozunk, és ez éppúgy igaz a pedagógusokra, mint a szociális munkásokra, családgondozókra (akik nem mondhatják, hogy a deviáns családot nem gondozom, nem segítem), az orvosokra (akik nem mondhatják, hogy a büdös nénit vagy a betegségbelátással nem rendelkező bácsit, a cigiző beteget nem kezelem). Ugyanígy igaz rám, aki nem mondhatom, hogy nem teszek meg mindent egy gyerekért, akinek tünetei mögött ott áll a családja rettenetessége – márpedig a „mindent megtevéshez” elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy rendszeresen szót kell értsek a piás apukával, pszichiátriai beteg anyukával, a gyakorlatilag írástudatlan, alulszocializált, munkanélküli, együttműködésre teljesen motiválatlan… (folytasd) szülőkkel éppúgy, mint a motivált, többdiplomás, mindenféle rapportra maximálisan képes felnőttekkel. És – nem mellékesen – szót kell értsek a kiégett, motiválatlan, ellenséges, a gyerektől inkább szabadulni, mintsem neki segíteni akaró tanárokkal éppúgy, mint a legjobb felkészültségű és szándékú, pedagógiai eszközökben és kreativitásban csordultig ellátott kollégákkal. Ha ez nem megy, az csőd, és hiába mutogatok a társadalomra, a törvényhozók vétkeire, a személyes és szakmai kompetenciáimon kívül eső körülményekre, az a magam személyes és szakmai csődje.
A buszmegállós példában elhangzott mondatok némelyikén azért elgondolkoznék. Míveletlen, ellenséges, belátásszegény mondatok, annyi szent, de fölvetnek néhány kérdést.
1. Valóban elégtelennel honorálandó-e a tanórát zavaró fecsegés?
2. Nagyon csúnya dolog, ha egy 15 éves a teljes tanéven keresztül képtelen a tanszereit eljuttatni az iskolába. Ezért megbuktatjuk?
Ezek valóban részei a mindennapos iskolai gyakorlatnak. Ugyanúgy rossz eszközök valóságos problémák kezelésére, ahogy rossz eszköz a szülői ágálás, az „akkor majd bemegyek és megverem a tanárt” hozzáállás. Van két felnőtt csoport a gyerekek körül, láthatólag mindkettőnek van egy (sok) problémája, láthatólag egyik sem a megfelelő eszközökkel próbál úrrá lenni a nehézségeken. ÉS még csak nem is állnak szóba egymással. A kettő közül az egyik diplomás, professzionális eszközökkel dolgozó szakmai csoport, amelyiknek „papírja van” arról, fizetést kap azért, hogy képes legyen ilyen és ehhez hasonló problémákat megoldani. Mondhatják-e ennek a csoportnak a tagjai, hogy a diplomájuk, az eszköztáruk, a nehézségeket kezelő kompetenciájuk és hajlandóságuk csak a jólfésült, jól szocializált, jól képzett, jól együttműködő népességre és annak gyerekeire terjed ki?
Épp azt próbáltam megmutatni a kommentárral, hogy a társadalom teljes vertikumából – teljesen önkényesen – két csoportot vagyunk képesek markánsan észlelni, csupán ehhez a két réteghez vagyunk képesek viszonyulni. Az egyiket, az együttműködőt szeretjük, a gyerekeikkel elért sikereink A MI ERÉNYEINKET tükrözik; a másikat nem szeretjük, a gyerekeikkel elért kudarcaink AZ Ő HIBÁIKAT bizonyítja. Ezt éppoly tarthatatlan szemléletnek gondolom, mint amilyen elképesztőnek azt a tényt, hogy a többi szülői csoport (társadalmi réteg) egyszerűen kiesik a látókörünkból, megközelítésükre, megszólításukra elképzelésünk sincs.
Kedves Mindenki!
Akkor én megéltem nem is oly rég egy szakmai csődöt. Pedig én azt hittem, hogy kompetencia határaim nem elegek, mert nem lehettem ott minden helyzetben döntéshozóként. Úgy éreztem mindenki helyett nekem kellene segítenem és mindig falakba ütköztem. Próbáltam személyes munkámmal példát mutatni, de összeroppantam, azt hiszem már leírtam, hogy könnyűnek bizonyultam. Hát elfogadom. De majdnem ráment az egészségem, a családom érzelmi élete, vagyis az imádott saját gyermekeimé. Tudták, hogy a világon a legfontosabbak számomra, de már azért szurkoltak, hogy ne induljak újra útra valaki miatt. Alig voltam velük. Nem tudtam máshogy csinálni.
Most családgondozó vagyok, és szociális munkás szakra jelentkeztem, hát ha más vonalról, új lövészárokból, más perspektívából jobb állásból könnyebben, máshogyan segíthetek.
Látok programokat, szociális földprogram, családi napok, családi kirándulások, szabadidős programok. És tudjátok kik hiányoznak belőle:a pedagógusok.
Igazad vam Zöldbéka: mi is tehetünk róla, Igazad van Judit ismerni kell a kényszerpályákat. Én magam mérhetetlen energiát fektettem ebbe bele pedagógusként, és azt hittem mindenki így teszi. De most, hogy ti is megerősítetek a csődöm nem csak az én csődöm volt. Mindenkinek úgy kellene hozzá állni, ahogy mi is szeretnénk, de talán még mi sem tudjuk a teljeséget e területről.
Ki fog erre bennünket kiképezni? Vagy mindenki magának tapossa az utat? Mert az is kellene, saját terepmunka, de erre bocs nem tartom képesnek a mai pedagógus társadalmat.
Egy nagy pozitívuma van a szakmai csődömnek, hogy családgondozóként a gondozott családoknál hiteles vagyok, mert ismernek. Nehéz volt eljönni a mindennapi gyerekzsivalytól, de azt gondolom ennek a két területnek egyszer találkoznia kell. Itt lehet a megoldás?
Jaj, Csilla, mennyi minden úgy van, ahogy írod! Megpróbálni mindenki helyett, csinálni egyedül, azt gondolni, hogy mindenki így tesz, és végül egyedül maradni – milyen ismerős. Több órát tölteni mások ránk bízott gyerekeivel, mint a sajátjainkkal – ennek minden kínjával, lelkifurdalásával –, ez is. Ennek nagyon nem így kéne lennie.
Ne hidd, hogy én magam hetente többször nem élem meg a saját csődömet. Most, hogy két napja újra (harmadszor is) szétnyírták, és más intézményekkel újra összevonták a munkahelyemet – mindenki megkérdezése, minimális egyeztetetés, a szakmai szempontok minimális figyelembe vétele nélkül –, ismét nagy erővel foglalkoztat a pályaelhagyás gondolata. Ez előtt legutóbb tíz napja foglalkoztatott, mikor a szakértői bizottságok főnökeivel találkozva, megtudtam, hogy ne is küldjek hozzájuk gyerekeket, mert még a hatvan körüli IQ sem érv ahhoz, hogy áthelyezzék őket gyógypedagógiai intézménybe. Miért? Mert akkor majd futkosnak a szülők az integrációs bizottsághoz, az meg (annak szavára a felülvizsgáló szerv) úgyis visszahelyezi őket. Inkább kínlódjanak velük még egy-két évig a körzeti iskolák, aztán majd a szülő maga fogja kérni az áthelyezést. Kínlódjanak vele? És kínlódjon ő, a gyerek? Ez nem érdekli őket, a gyerek szót ki se mondták, helyette az sni-s, tmb-s, háromhás, rehabos kifejezéseket alkalmazzák.
Ennyire egyedül maradni nem szabad, ez az egy, amiben biztos vagyok. Még csak nem is a milyenek a gyerekek, milyenek a szülők kérdése az igazi gond, hanem az, milyenek vagyunk mi magunk, akiknek közös pedagógiai szemlélet alapján, közös pedagógiai értékek alapján, közös erőfeszítéssel, egymást támogatva kellene dolgoznunk. És hogy miben is vagyunk? – külön kis partizánháborúkban, szélmalomharcokban, lövészárkokban, az összehangolt, közös cselekvés elemi esélye nélkül.
Ha semmi másra, arra biztosan jó volt (és nem is kicsit) ez az intenzív virtuális csevely, amit az elmúlt tíz hónap hozott ezen a fórumon, hogy valami történjen ez ellen az ordas, önpusztító magány ellen.
Köszönet mindenkinek!
Igen én is így érzem. Vitatkozni, beszélgetni értelmesen a borzalmakról, csak hogy ne érezzük magunkat magányosnak. Bármelyikőtök írt a saját területéről, mindenkiből a tenniakarás, a gondolkodás, a próbáljuk meg hangulat jött le, mindig mindenkivel egyetértettünk, de mindig voltak ellenvélemények: nincsenek még csak hasonlóan alkalmazható programok sem. Egy van: a pedagógus: hittel és vallással: a saját lelkiismerete szerint diktált, környezetét jól ismerő, felderítő terepmunkájának következményeire kigondolt stratégiával kellene módszert találnia a gyermekhez, talán menne. Nem lenne mindig siker, mert számos buktatója van.Nem lenne mindig előre lépés, de egy biztos haladás a többségnek. Példa az áldozathozatalról, a hivatástudatról, mert én ezt akartam. Helyette létrehozunk társulásokat, irányíthatatlan, átláthatatlan monstrumokat, antidemokratikusan a demokráciában. Ellenséggé teszünk szülőket, ellenséggé válunk a kollégákkal az álláshely miatt, konfrontálódunk szinte minden területen. Mi lesz ennek a vége? Mikor? És addig a gyerek? Gyerekek?
Pedig a gyerek olyan mint a Kisherceg rókája, csak arra vár, hogy megszelíditsük, együtt legyünk és elengedjük. Minden pedagógus ismeri ezt a történetet, miért nem ívódik ez belénk, hogy reflexből menjen? De jó volna! Ne adjátok föl, mint én, legalább ti maradjatok. Jó veletek!
Csatlakozom: számomra is az utolsó szalmaszál volt „ordas magányomban” ez a hely – köszönet érte.
Judit: minden lépés láncszeme egy nagy-nagy szálnak, aminek a végén a gyerek van, nagy ékkőként. Azt gondolom, hogy a döntéshozók mindig csak egy kis részt „látnak”, ez alapján döntenek és ennek hatása végigmegy az egész láncon: nem döntenek SNI-ről (közben győzködik a szülőt, hogy gyermekének mennyivel jobb lesz „integrálva”), kiürülnek a gyp iskolák, megszűnik a gyp nevelés-oktatás ezen a fokon (a középsúlyosakhoz még nem mertek nyúlni, de ki tudja?), a „beintegrált” gyerekek nem fejlődnek, az ép társaik sem, a pedagógus haját tépi, a gypedagógus meg az álláshírdetéseket a napilapokban.
Nálunk vannak olyan osztályok, ahol az osztályok fele „betűkódos”, a tanító egymagában segítség és kellő speciális szaktudás hiányával – vajon itt mivel győzték meg a szülőket, hogy jobb a gyerekeiknek (ha ülnek csendben és semmit nem tesznek, hiszen semmit nem fognak fel a történésekből)? Egy igazgató azt mondta a kérdésemre: „Hogyan fejlesztik a fogyatékosságának megfelelően a gyerekeket?), hogy „már szerveztünk tanfolyamokat”. Ez még rosszabb, mint a rendszerváltás utáni eltörölt orosz nyelvtanulás helyébe „bevállalt” angol: a pedagógus ott 1 órával haladt előrébb, mint a gyerekek, itt órákkal hátrébb kullog.
Valóban kellene a jó kapcsolat a szülőkkel, mert hiszem, hogy ma már nélkülük nem lehet.
Csilla: a te csődőd? Nem hiszem, hogy lehet ott csődről beszélni, ahol megfeszül a pedagógus és mégsem jut sokkal előrébb. Csak annak tünete, amikről beszélgetünk itt már régóta.
Karcsi, igen, ez a helyzet, nagyon pontos, amit írsz. A döntéshozókat egyszerűen más (politikai, gazdasági) szempontok vezérlik. Ezzel önmagában nem is lenne semmi baj, ha a teljes rendszer működne, és folyamatos kommunikációban – információcserében, egyeztetetésben, visszacsatoló, a korrekciót lehetővé tevő viszonyban – állna egymással a pedagógiai folyamat minden szintje, szereplője.
Nem ez történik, és ebből olyasmi sül ki, mint amikor csokoládét és banánt ígérünk (sőt osztunk!!!) minden gyereknek, mert mi vagyunk a jóságos télapó, aki nem hagyja szipogni az árvákat. Ezt bemondjuk a tévében, megírjuk az újságban, fölrakjuk a netre – milyen csodás! Mindenki nagyon boldog, csakhogy a cukorbeteg gyerekek és a vesebeteg gyerekek is csokit meg banánt kapnak, akik ebbe bele fognak halni. A „cukrosbácsik” nem diabétesz szakértők, a banánosok nem nefrológusok, és ők mind csak jót akarnak – én elhiszem nekik. A cukorbeteg kicsik szülei sem, nekik is elhiszem, hogy örülnek, ha az ő gyerekük sem marad ki a jóból. De azzal a sok halott gyerekkel valakinek el kell majd számolnia, és azzal is, miért nem lehetett velük – még élő korukban – úgy tenni a jót, hogy közben megóvjuk az egészségüket, életüket.
Azt mondod, a középsúlyosakhoz még nem nyúltak. Nyolc-tíz éve még a hetvenes IQ volt az „álomhatár”, és már arról is tudtuk, hogy hazugság. Ma már hatvan körül jár ugyanez – én pesszimista vagyok. Azt mondod, úgy tervezik, hogy a gyerek majd „csendben elüldögél” – de hát tudjuk, hogy ez nem lehetséges! A nagyon kicsi értelmi képességű gyerek a matematika átlagosan összetett problémáival sem tud megbirkózni, hogyan képzelhetnénk, hogy egy olyan végtelenül komplex, nehezen átlátható szituációval, mint a társas helyzet majd gond nélkül elboldogul, különösen akkor, amikor beüt a kamaszkora? Amikor majd szétveri az osztályt, a tanórát, amikor majd végigtapizza az osztálytársnőit, egyszerre fölfedezzük, hogy nem egyszerűen – szépen, illedelmesen – buta, hanem rossz is. Addigra majd szépen összeadódik mindaz a frusztráció és keserűség is, amit addig napról napra átélt, elszenvedett, és bizony annak a hatása sem az illedelmességét növeli. Akkor majd (ha addig nem) fölfedezzük hirtelen-hamarjában, hogy a szülei milyen iskolázatlanok, ellenségesek, alulszocializáltak…
A csúcsdöntéshozók egy-két szakmai tótumfaktummal (csúcsíróasztallal) kommunikálnak csak. Ismerem őket, de nincs kedvem leírni a nevüket, az utcán átmennék a túlsó oldalra, ha összefutnék velük. Az egyik csúcsíróasztal azt bírta mondani egy (szigorúan tájékoztató célú) szakmai tanácskozáson, hogy minek pátyolgassuk a fogyatékos gyerekeket? – az Európai Unióban is kellenek segédmunkások. Nem is az volt a baj, hogy ezt mondta (mindenkinek állampolgári joga sötét baromnak lenni), hanem az, hogy az ott egybegyűlt száznál több szakember HALLGATOTT, és nem állt fel, nem vonult ki egy emberként a teremből, másnap nem adtak ki jónevű szakmai egyesületek közleményt, hogy ezt nem, ezt semmiképpen nem, hogy a büfé előtti morgolódás, viccelődés volt a legtöbb, amit felelős szakemberek ki tudtak termelni magukból, hallván ezt a bejelentett gyilkossági szándékot.
Folytathatnám. Folytathatnád. Tegyük.
Ez csak olyan nagyban, amilyenek a tantestületek, iskolák kicsiben. Tulajdonképpen nem csodálkozhatunk: az értékek válsága miért ne gyűrűzött volna be hozzánk is az elmúlt években? Megmaradni erkölcsösnek, etikusnak, elhivatottnak nem érték manapság. De azért ne fogadjuk el ezt! Nem férne össze a lelkiismeretemmel (milyen nagy szó ez), ha lehajtott fejjel elnézném vagy elhallgatnám. Azt mondta Terepmunkás, hogy nem látott még nevetni. Hát ez az. Min? (Pedig esküszöm, hogy a békákkal halálra röhögjük néha magunkat!) Tudom, hogy fanatikus hülye vagyok, de nem nézhetem szótlanul, amit a gyerekekkel csinál a „nagy” politika! És ha a mi szavunk nem jut „fel”, segítsenek a szülők is! Meg kell nyerni őket, meg kell értetni velük, hogy joguk van ahhoz, hogy gyerekeik a lehető legjobb körülmények között, a lehető legjobb pedagógusok keze alatt érjenek meg!
1.Meg kell becsülni a valóban értékes pedagógusokat – függetlenül végzettségüktől, hovatartozásuktól, iskolai hierarchiában betöltött helyzetüktől stb. Ehhez független szakmai „tanácsnak” kellene döntenie, nem a helyi „kiskirályoknak”!
2. Vissza kell adni a pedagógusok megbecsülését – elsősorban azzal, hogy munkájukat megfizetik, illetve elismerik. Ebben a médiáknak is döntő szerepük van. Ha tudják sugallni az alkalmatlanságot, azt, hogy képtelenek vagyunk fegyelmet tartani, minőségben oktatni és nevelni, akkor legyenek képesek hírt adni a pozitív eseményekről, jelenségekről is!
3. Be kell hozni a szülőket az iskolákba, tevékeny résztvevőikké kell hogy váljanak a pedagógiai folymatoknak! Ugyanakkor hatásos, betartható törvények és szabályozottség kell ahhoz, hogy kötelességeikkel is tisztában legyenek és ne játszhassák ki azokat: hogy lehet az, hogy következmények nélkül nem járnak gyerekek hónapokon keresztül az iskolába? – hiába értesítési kötelezettség -tehetetlen jegyzők, tehetetlen iskolák, tehetetlen pedagógusok!
4. Az iskolának nem lenne szabad színvonalát folyamatosan a lefele haladó értékekhez igazítania: bátran ki merem állítani, hogy a mai általános iskolások kevesebbet tudnak (főleg alkalmazni) a 15-20 évvel ezelőtti generációknál. Semmi bajom a technika haladásával, de ne a netre fogjuk gyerekeink hiányos ismereteit – mondván, hogy ott mindent úgyis megtalál, semmi szükség megtanulni! Egyetértek részben,addig, amíg egyáltalán tud olvasni és érti is,amit olvas! Ne fogjuk a netre, hogy nem olvasnak a gyerekek! Hogy is volt a Harry Potter őrülettel?
5. A politika, a gazdasági érdekek takarodjanak ki az iskolákból,semmi keresnivalójuk ott. Mert bár igaz, hogy a tudás forintosítható, de csak akkor, ha meg tudják a gyerekek szerezni! És a mai körülmények között csak a „szerencsések”-nek adatik meg mindez: akiknek megbízható, jó családi háttere van, aki minden szempontból „szegregált” iskolában tanul és igen, aki jómódú. Aki iskolaválasztásával végül is maga szegregál: „jó” iskolát választhat, ahol nem 27-30fős osztályban tanul csemetéje, amely osztálynak több mint a fele „problémás” gyermek: SNI,HHH, roma stb.
Igen, a szülők nagy része valóban alulszocializált, műveletlen, képzetlen stb. De nem is keresek mentséget, írtam előbb is: mi is tehetünk róla! Nem hiszem el, hogy az a béka, aki most mellettem „értékeket” látott, tanult, benne nevelődött, az ellenkezőjét fogja élni nap mint nap! Nem hihetem, mert akkor nem tenném a dolgomat!
Bocsi, jól megszaladt a komment, de évek óta keringenek ezek körül a gondolataim. Úgy érzem, semmi nem változik. De nem keseredem el, mert azt láttam, hogy az it megszólalók mindegyike meg akarja „váltani” a világot és ez jó! Nagyon jó!
Mosolytréning
A nyár először legyen mindig a sikerek feltérképezésének ideje – (összeszorult gyomorral nem lehet jót úszni)én már elég öreg vagyok hozzá, hogy tudjam, nem az előző tanévet, hanem az előtte lévőt kell szemlélni. Előkotorni a fényképeket, levélkéket, rajzokat. Na ugye…
Szülő nélkül nem lehet, ellenében pláne. Mindig újra, csak másképp. Lesz egy új kislányom szeptembertől, mentem már családhoz – nem most először, évekkel ezelőtt, mikor kihozták 4 évesen az intézetből, s voltam oviban is, hogy lássam milyen ott, hol közösségben él. Aztán vannak, kikkel nem lehet – de muszáj,hát minden évben próbálunk mást, több nem de tízből egy mindig bejön, csak ilyenkor nyáron tudom megszámolni a sikert. S nahát jobb, mint 10%, ebben a csapatban is, mit idén tereltem, volt három, hol nem sikerült elérni a rendszeres járást, de volt másik két család, hol igen, s nem is akárhonnan indultunk neki tavaly. S nincs egyedül a talpas tanerő Béka, mert ha más nem kísérik "kiket megszelídített."