Török Ildikó

Iskolai gyerek – otthoni gyerek

Otthon angyal, az iskolában ördög

Osztályfőnökként és tanárként is gyakran találkozom olyan gyerekekkel, akiknek az ellenőrzője már az első félévben betelt, sőt már néha a beragasztott pótlap is. A beírások változatosak:

• gyermeke rendszeresen zavarja az órát,
• állandó bohóckodásával akadályozza társai tanulását,
• leánya többször minősíthetetlen hangon és stílusban beszélt a tanárával,
• gyermeke fizikailag bántalmazta az osztálytársait,
• veszélyeztette társai és önmaga testi épségét,
• többszöri figyelmeztetés ellenére is hangoskodik, kiabál és rohangál a folyosón,
• óra alatt telefonál/rágózik/levelezik, stb.

Aztán a fogadóórán vagy egyéb személyes találkozás során a szülők megdöbbenve és megrémülve bizonygatják a pedagógusoknak, hogy a gyerekkel semmi különösebb gond nincs. Otthon csendes, viszonylag rendes, jóérzésű, talán néha szemtelen, de hogy ilyen elvetemült lenne, azt nem hihetik el. És elkezdik felsorolni a gyerekek magyarázatait a megrovásokra:

• Én csak válaszolok.
• Olyan unalmasak az órák!
• Ha tudnád, hogy kiabál velem az ofő…!
• A Tamásék már hetek óta szórakoznak velem, most alaposan megkapták.
• A hetedikesek felrúgták a labdát az öltöző tetejére, naná, hogy lehoztam.
• Mindenki rohangált…
• Nem csak én telefonáltam, de engem kaptak el / elfelejtettem kiköpni a rágót óra előtt / jellemző, hogy csak nálam veszi észre a levelet…

A szülőknek nagyon fájdalmas tudomásul venniük, hogy gond van a „neveltjükkel”, hiszen minden vele kapcsolatos probléma az ő lelkiismeret-furdalásukat növeli: talán szigorúbban kellett volna fogni, talán a válás miatt van, talán valamit elrontottak. Enyhíti az önvádat, ha külső okokat keresnek gyermekük viselkedésére. Nem bűnbakot akarnak találni, csupán mentő körülményeket, és néha valóban léteznek olyan események, előzmények, amelyek a hibát, szabályszegést, fegyelmi problémát más megvilágításba helyezik.

Előfordul persze, hogy a szülő az iskolai fogadóórán kénytelen szembesülni azzal, hogy gyermeke nem csupán az órákat zavarja, de durva is, ráadásul trágár módon beszél, és kizárólag azért nincs több beírása, mert állandóan letagadja az ellenőrzőjét.

A szülők – vérmérsékletüktől és előzetes tapasztalataiktól függően – különböző módon reagálnak az ilyen helyzetekre. Egyesek harcba szállnak szívükről szakasztott magzatukért, és próbálják megvédeni őt például azzal, hogy felsorolják az enyhítő körülményeket. Akadnak olyanok is, akik biztosítják a pedagógust, az osztályfőnököt, hogy otthon majd jól megrendszabályozzák az ebadta kölykét. Érzékenyebb anyukák zsebéből előkerülhet a zsebkendő…

Sok szülő szégyelli magát, hiszen saját nevelései kudarcát látja gyermeke viselkedésében, ráadásul tudja, hogy az érintett tud másképp, azaz normálisan is viselkedni, ezért felmerül bennük a gondolat, hogy esetleg az iskola vagy a társak vannak ilyen rossz hatással a gyerekre, és esetleg az iskolaváltás mellett döntenek.

Iskolában angyal, otthon ördög (ilyen is előfordul!)

Az iskolai „angyalok” csendes, visszahúzódó magatartásukkal, passzivitásukkal tűnnek ki a rendszerint erős egyéniségekkel vagy csak túlzottan hangos, erőszakos gyerekekkel teli osztályokban. Ők otthonról más mintát visznek, más értékeket, más viselkedést tartanak normálisnak. A pedagógusoknak is sokkal nehezebb őket megismerni, mivel általában kevésbé kommunikatívak. Egy ilyen mentalitású gyerek szüleinek kegyetlen érzés megtapasztalni, hogy az otthon cserfes, jó humorú, élénk kamasz gyermek egyetlen barátján kívül nem beszélget senkivel, és nem szívesen veszt részt az osztály életében. Általában nem értik, miért nem tud fiuk vagy lányuk az iskolában kibontakozni, miért nem talpraesettebb, miért nem képes tehetségét megmutatni. Hiába biztatják, támogatják, az iskolába belépve a gyerek megváltozik, visszahúzódik egy képzeletbeli csigaházba, ahonnan csak a tanítási nap végeztével merészkedik elő, lehetőleg minél messzebb az iskolától.

Mi lehet a viselkedési fordulat oka?

Feltételezhetően a közösség hatása: az osztály, a tanárok, a baráti-haveri társaságok, a klikkek normái és szankciói. A kamaszodással – mint valamennyien tudjuk – kezd meglazulni a szoros érzelmi kötelék, és a felnőttek tekintélye már nem ragyog olyan fényesen, mint kisgyermekkorban. Minden megváltozik: a szülők, a tanárok már nem mindenhatók, a kamaszszemek egyre inkább a hibáikat, hazugságaikat veszik észre, és egyre kevésbé akarnak a felnőttek szabályai szerint élni. Minél idősebb a gyerek, annál erősebben akar megfelelni a kortárscsoport elvárásainak, és annál inkább halványul a családban tanult szabályokhoz való alkalmazkodás igénye.

De más oka is lehet az otthonitól eltérő iskolai viselkedésnek. Hiszen a bohóckodó, tanároknak beszóló, népszerűséget hajhászó gyerekekről kiderülhet, hogy otthon kevesebb elismerést és több elmarasztalást kapnak, vagy a szülők olyan elfoglaltak, hogy alig marad idejük és energiájuk saját gyerekükre.

Az a kamasz fiú, aki otthon egyetlen csúnya szót sem ejt ki a száján, mert így nevelték, és így szokta meg, a suli kapuján kilépve olyan trágárságokat ereszt meg, hogy a kocsiból kiszálló édesanyja megdermed a rémülettől. Ez lenne az ő jól nevelt, illedelmes fia? Ez a közönséges és durva kölyök? Kinek akar egyáltalán megfelelni? Otthon nyilván a szüleinek, de a közösségben sokkal inkább haveroknak.

Mit lehet tenni?

Lehet-e egy kamasztól azt követelni, hogy mindig egyformán viselkedjen, az osztályban éppúgy, mint otthon? Persze, de akkor a szülőknek és a pedagógusoknak is példát kellene mutatniuk: a szabályokat mindig betartani, emberségesnek és megértőnek lenni, és minden megnyilvánulásukkal azt kifejezni, hogy az ő személyiségüket nem a körülmények alakítják, hanem „belülről” vezéreltek. Sajnos kevés ilyen felnőttet ismerünk.

Mit tehetnek a szülők, ha nem tudják elfogadni gyermekük angyalságát vagy ördögségét? Ha úgy érzik, hogy az iskola vagy az osztály vagy a barátok általuk nem elfogadható módon változtatják meg viselkedését? Vigyék át egy másik iskolába? Tiltsák el a barátoktól? Szerencsére a legtöbb esetben csak „túl kell élniük” ezeket az éveket, a kamaszkor végén a gyerekek többnyire lecsendesednek, megérnek, megszelídülnek, és viselkedésük egyre inkább elfogadható lesz a szülők és nyilván a pedagógusok számára is.

A pedagógus – ha tényleg segíteni szeretne – két dologra feltétlenül hívja fel az aggódó szülő figyelmét:

1. Fontos éreztetnie a gyerekével, hogy ha az iskolai magatartását kifogásolja is, szeretetét semmiképpen sem veszítheti el.
2. Egyértelműen és nagyon határozottan szabja meg, hogy milyen határok között tolerálja a kilengéseit.

Könnyebbnek tűnik, de valójában nehezebb dolgunk van az „angyalokkal”, hiszen ők otthon tudják csak valódi személyiségüket megmutatni. Lehet, hogy esetükben a pedagógusnak fel sem tűnik, hogy egyáltalán probléma van az adott gyerekkel. A szülő pedig nem ülhet be gyermeke mellé a padba, nem noszogathatja, hogy jelentkezzen, hogy barátkozzon, hogy vegyen részt az osztály életében, vagy hogy egyáltalán szólaljon már meg, ne üljön minden szünetben kukán a padban.

Bármennyire is fáj ez a szülőknek, el kell fogadniuk, hogy a közösségben elfoglalt helyét csak maga a gyerek szerezheti meg; neki kell tennie azért, hogy társai el- és befogadják. Az is előfordulhat, hogy a gyerek valamiért nem akar az adott közösségbe tartozni és annak értékrendjét magáévá tenni, ezért inkább kívülálló marad. Talán egy másik iskolában, egy másik életkorban fog igazán kibontakozni, ott lesz majd olyan, amilyennek otthon ismerik. A recept az előzőhöz hasonló: biztosítani őt a szülői szeretetről, és elfogadni – remélhetőleg csak ideiglenesen – azt a döntését, hogy ő kamaszként saját csigaházában érzi magát biztonságban.

A pedagógus és a szülő közötti együttműködés, a folyamatos információcsere segíthet a kettősség felismerésében, okai feltárásában, a felmerülő problémák eredményes kezelésében.