Hajléktalan-betlehemes

Ez még abban az időben történt, amikor még Magyarországon is szép számmal (vagyis százezrével) akadtak hajléktalanok. Történt, hogy karácsony előtt két héttel a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei ebben az évben is megkérdezték a hajléktalanokat, mit szeretnének karácsonyra. Ez alkalommal nagyon meglepődtek – és, bizony, kicsit el is szégyenkeztek -, amikor a hajléktalanok afféle szóvivője (aki nem volt más, mint a Fedél Nélkül című lap Anonimus Alkoholiptus álnéven publikáló külső munkatársa) azt felelte, hogy:

– Nem csak kenyérrel él ám az ember!

És az önkéntesek hiába nyugtatgatták, hogy hát, persze, nem csak zsíros kenyér és nem csak főzelék, mint a Krisnásoknál, hanem gulyásleves is lesz, méghozzá gazdagon, a szóvivő csak tovább mondogatta, hogy:

– Nem csak kenyérrel él az ember!

És ekkor az önkénteseknek végre leesett a tantusz: ez, bizony, az evangéliumból van! Ráadásul maga Jézus vágja azt a sátán pofájába. A máltaiak eléggé tanácstalanul néztek egymásra, mígnem egyikük azzal próbálta magát kivágni, hogy:

– Ámen!

Erre a hajléktalanok szóvivőjükre néztek, aki odaintette őket magához, összesúgtak-búgtak, végül azzal rukkoltak elő, hogy ők bizony a gazdag leves mellé betlehemes játékot is szeretnének. A máltai önkéntesek csak elég lassan ocsúdtak föl meglepetésükből, de aztán elég gyorsan összekapták magukat, és kisvártatva már kész tervvel álltak elő: a Szent Angéla Általános Iskola diákjai fogják majd tudásuk legjavát nyújtani. Csakhogy ez nem ment ilyen könnyen, ugyanis a hajléktalanok olyan betlehemest szerettek volna, amelyikben ők maguk lesznek a pásztorok. A máltaiak annyira engedékenynek bizonyultak, hogy még abba is belementek volna, hogy a többi szereplőt is ők alakítsák.

– Azt már nem! – rázták a fejüket a hajléktalanok, hiszen végül is ők szeretnék ajándékba kapni ezt a betlehemest.

És ehhez olyannyira ragaszkodtak, hogy közfelkiáltásra Janics Natasát választották meg Szűz Máriának.

– No, ezt már meg kell beszélnünk Imre atyával – szabadkoztak az önkéntesek.

Másnap Imre atya személyesen közölte a pásztorokkal az örömhírt: Janics Natasa megtiszteltetésnek tartja a felkérést. Erre a hajléktalanok zúgó „Hajrá magyarok!”-kal örvendeztek.

– De ez még semmi! – tett rá (Janics Natasa szellemében) még egy lapáttal Imre atya: – Lesz még három igazi teve is a három királynak, méghozzá díszesem felszerszámozottak. Ám akkor az a kérdés, hogy ki legyen Szent József – mondta.

A pásztorok szemmel láthatóan nagy gondban voltak, ugyanis Janics Natasa mellé nem lehetett akárkit kitalálni. Felmerült Stohl András, Horváth Károly alias Charlie és még Győzike is, de mindannyiukkal többféle bibi adódott, hogy csak egyet említsünk: hogy egyikük sem volt József.

– Márpedig Szent József vagy József legyen, vagy legalábbis zsidó – követelte a süket pásztor szerepét felvállaló hajléktalan, aki valamikor réges-régen, a nehéz időkben még papnövendék is volt, de a Rock-Miatyánk című szerzeménye miatt az Állami Egyházügyi Hivatal kirúgatta őt az esztergomi szemináriumból.

Ekkor Imre atya gondolt egy nagyot és merészet, és felhívta mobil telefonján Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbit, hogy felkérje őt – ez a címet rögtönözte, és ezután ez is maradt – a Hajléktalan-betlehemesbe. A főrabbi nem győzött hálálkodni figyelmességükért, de azzal szabadkozott, hogy az „elragadó” Janics Natasa mellé mindenképpen egy „fess fiatalember” kellene, ő pedig, hogy ne törjön meg az ökumenikus lendület, a salom jegyében elvállalja a gyermek Jézust megáldó agg Simeon szerepét, ő ugyanis, nem szégyelli bevallani, nagyon-nagyon szeret áldani.

Ezzel megoldódott a főrabbi közreműködése a Hajléktalan-betlehemesben, melynek közvetítését már el is vállalta a Duna TV, de még nem volt Szent József. Ekkor az a félkegyelmű sorstárs, akire társai a lüke pásztor szerepét osztották, kézzel-lábbal azt követelte, hogy a tévébeli Vágó István legyen Szűz Mária „kegyese”, mert őnála nyerni is lehet. Hiába minden kuncogás és hurrogás, egyre növekvő pártja lett az ötletének, és mellettük érvelt a főpásztor szerepét elvállaló Anonimus Alkoholiptus is, méghozzá azzal, hogy jobb helyeken mind a félkegyelműt, mind a magafajta költőt szentként szokták tisztelni. Újabb mobil telefonhívás következett, és láss csudát, Vágó István is elvállalta, sőt azt is megígérte, hogy az alkalomhoz illő furfangos kérdéseken is gondolkodik. Most már csak Heródes és a háromkirályok voltak hátra.

– A Heródes egy rohadék – jelentette ki a marhapásztort alakító hajléktan, és ebben valamennyien egyetértettek.

– Ez esetben nem alakíthatja más, mint egy igazi bőrfejű – jelentette ki a disznópásztor szerepét elvállaló hajléktalan.

Mivel rendszeresen szuttyongatták őket a bőrfejűek, ezt a javaslatot mindenki támogatta. Valamennyien, még a máltai önkéntesek is őszintén meglepődtek, amikor Imre atya kijelentette, hogy:

– Ezzel ne legyen gondotok, ilyenem már van.

Többet nem árult el, de nem is firtatták, mert tudták jól, hogy Imre atya nem csinál vécét (mások zaftosabb kifejezést használtak) a szájából. Jóval több gond akadt a háromkirályokkal, mert ez esetben a hajléktalanok azt óhajtották, de nagyon, hogy a háromkirályok, bizony, ne legyen más, mint „a három legnagyobb közjogi méltóság”, vagyis akiket ők képzeltek annak: a harmadik magyar köztársaság államelnöke, miniszterelnöke és az ellenzék vezére.

– Ezt alaposan meg kell gondolnotok, mert ezek így, együtt nemigen szoktak előfordulni, még koszorúzáskor sem. Még az Istennek sem – figyelmeztette őket sűrű fejcsóválás közepette Imre atya.
A hajléktalanok azonban vérszemet kaptak, és csak verték a tamtamot, hogy csakis ők kellenek, senki más. Kompromisszumként pedig felajánlották, hogy cserében hajlandók lemondani a valódi angyalokról.

– Amennyiben valóban ezt szeretnétek, akkor, bizony, ezt nagyon meg kell imádkozni – jelentette be Imre atya véresen komolyan.

A pásztorokat még ez sem tántorította el. Megnyugtatták Imre atyát, ha kell, elmondanak ők akármennyi miatyánkot, csak üdvözlégyet ne kelljen, mert vannak köztük szép számmal reformátusok is. És hiába ígért nekik Imre atya még pászto-rockot is, hiába kérlelte őket, hogy dolgozzanak ki egy tartaléktervet is, mely szerint szükség esetén a három történeti egyház főpásztorai alakítanák a háromkirályokat, a hajléktalanok nem engedtek a tízezer miatyánkból, mert ennyit vállaltak, szépen elosztva a kétszer ennyi budapesti hajléktalan között. Imre atya erre csak azt motyogta, hogy:

– Kedves testvéreim Krisztusban, lássátok be, hogy ez valóságos istenkísértés, márpedig Jézus is azt mondta a sátánnak, hogy „Ne kísértsd a te uradat, istenedet!”

A süket pásztor kézzel-lábbal tiltakozott:

– Márpedig „az embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges”! Amint ez meg van írva Márk evangéliumában, ha jól emlékszem: tizedik rész huszonhetedik vers.

Imre atya feltett kézzel jelezte, hogy megadja magát. Majd nyomatékkal kijelentette:

– De akkor ezt, emberek, alaposan megimádkozzunk, rendben? És ha a tréfáskedvű Jóisten is úgy akarja, akkor december 24-én délután 5-kor ugyanitt találkozunk.

A megjelölt időpontban – a karácsonyi megvendégelés után immár jóllakottan (akik bírtak, háromszor is megebédeltek: először az önkormányzat sátránál hamis gulyást, majd a máltaiaknál gazdag gulyást, végül a krisnásoknál krisnás gulyást), csodaszépen szállingózó hóesésben toporgott a legalább ezer hajléktalan a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei által felépített barlangistálló előtt. Ámulták-bámulták, hogyan gyönyörködik Szűz Mária és Szent József, vagyis Janics Natasa és Vágó István az istengyermekben. A barlangistálló mellett ott toporgott hósipkásan az agg Simeon, vagyis Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi, továbbá, ahogyan Imre atya megígérte, ott feszítettek a díszesen felszerszámozott tevék, szám szerint hárman, hófödte púpokkal. Imre atya intésére megszólalt pikulás pásztor tilinkója, és erre a jelre a marha-, bivaly-, birka-, kecske-, disznó– és libapásztorok, valamint a főpásztor, az öreg pásztor, a süket pásztor és a lüke pásztor sorra odajárultak a kisded jászolához, és elébe helyezték ajándékaikat, kinek mije volt: egy karika mackósajtot, egy zacskó szotyolát, egy almát, egy hamburgert, a Fedél Nélkül legújabb számát Anonimus Alkoholiptus legújabb versével, mely szerint

„Kiskarácsony, nagykarácsony,
bazi nagy karácsony!
De nekem idén sincs kalácsom!
Tobzódik a pláza,
nem az Isten háza!
Neki csak jászola:
a térdeden mássz oda!”

Miután s pásztorok megtették dolgukat, várták a háromkirályokat, tegyék meg most ők is a tőlük telhetőt. Hogy gyorsabban teljék a feszült várakozás, Vágó István lépett elő, és azt kérdezte:

– Kik voltak a háromkirályok?

– Gáspár, Menyhért, Boldizsár! – zúgta a tömeg.

– És a Biblia szerint? – kérdezte Vágó ravaszkásan.

– Hát ki mások! -zúgta a tömeg.

– Nem is a Svájc Gizi – mondta a marhapásztor.

– Ki az a Svájc Gizi? – érdeklődött Vágó, jelezve, hogy olykor még ő is tanulhat valamit.

– Azt én honnan tudjam?! – bosszankodott a marhapásztor, majd elmagyarázta: – Ez nálunk egy mondás volt, már amikor még volt „nálunk”.

– Nos, tisztelt egybegyűltek, az evangéliumi karácsonyi történetben Heródesen kívül nincsenek királyok, csak napkeletről érkező bölcsek, akikről viszont nem tudjuk, hogy hányan voltak, és azt sem, hogy mi a nevük.

– Komolyan viccel? – kérdezte a disznópásztor.

– Halálos komolyan.

– Halálos gomolya? – kérdezte süket pásztor.

– No, akkor egy igazán könnyű kérdés következik: mit ajándékoztak a napkeleti bölcsek a betlehemi kisdednek?

Az első kettőt majdnem mindenki tudta:

– Aranyat, tömjént…

A harmadikat a lüke pásztor rikkantotta elsőnek:

– Marhát!

– Mirhát, te marha! – igazította ki a marhapásztor.

– És vajon mi lehet az a mirha, ha a tömjén jó illatú füstölőszer? – kérdezte Vágó.

– Kozmetikum – próbálkozott a libapásztorlány.

Most aztán Vágó igazán elemében volt:

– A mirha, tisztelt publikum, a mirhafa (Commiphora abyssinica) balzsamos gyantája, s valószínűleg ugyanolyan régi füstölőszer, mint a tömjén. Ahol a tömjénfa és a mirhafa honos, ott a hazája az arab balzsamfának (Commiphora opobalsamum) is. Sokáig onnan is szállították az ókori nyugatra a balzsamot, de Salamon, zsidó király, meghonosította a balzsamfát a palesztinai kertekben is. Az első dugványokat a monda szerint Sába királynőjétől kapta. Sába volt valamikor régen boldog Arábia leggazdagabb országa. Salamon idejében a zsidókkal élénk kereskedelmi összeköttetésben lévő sábaiak királynője Palesztinába utazott a nagy zsidókirály látogatására. Mint vendég egyebek között a balzsamfa néhány dugványát hozta ajándékba, s a király azokat elültette kertjében. Ez az eredete a később világhírűvé vált júdeai királyi balzsamkerteknek, amelyekből a rómaiak korában is sok balzsamot szállítottak nyugatra.

A vastaps azt jelezte, hogy ezzel Vágó még az agg Simeont is leénekelte. Maga Vágó is érezhette ezt, éppen ezért így folytatta:

– Akkor most következzék egy könnyebb kérdés: mit csinált az agg Simeon, akihez az előírás szerint, vagyis Jézus körülmetélése…

– Milyen metélt? – kérdezte a süket pásztor.

– … körülmetélése után harminchárom nappal elvitték szülei?

– Ezután már boldogan halt meg – mondta a tilinkós pásztor.

– Ezt a választ elfogadom! – kiáltotta Vágó, azt kérdezte, hogy: – De mit csinált előtte?

– Boldogan haldoklott! – kiabálta lelkesen a lüke pásztor.

Ekkor maga agg Simeon emelkedett szólásra:

– Figyeljenek emberek, mutogatom!

Ekkor odament a jászolhoz, és karjába vette az istengyermeket, és énekelni kezdett:

Bocsásd el, Uram, szolgádat

szavaid szerint békében,

mert látták szemeim a te üdvösségedet,
melyet minden nép színe előtt készítettél,

világosságul a pogányok megvilágosítására,
és dicsőségül népednek, Izraelnek.

– No ez nekem kínaiul van – jegyezte meg a bivalypásztor.

– Talán inkább óhéberül – igazította ki a kecskepásztor.

– Ez is benne van a Bibliában? – kérdezte a disznópásztor gyanakodva.

– Inkább őbenne van a Biblia, ától cettig – vélte a birkapásztor.

Szűz Mária és Szent József ámulva-bámulva hallgatták, amit az agg Simeon gyermekükről jövendölt. Az agg Simeon ekkor anyja ölébe helyezte a gyermeket, megáldotta szüleit, és így szólt Janics Natasához:

– Ez sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak; a te lelkedet is tőr járja át, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív titkos gondolata.

Nagy csend lett, és ebben titkos gondolatok sustorogtak. Az agg Simeon ekkor Vágó Istvánhoz fordult:

– Van-e kérdése, kedves fiam?

Vágó bólogatott, majd megkérdezte:

– Mit jelent az, hogy „sokak romlására”?

– Például azt, hogy Jézus már nem sokkal születése után komoly veszélybe kerül: a kegyetlen Heródes király elrendeli, hogy öljenek meg minden két évnél fiatalabb gyermeket.

– Az a rohadék! Az a rohadék bőrfejű! – zúgott a tömeg.

E pillanatban a barlangistálló mögül kipattant a bőrfejű Heródes, ocsmányul acsarogva, biciklilánccal hadonászva, és nagy bőszen nekiindult az istengyermek felé. A hajléktalanok szitkok áradatát zúdították Heródesre, majd maguk is rázúdultak, és, bizony, teljesen kicsinálták volna, ha a római katonák ki nem szabadítják karmaik közül. Hiába kiabálta szegény Heródes a köpködő, barmoló hajléktalanoknak, hogy ő becsületszavára Imre atya főministránsa, hiába igazolta ezt maga Imre atya is, a főpásztor túlordította őket:

– Ne higgyetek neki! -kiabálta a főpásztor. – Nem olvastátok az evangéliumban, hogy ez egy rohadék hazug disznó, aki még a napkeleti bölcseket is átverte, nemhogy Imre atyát.

Valóságos katasztrófahelyzet alakult volna ki, amelyben még a római katonák élete is kockán forgott volna, de ekkor szerencsére megérkeztek a háromkirályok három szuperelegáns fekete autó. És láss csudát: az elsőből maga az államelnök, a másodikból maga a miniszterelnök, a harmadikból pedig maga az ellenzék vezére lépett ki. Néhányan tapsoltak, néhányan fújoltak, de az agg Simeon intésére karácsonyi csend lett. Ettől jöttek zavarba a közjogi méltóságok. Néhány tétova lépést tettek a barlangistálló felé, majd elbizonytalanodtak, és megálltak. Az államelnök kapott észbe leghamarább, és harsányan nekibuzdult:

– Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

– Három király mi vagyunk – folytatta a miniszterelnök.

– Gyalog jöttünk, mert siettünk, vagyis mert siettünk, kocsival – mondta szabadkozva az ellenzék vezére.

– Mi vagyunk itt gyalog – morogtak néhányan, de a többiek lepisszegték őket.

Ekkor az államelnök mélyen meghajolt, majd gyorsan vigyázzba vágta magát, és mereven előre nézett, a barlangistálló feletti csillagra szegezve tekintetét. Ez már többeknek tetszett, mondogatták is, hogy:

– Olyan feszesen áll ott, akár egy faszent!

A miniszterelnök ekkor a szívére helyezte jobb kezét, az ellenzék vezére pedig homlokát erősen ráncolva töprengett, mit is tegyen. Majd hirtelen ötlettel – református létére – keresztet vetett.

– Kivágták magukat – ismerték el a hajléktalanok, s kíváncsian várták az ajándékozást.
Ám ekkor a közjogi méltóságok elakadtak, hol tikáraikra, hol az agg Simeonra néztek, aztán udvariasan egymást kezdték tessékelni, de ezzel sem jutottak előbbre. Végül az államelnök elszántan belekotort zakója zsebébe, s nagy nehezen kikapart belőle egy kis üvegcsét, melynek illatából az első sorban állók közül valaki megállapította:

– Bazsarózsaolaj.

Ekkor az államelnök elfogódott, mégis könnyed mozdulattal, kézcsók kíséretében átnyújtotta az üvegcsét Szűz Máriának, aki ezt kecses biccentéssel fogadta. A miniszterelnök ezalatt lázasan kotort a nadrágzsebében, és amikor már az agg Simeon is feladta, láss csudát, előkapart egy eléggé viharvert csomagocskát.

– Papi pipadohány – állapította meg a bivalypásztor, elégedetten.

A miniszterelnök körbemutatta ajándékát, majd az örvendező Szent József kezébe nyomta, aki mindjárt lelkendezve bele is szimatolt.

– Megvolt a tömjén és a mirha, most gyün az arany – reménykedett a kecskepásztor.

Nem hiába, mert az ellenzék vezére mindenre elszántan, egyetlen mozdulattal kirántott zakója belső zsebéből egy aranyhörcsögöt, és ugyanazzal a lendülettel vitte mindjárt az istengyermek jászolához. Oda is helyezte volna szépen a kisded lábához, ha Szent József nem kapja ki a kezéből, s nem veszi ő gondozásába, szakavatottan.

Mindenki fellélegzett, de hármunknak, a háromkirályoknak csak most jött a neheze, mert csak álltak, álldogáltak tehetetlenül. Megint az agg Simeon könyörült meg rajtuk, most azzal, hogy karjait az égre tárva azt mondta:

– Tikkum Olam!

Ebből persze még a közjogi méltóságok sem értettek egy árva kukkot. Inkább csak kitalálták, hogy az öreg pap, akiből más nem is tud megszólalni, mint a Szentírás, bizonyára valami olyasmit sürget, hogy „állítsátok helyre”, „gyógyítsátok meg”, „alakítsátok át”. Ezt a közjogi méltóságok úgy fordítottak le a maguk nyelvére, hogy „most az egyszer ne menjetek egymás agyára, és viselkedjetek normálisan, a szentségit neki!”. Mit tehettek mást, összenéztek, majd az államelnök a másik kettő vállára tette kezeit, amire a nyugalmazott országos főrabbi azt mondta, hogy:

– Shalom!

Ezt már jó néhányan értették a pásztorok és a hajléktalanok közül is. Meg is tapsolták. Ezután a miniszterelnök is felbátorodott, és barátságosan hátba veregette az ellenzék vezérét, de olyan alaposan, hogy az eleinte sem köpni, sem nyelni nem tudott. Amikor azonban magához tért, egy cseles mozdulattal elkapta a miniszterelnök kezét, és nagyon barátságosan, de nagyon alaposan úgy megszorította, hogy annak talán örökre elment a kedve a hátba veregetéstől.

Vérbeli karácsonyi csend támad, méghozzá akkora, hogy belefért az a hatalmas védangyalsereg is, amelyik a barlangistálló fölé ereszkedett, és rázendített a szokásosra, hogy:
„Dicsőség mennyben az istennek, és békesség a jóakaratú embereknek!” Mind a hangzat, mind a látvány igazán mennyei volt, vagyis mind a szférák zenéje, mind pedig a szikrázó hófehérbe öltözött vöröskeresztes karszalagot viselő mennyei sereg. A három közjogi méltóság feszes vigyázzállásban hallgatta végig a dicsőséget és a békességet, majd amikor vége lett, átváltott pihenjre, és megint csak zavartan néztek körbe. Végül az államelnök mint a haza sokadszori megmentője halált megvető bátorsággal és utánozhatatlan repedtfazék hangon belekezdett a „Mennyből az angyal”-ba, amelye a másik két közjogi méltóság afféle alsó és felső szólamokkal próbált belekapcsolódni. Szerencsére a valóban elragadó Janics Natasa mentette meg a helyzetet azzal, hogy:

– Meg is kéne szoptatni már!

Erre a közjogi méltóságok fellélegeztek, és elindultak a fejedelmi módon feldíszített tevék felé, és hiába tessékelték őket titkáraik és biztonsági embereik kétségbeesetten a szuperelegáns hivatali kocsik felé, ők csak felültek szépen a tevékre, és annak rendje és módja szerint eltevegeltek. A gépkocsikba a Szentcsaládot, az agg Simeont és Imre atyát ültették, a szegény szerencsétlen Heródest pedig a Máltai szolgálat mentője vitte el.

A hajléktalan pásztoroknak nem akaródzott hazamenni, de hát nem is tudtak volna hová. Még megpróbálták elénekelni azt, hogy „Fel nagy örömre Úr született”, de csak eddig jutottak. A vöröskeresztes védangyalsereg lendítette őket át a nehézségeken: „Aki után a Föld epedett. Mária karján égi a lény: Isteni kisded Szűznek ölén”. Eztán már ment minden, mint a karikacsapás: „Egyszerű pásztor, jöjj közelebb, Nézd a te édes Istenedet!” Ezt a birkapásztor, akit kispesti társai Jumurdzsáknak csúfoltak (noha valóban csak fél szeme volt), így énekelte:

– Egyszemű pásztor, jöjj közelebb!

És ezen ő maga is roppantul elérzékenyült. A lüke pásztor pedig így zengte:

– Nézd a te édes kis tehened!

Aztán mindannyian így folytatták, mert ez már úgy jött belőlük, mit az agg Simenonból a Biblia: „Nem ragyogó fény közt nyugoszik, bársonyos ágya nincsen neki itt: csak ez a szalma, koldusi hely,
rá meleget marha lehel. Egyszerű pásztor, térdeden állj, Mert ez az égi, földi Király!” Eközben a védangyalok felreppentek a magas égbe. Csak egy ott a pásztorok között: egy tolókocsis szeráf. Őt pátyolgatták, vigasztalták, melengették, nevettették mindaddig, amíg csak el nem jött az ő felreppenésének ideje. Csudafinom karácsonyi vaníliáscukor-illatot hagyott maga után.