2009. január 20. kedd, 6:24
L. Ritók Nóra
A másik Magyarország
A karácsony elmúlt, mégis írnom kell róla, mert meg kell osztanom másokkal is a tapasztalataimat. Magyarország 33 leghátrányosabb helyzetű kistérségének egyikében dolgozom, intézményvezetőként, kicsit nagyobb körzetben esélyegyenlőségi szakértőként is.
Alapítványunk önként vállalt feladatként évek óta adományokat gyűjt karácsony előtt, és eljuttatja az ünnepekre a leginkább rászoruló családoknak. Mert itt sok ilyen van, tanítványaink több mint 60%-a igazoltan hátrányos helyzetű, sok a halmozottan hátrányos helyzetű család is. Hat településen dolgozunk. Az elmúlt évek alatt már hozzászoktam a mélyszegénységhez, de ezek a karácsony előtti látogatások mindig elkeseredést, ingerültséget, pontosan fogalmazva dühöt váltanak ki belőlem.
Adományosztás
Úgy érzem, nem beszélünk eleget és érdemben ezekről a családokról, nem veszünk tudomást a problémáikról. A sikereken, a lehetőségek emlegetésén van a hangsúly, és hamis kép alakul ki bennünk. Pedig a problémákkal való szembenézés, a tények kritikus elemzése, a megoldás keresése elengedhetetlen ahhoz, hogy egy később kezelhetetlenné váló helyzetet megelőzzön. A látványos fejlesztések, diadalmasan bejelentett iskolafelújítások mögött olyan problémahalmaz feszül, amelyet a vidéken dolgozó pedagógusok közül sokan érzékelnek és tudom, egyre többen jeleznek is.
Meglátogattuk az iskolánkba járó Kingát és testvérét, akiket otthon még négy kistestvér vár, a lakásuk szinte üres, a szobában csak ágybetétek vannak, villany sincs. Timiéknél, akinek otthonát alig tudtuk megközelíteni a sártól, az egyetlen fűtött szobában (nem is értem, hol alhatnak itt ennyien) az egyik kisöccse fogadott bennünket, majdnem meztelenül, decemberben. Vittünk adományt Vikiékhez, akinek édesanyja és alig tizennégy éves nővére egyszerre fog szülni, Józsiékhoz, akik öten alszanak az alig bútorozott szobában, két ágyban, az egyikben ő az anyukájával, a bátyja meg az anyu „fejinél”.
Folytathatnám a sort, hosszan. Nem sokkolni akarom az Olvasót mindezzel, hanem azt az ellentmondást szeretném megvilágítani, amely az oktatás intézmények fejlesztésére fordított beruházásai és azok hasznosulása között feszül. Persze, nem azt mondom, hogy nincs szükség ezekre a fejlesztésekre. De biztosan tudom, hogy az ilyen körülmények között élő családokban ezek hasznosulása csekély.
Adományosztás
Aki a harmadik generáció óta munkanélküli családban él, azt nem fogja motiválni sem a jól felszerelt iskola, sem az új módszerek. Innen nagyon nehéz csillogó szemmel, tudásvággyal, pozitív jövőképpel indulni reggelente. Az is csoda, hogy ezekből a családokból csak annyi problémával jönnek, amennyivel megérkeznek hozzánk. Innen, így nincs kiút.
Persze lehet, hogy valakinek sikerül kitörni, de a többség marad. Marad, és újratermeli azt a réteget, amelynek száma hihetetlen mértékben növekszik. Maradnak a döbbenetes mondatok, amikor a gyerekkel a jövőről beszélünk: „Minek tanulni? Majd élek én is a szociálisból, mint anyuék” – mondja tizenhárom éves tanítványunk. „Nincs gyereke? Akkor mibül él?” – kérdezi fiatal kolléganőmtől tágra nyílt szemmel egy kilencéves kicsi.
Mi, pedagógusok minden próbálkozásunk ellenére végignézzük a gyerekek lemorzsolódását. Látjuk, hogy a középiskolai kollégiumból két hónap múlva szinte minden hátrányos helyzetű gyerek otthon van újra a faluban, és innen jár (egy héten két délután) a dolgozók középiskolájába, azt is csak a családi pótlék miatt.
Ma is óriási dühöt és elkeseredést érzek magamban Szabina miatt, aki kiváló képességű kislányként az egyik kedvencem volt, reméltem, hogy „minta” lesz, de nem tudtam megakadályozni, hogy ne az út mellett kezdje vagy végezze tizenhárom évesen, és ma már régen anya ő is. Vagy Zsanett miatt, akin a családon belül erőszakot követtek el, és vakvágányra futott az élete. Elkeseredetten gondolok arra a sok-sok gyerekre is, akik elsőtől harmadikig, negyedikig remekül, ígéretesen tanultak, majd nyolcadikra bukásra álltak, iskolakerülővé váltak, és könnyedén követtek el kisebb-nagyobb betöréseket. Mindannak ellenére, hogy szakemberek évekig dolgoztak azért, hogy ez ne következzen be.
Nem értem azt sem, hogyan találhatunk ezeknek a gyerekeknek a szülei között analfabétákat vagy két osztályt végzetteket. A tankötelezettség rájuk is vonatkozott, és mégis, itt vannak, és segítség nélkül képtelenek más jövőt mutatni a gyerekeiknek.
Meggyőződésem, hogy ezeknek a gyerekeknek most nem digitális táblára van szükségük. Nem fog segíteni rajtuk a szépen felújított iskolaépület és a projektmódszerek használata sem. Persze, kell a tanítás is, de az nem elég. Nem várható el eredmény az oktatástól, mert hatását csökkenti, semmivé teszi az, ahogy a gyerekek családjai élnek. Önmagában az oktatás soha nem lesz képes segíteni a problémákon.
Mi kellene? Komplex ráhatás, gyorsan és egy időben. Munkahelyteremtés. Visszaszoktatva a felnőtteket a munka világába, adósságkezelés, az uzsora megszüntetése, jövőkép, életcél. A települések problémáinak egyedi kezelése. Mert nincsenek mindenhol alkalmazható módszerek, minden faluban mások a szokások, más az emberek problémamegoldó képessége, így a konfliktuskezelés más módjára van szükség.
Másik Magyarország (az Igazgyöngy Alapítvány képgalériájából)
Nézem a Köznevelés lapjait. Minden szám csodálatos eredményekről számol be, felújítások, versenyeredmények, sikerek, mosolygó gyerekek, boldog tanárok. Persze, ilyen van nálunk is, szerencsére mosolyt tudunk varázsolni mi is a gyerekek arcára. De ha a családjuk, a jövőjük szempontjából nézzük, már más a kép. Szeretném, ha ezt is látnák. Így teljes a kép Magyarországról.
L. Ritók Nóra
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény)
Kedves Nóra! nagyon köszönöm ezt a látleletet a mai Magyarország nagyon szomorú feléről. Kivételezettnek érzem magam, mert csak mások leírásából ismerem ezt a világot, kicsit szégyelem magam, mert háborgok, az ehhez a helyzetekhez viszonyítottan piti problémáimon.
Egyszer máshol már javasoltad a valóság megismerésére volna szüksége a döntéshozóinknak, gondolom azóta se járt ott egyetlen egy elhívatott reformer és jogvédő se. Igazad van abban is, a kis lépések nem segítenek, alapvető és gyors változás kellene, hogy ne "bővítetten termeljük újra" a HHH gyerekek következő nemzedékét. Mit gondolsz, mi, a sokkal jobb helyzetben lévők tudunk valahogy, valamit segíteni?
Kedves IZs! Köszönöm a reagálásod. Nektek is bizonyára megvannak a saját problémáitok, csak kicsit mások, mint nekünk. Kedves tőled, hogy segítségedet ajánlod.Tudod, az a baj, hogy leginkább azoknak kellene ezekre odafigyelni, akik döntési helyzetben vannak, hogy lényegi változás történhessen. Vannak jó iskolák, és itt most a jót a szociális helyzet szerint értsd, akikkel kapcsolatban vagyunk, vannak közös programjaink, ami nekünk azért jó, mert a mi gyerekeink is láthatnak egy más értékrendszert, nekik meg azért, mert vannak, akik még nem láttak cigánygyereket, nem tudják, mi az, hogy nincs valami, szociális kompetenciáikat így fejleszthetik. Mert erre nekik is szükségük van. De talán az ügy szempontjából fontosabb, hogy náluk, és felteszem nálatok is olyan kapcsolatrendszer van a szülők révén, hogy képesek hangot adni ők is ennek a tarthatatlan helyzetnek, és ez, így terjedve,talán lassan belopózik így azoknak a tudatába is, akik nem hajlandók ezt tudomásul venni.
Van egyébként egy másik dolog is, ami érdekes lehet: egy kiállítási anyagunk, ami sok helyen megfordult már, az a címe, hogy "Egy kép-egy arc". Egy kartonon van egy gyereknek a portréfotója,a rajza, és egy kis fogalmazása, bemutakozása, hitvallása, valamiféle kis elmélkeldése az életről, a jövőről.Azt hiszem, döbbenetes társadalmi kép rajzolódik ki ebből is, csak ez bájosabban, gyermeki ártatlansággal, kedvesebben, mint az én írásomból. (Most gondolkodom arról, hogy jó lenne egy kis kötetben kiadni ezeket, csak nem tudom, honnan lenne rá pénz, mert ez nem egy, a pénz fölött rendelkezők számára érdekes és fontos kiadvány lenne..) Ezt az anyagot szívesen elküldjük postán annak, aki kéri, aki néhány hétig kiállítja az iskolájában, hogy érzékelhető legyen ez mindenki számára. Aztán csak változik a világ, jobb irányba talán, reméljük, remélem….Most viszünk belőle néhányat a MindenGyerek Konferenciára is. Nem tudsz jönni? Megnézhetnéd, találkozhatnánk. Szeretném.
A Nóra által javasolt Havas Gábor interjúhoz hozzászólások is érkeztek. Némelyike elég lehangoló, remekül tükrözi a honi közvélemény aktuális állapotát.
http://nol.hu/belfold/lap-20090110-20090110-49
Problémák:
1. generációs anyagi ellehetetlenülés, generációs munkanélküliség, generációs képzetlenség, generációs analfabétizmus.
2. ebből következően: jövőnélküliség, élni a mának, telehas jóérzése, majd a nagy semmi.
3. tavaszi életvidámság, közösségi érzés, otthonlevés jóérzése, közösséghez tartozás, a más civil, gazdagabb világ kizárása. Iskolakerülés.
4. téli életdepresszió: nincs kaja, nincs villany, nincs víz, konfliktusok családon belül a pénztelenség miatt, rendőrségi járőrözés, bűnözés, kiskorúak bűnözésre kényszerítése: lopás, strihelés, egyéb. Rendőrségi feljelentések. Iskolakerülés, úgy sincs kabátom, csizmám, fázok, éhes vagyok, iskolában a leszaladt vércukorszintem miatt csak veszekszem, nem látok otthon a félhomályban, nincs felsőtagozatban napközi így a házit úgysem tudom megcsinálni, egyesért meg minek menjek be.
5. éljünk egymásért akció: éljük egymást: szerelemből, erőszakosan, vagy másokkal mások által kényszerítve.
6. pénzforrás: uzsora: provident: adósságban elúszva, áram kikapcsolva, víz kikapcsolva, fűtés kikapcsolva, erdők magántulajdonban, faszedést büntetik, lopást büntetik, a házam az uzsorásé, a lányom a stricié, az életem? kié?
ALKOTMÁNY: élethez, tulajdonhoz, családhoz, emberi méltósághoz való jog.
Elméleti pedagógia nagyjai erre varrjatok gombot, vagy vegyünk először kabátot?
Kedves Nóra, Kedves Csilla!
Most olvastam el a Nemzet hétvégi mellékletében Németh György hosszú írását. Ti, akik ebben éltek, mit szóltok hozzá???
(Oda van írva, hogy vitaindító, esetleg nincs-e kedvetek hozzászólni?)
Köszönjük, Karcsi a javaslatot. Németh György témához kapcsolódó vitaindítója a következő webhelyen található: http://www.mno.hu/portal/610211?searchtext=Németh György
Drága Ax és Drága Egyyüttgondolkodó Többiek!
Benne élek, vagy bennünk élnek? De én semmiképp nem mondom, hogy belőlünk élnek. A cikk eleje nagyon tetszett, már-már azt hittem, valami konkrétat fog írni, de sajnos átment nagy általánosságba. Amit egyáltalán nem rovok föl hibának, mert kellene valami általánosat képeznünk ahhoz, hogy konkrétat tudjunk feladatként meghatározni. Ezt a fajta megközelítést, hogy mi a történeti háttere, érdekesnek, sőt örvendetesnek tartok, mert így látszik, hogy végre vette valaki a fáradtságot és utána nézett. De:! Maguk a halmozottan hátrányos helyzetűek nem tekintik át a történelmi folyamatosságukat, sőt azok sem, akik helyileg próbálnák kezelni a problémát: polgármester. A helyileg kezelők között is számos olyan megoldáskereső van, aki még az én munkámat is fölöslegesnek tartja, mondván úgysem érek el vele semmit. Egyrészt igaza van, másrészt egyáltalán nincs. Egyrészt: egy-egy kialakult esetet nagyo nehéz a törvény értelmében egy év alatt megoldani, mert rajtam kívül álló okok szólnak bele az általam elindított gondozási folyamatba. Olyanokra gondolok itt, mint a hatalmas szintű eladósodás. Hiába látom a törekvést a családon, hiába szoktak meg, hogy rendszeresen megjelenek, beszélgetek, játszok a gyermekekkel, aminek leplezetlenül örülnek, ha az uzsorás, vagy a pénzbehajtó cég ottvárja az elmenetelemet a szomszéd utca sarkán. Ezt az iskola nem fogja megoldani. Ehhez hatalmas összefogásra van szükség. Addósságkezelő programra, E-on, Gáz, és egyéb szolgáltatók bevonására, a munkaügyi megoldásokra, a képzésekre (szülők). Ezek a családok nem családok, hanem életközösségek, egymást segítő, hátráltató, gáncsoló de mégis érzelmi életközösségek.
Másrészt egyáltalán nincshez:
hosszú folyamat az, mire engem a család elfogad: nem osztani jöttem az észt, nincs műkörmöm, egyszerű vagyok, ember vagyok, szülő vagyok, játszótárs vagyok, tanácsadó, informáló vagyok. A bizalom, a tudás maximálisát kell magamból kihoznom. Két településen hatvan gondozott gyermekem és 21 családom van, amit a hónap 20 napján nagyon nehéz megosztani, ha ismernétek az adminisztrációt. Persze hozzátéve, hogy kövenem kell a tudásom bővítését is, esetmegbeszélések, szakmai értekezletek, tanulás, internet, és nekem is van két kamaszom.
Szóval, megnéztem az aktuális minisztérium stratégiai megoldáskeresését, és 2006-os jegyzőkönyveket találtam rajta. Hát elszomorított.
Az a véleményem, ha egy helyi közösség meg akarja oldani a problémáját kénytelen összedugnia a fejét és kénytelen az érintettekkel együtt gondolkozni és nem helyettük.
A legnagyobb problémát mégis a pedagógustársadalom hozzáállásán érzem: minden intézményt kiértesítettem az általam gondozott gyermekekről, gondozásba vétel okáról még szept. 2-án, kértem az osztályfőnököket, hogy maradjanak velem kapcsolatban. Egyetlen egy osztályfőnök jelzett vissza, hogy ő még kezdő és ne haragudjak, de fogalma sincs mit kell tennie. Elkeseredtem, mivel egy olyan intézmény osztályfőnöke volt, ami kötelező felvétellel bíró intézmény. Volt pedagógusként, megkérdőjelezem a kolléga osztályfőnöki pótlékát, a mentora hozzáállását, az igazgató szakmai hozzáállását. HOZZÁÁLLÁS! Ne csak számonkérjük a problémáinkat, hanem tegyünk is érte. Sem jegenyék, sem lámpások nem leszünk már, tisztelet a kivételnek. Akarjunk, necsak szóban, de tettekben is. Egy-egy gyenge, vagy közepes pedagógus okán elsikkad egy nemzedék. Ne engedjék. Az lássék, hogy megszakadunk: a gyermekek nevelésében, oktatásában, és a fiatal pedagógusok nevelésében: ők olyanok lesznek, amilyen példát mutatunk, és követelünk tőlünk. Merjünk végre követelni pedagógus társainktól és kimondani: barátom nem vagy alkalmas erre a pályára: van helyetted más.
Szegregált vagy integrált, oly mindegy! szerintem: döntsük el: akarom, hogy ez a gyermek fejlődjön és nem az órakeretemet nézem, hanem a gyereket. Egy tanár megkédezte tőlem: miért büdös xy? Menj el hozzájuk és megtudod! válaszoltam. Kistelepülésen, kisközösségben, miért nem ér meg egy félórát?
Na ez az alap, ne a történeti áttekintést nézzük, hanem menjünk mi!
Tudom és higyjétek el az, amit én most leírtam nem lehet igaz egy kisvárosra, nem lehet igaz a Dunántúlra, nem biztos, hogy igaz a Nyírségre. Általánosan vagy konkrétan mindenkinek a helyit kell megoldani. Az iskola meg abban segít, ha minenkihez rugalmasan hozzááll.
Utoljára, de nem utolsó sorban: pénz. Mindaddig míg ebbe pénzt nem invesztál pártunk és kormányunk stratégiailag, hosszú és kiszámíthatatlan időre, kár minden szóért. Kell pszichológus, kell pedagógusnak bér, kell iskolának eszközre, helyre, fennmaradásra (nem bezárni a kistelepülési iskolát ) képzésre ( de nem a képzőknek)
Amben nagyon igaza van: politikai konszenzus, média hozzáállása.
Végszóként: ez már nem csak romaügy: magyar elszegényedés mélyen gyökerezik, a romaügy nem romaügy ,hanem szegénységi túlélési program a családoknak. Roma és nem roma ugyanazakot a megoldásokat találja meg. Az hogy összeszíneződnek a mérhetetlen szegénység teszi: a lelkekben!
Azért írtam ide, mert úgy gondolom itt azok olvassák, akiket valójában is érdekel. Továbbra is hálás vagyok ennek az oldalnak. Tudom kritikus vagyok, de örülök nektek, minden véleményeteknek. Üdvözlök mindenkit, aki direkt olvassa és azokat is, akik csak idetévednek!
Kedves Csilla!
Most csak átfutottam, majd hét végén tüzetesen. Miért nem írod meg az újságnak is???
Kedves Többiek!
Utólag jutott eszembe, hogy tegnap a megszólításból sokan kimaradtatok. Bocsánat. Mentségemre szóljon, hogy tegnap a cikk elolvasása után két perc gépidőt kaptam valamelyik lányomtól…
Még nem volt időm a cikkre, de elolvasom, csak most estem haza, és muszáj reagálnom a Csilla írására. Azzal, hogy maximálisan egyetértek vele. Ugyanezt gondolom, pénz, sok-sok pénz, és összefogás. Csak ez segíthet, semmi más. Mi művészeti iskolaként, illetve annak a fenntartó alapítványaként folytatjuk a programjainkat, és én sem bírok összefogni sehol az ilyen családok, gyerekek érdekében az általános iskolákkal. Most, amikor a fenti adományozáshoz kiválogattuk a legrászorulóbb családokat, szerettem volna a mi javaslatainkat leegyeztetni az általános iskolai nevelőkkel. Ilyen gyerekeknél, akikről írtam, három-négy év alatt sem voltak családlátogatáson, csak a gyerek elbeszéléséből ismerik a körülményeiket. A családgondozókkal sincs kapcsolatuk az osztályfőnököknek, ugyanígy a CKÖ-vel sem. A rájuk bízott 45 perc a lényeg. Az OKTATÁS. A nevelés már csak kisbetűvel.Az ismeretátadásra szorítkoznak. Nemrég hallottam egy szülőt, aki panaszkodott, hogy a napközis nevelő kipipálja a rosszul megoldott feladatot. Amikor megkérdezte miért, azt a választ kapta, neki csak az a dolga, hogy megnézze, készen van e. Hogy jó e, az őt nem érdekli, az neki nem dolga.. Értitek? Nem szerepel a munkaköri leírásában. És sajnos, azt tapasztalom, ez nagyon sok helyen így van. Pedig a Csilla által is írt bizalom rengeteget segít. Sokszor úgy sajnálom azokat, akiknek állandó konfliktusa van gyerekkel, szülővel, hogy nem érti: ha lemegy hozzájuk, meghallgatja a problémáikat, biztosítja őket arról, hogy a gyerekük fejlődése érdekében mindent elkövet, és kéri a segítségüket, és segít is nekik, amiben tud, akkor megnyerte a családot magának, és ha ismételgeti ezt, legalább néha, sokkal jobb viszony alakul ki köztük: partneri viszony, amiben minden könnyebb, mindenkinek. A múltkor azt mondta nekünk az egyik cigányember: "magukkal, azzal az alapítvánnyal, vagy mivel jobban meg vagyok elégedve, mint a tanácsházával. Jobban figyelnek ránk." Miért nem figyel rájuk mindeki jobban?
A cikkről majd írok legközelebb…
Drága Ax!
Én egy mezei pedagógóus voltam! De ezt tudod. Nem akartam ragyogni, csak szeretve tisztelni. ezt elértem, érzem a huszonévesek rámköszönéséből, sem cím, sem kitüntetés nem érdekel. A média riaszt, távoltart. Nem tartom szavahihető intézménynek. Nem oknyomoz, lapot ad el és egyéni népszerúséget élvez.De ezt pont Te nem tudnád? Sőt továbbmegyek, nem szeretném, ha egy riporter megkeresne és számonkérné a véleményemet: nem a véleményemet nem vállalnám, hanem a formát, amelyben lehozná! Hát csak nektek, csak itt és csak most. Azt mondja a jog, hogy a mai magyarországon jogforrás a média, hát…..?!!!!!!
Számos hibától vérzünk, mi pedagógusok a jelenben, a múltban, és a jövőt is előrevetítjük az első évfolyamunkkal, de tudom, hogy ti, akik ezen a lapon megfordultok, vitatkoztak és gondolkodtok, segíteni akartok. Én nem írok másoknak, csak nektek.
Kedves Nóra!
99%-ban igaza van, de az oktatást úgy is racionálisabbá és ezáltal olcsóbbá lehetne tenni, ha sulibuszos, körzetközponti – horribile dictu – jól felszerelt iskolákba szerveznénk át a jelenlegi rendszert. De ez már a politika közdőtere amire tévedtem. Most látom, hogy 10 hónapos a cikk, de elküldöm ezt a "szösszenetemet".
Kézcsók
András
Nagyon sok okosság van itt leírva, eredetiben is, meg a kommentekben is. Köszönöm mindenkinek, sok érdekességet olvashattam. Amit talán nem emeltek ki a hozzászólók, az az, hogy valóságos pályaíveket, életutakat és hiteles roma – cigány(-már nem tilos így nevezni?) személyeket kellene "felmutatni" a gyerekek – serdülők – fiatalok számára. Ameddig a jólöltözött, "fehér" alapítványos "megmondja a tutit" addig mindig kívülálló marad, bármennyire is önzetlen és empatikus. Egyik ismerősöm – fiatal lány,szinte friss diplomával- osztályfőnökként – kiment egy családhoz – az első kérdés az volt: "Te hány éves vagy? Neked hány gyereked van? Nehogy má' te mondd meg…eladlak k-..-nak!"
kedves Fidó,
nem vagyok az aki "fehér alapítványosként megmondja a tutit.." Bár tudnám a tutit. Csak próbálkozom.
És azt gondolom, arra várni, hogy majd a közülük kiemelkedők oldják meg e problémákat, nagyon veszélyes álláspont. Egyrészt, mert a tapasztalataim szerint az értelmiségi cigányok maguk is nehezen találják a helyüket a probléma körül, másrészt meg ennél azért sürgetőbb a dolog. És ne felejtsük el: van egy rendszer, oktatás, egészségügy, szociális ellátórendszer, stb…aminek dolga, hogy cigány és nem cigány fogalmának elkülönítése nélkül segítsen, fejlesszen, támogasson, amiben ugye "fehérek" is dolgoznak, vagyis zömében azok. Akiknek ez a dolga, ezt tanulta, azért kapja a fizetést. Azt most ne tárgyaljuk, hogy ez mennyire sikeres.
Egy kulcsfogalom van, ami mellett elsurrantál: azt, hogy ebben a társadalomban EGYÜTT élünk, és így kell megoldásokat keresnünk.