Fehérnek fehér vagyok… – L. Ritók Nóra bejegyzése a Facebookon

Az írás L. Ritók Nóra Facebook oldaláról származik, és az ő hozzájárulásával közöljük. Nóri nem szorul a védelmünkre, a bejegyzéséhez kapcsolódó  kommentelők tömegesen  utasítják el az igaztalan vádakat, és a kommentáradatban megvan szinte minden olyan indok, amit fel lehet hozni az ő példaértékű, áldozatos és eredményes tevékenysége  mellett. 

Két – pedagógiai szempontból fontos – okból tesszük mégis közzé a bejegyzést. Az egyik a társadalmi szintű, végtelen és szinte mindenütt (online és offline) tetten érhető gyűlölködés, ami válogatás nélkül elér szinte mindenkit, aki bármi okból kiemelkedik a névtelenségből tekintet nélkül arra, hogy valójában miért is tett szert hírnévre. A másik ok a „fehér megmentő”, „a fehér gyarmatosító” szerep kérdése, amelyről jelent meg már írás és filmajánlat az OFOÉ-n is Lévai Julianna jóvoltából. Nórival ezek a fogalmak semmi szín alatt nem hozhatók kapcsolatba, hiszen mi sem áll tőle távolabb, mint a többségi kultúra ráerőltetése a roma közösségre.

De szóljon erről ő maga!

Töprengtem ezen a „fehér megmentő” szerepen, amit valamilyen indíttatásból rám olvasnak néha. Olyan emberek, akikkel sosem beszéltem, sosem látták a terepi munkámat, munkánkat, de úgy vélik, ebben a szerepben „tetszelgek”.

Nyilván oka van annak is, ami miatt ők ezt érzik. Meg annak is, hogy ebből az egészből ezt veszik le. Ezt lenne jó megértenem.

Próbálom magamban is keresni ezt az érzést, hiszen valószínű okot adok rá, ha így érzik. Vajon abból érzik ezt, ha a problémákról írok? Vagy abból, ha a sikerekről? Vagy a megoldáskeresés kínkeserves kínlódásairól? A moralizálásaimból, mikor feltárom a dilemmáimat egy-egy kérdésben?

Talán, az elején, mikor elkezdtem, és szembesültem a gyerekszegénység sokkoló hatásával…, talán akkor volt valamiféle hősiesség-érzés bennem, hogy „én oda merek menni”, és próbálom megérteni, próbálok segíteni. Aztán, ahogy beszívott ez az egész, oda lett a romantikus varázsa is. Mert az addig is csak az én sztereotípiáimból táplálkozó, vagy kizárólag az akkori, tudás nélküli érzéseken alapuló valami volt. Többször felfedeztem ezt az önkénteseken is, akik ugyanezzel a romantikus érzéssel jöttek közel a mélyszegénységhez. Mikor annyira ezt keresik, hogy túl is tolják, és láthatóan félreértelmeznek sok mindent.

A valóság azonban a földön tartja az embert. Földön tart az állandó harc, a kudarcok sora, a tehetetlenség érzése. Amikor úgy kell keresgélni a siker-morzsákat, amibe kapaszkodhatunk.

Azt hiszem, akik ezt a „fehér megmentő” szerepet tolják, igazából nem tudják, milyen munka ez. Néha azt gondolom, jó lenne őket is látni, itt a szegregátumokban. Megnézni, ők mit tudnak megérteni, megoldani. És azt is, hogy közben bennük mi játszódik le, mi alakul át.

Van erre recept? Ki mondja meg, hogy ki ebben a jó? Ki minősíti a másikat? Milyen tudással, tapasztalattal? És egyáltalán, miért nem mutatják meg ők a jó példát, ha tudják, hogy ez nem jó?

Miért nem mennek dolgozni, oda, a szegregátumok világába? Akik odamennek, és ottmaradva kitartóan csinálják, ők biztosan nem ezért a szerepért teszik. Mert ez nem egy „megmentés”, hanem egy nagyon felőrlő, kemény munka.

Szóval, én nem érzem megmentőnek magam…, jó lenne, ha ennyire egyszerű lenne…. De nem az, már csak a hosszú távra tervezett munka miatt sem, aminek én meg sem fogom élni a végét.

Fehérnek fehér vagyok… de, mint ahogy sosem dörgölöm azoknak az orra alá, akikkel és akikért dolgozunk, hogy ők (legalábbis részben) cigányok, ők sem olvassák rám, hogy én meg nem vagyok az. Köztünk ez nem téma. Csak a messziről ítélkezőknek fontos erre kiélezni a kérdést.

Sőt, most jut eszembe, micsoda abszurditás, hogy mióta ezt csinálom, nem egyszer a cigányok mentettek meg engem. A konfliktushelyzetek indulataitól is…, és nem egyszer a kiégéstől is.

De valahogy ez ma sokaknak nem jó üzenet. Sokkal jobban megy az árokásás, a köpködés, mint az együttműködés. Ha munkahelyet teremtsz, fehér gyarmatosító vagy. Ha segítesz, fehér megmentőnek képzeled magad. Ha fejlesztést adsz, lenézed őket.

De a terepen csak mi vagyunk. Helyettünk ezt nem akarja csinálni senki…  A kritika csak távolról nyer megfogalmazást.

Hogy miért foglalkozom ezzel egyáltalán? Mert jelenség ez is. És, mint mindennek, ennek is szeretném érteni az okát. Hogy mi táplálja ezt a feltételezett gyanakvást, támadást…,  mert ez nem itt, a terepen fogalmazódik meg. És fontos lenne érteni, hogy tehessünk ellene.

„D. Tóth Kriszta elvitt magával… Autóztunk, beszélgettünk. Sok mindenről esett szó, munkamániáról, kiégésről, utódlásról, az ügy képviseletéről, családról, és persze a SzuperWMN-díjról is, melyet 2019-ben kaphattam meg a WMN-től.

Az autózást az Angyali Cipők /Szuno üzletében fejeztük be, a 12. kerületben, a Városmajor utca 1/b-ben, ahol az Igazgyöngy társadalmi vállalkozásának, a Szunonak a mintaboltja nyílt nemrég. Itt is beszélgettünk még, büszkén mutattam meg neki a termékeinket.”