Bachmann tanár úr és az osztálya (Herr Bachmann und seine Klasse)

Az érzékeny és bensőséges dokumentumfilm egy rendkívüli németországi tanár, Dieter Bachmann és az osztályába járó, bevándorló hátterű diákok mindennapjait mutatja be egy decemberi reggeltől kezdve a júniusi ballagásig. A gyerekek között van orosz, erdélyi, olasz, török és bolgár származású is, és mindannyian megküzdenek a tökéletes nyelvtudás hiányának nehézségeivel, az integráció olykor igen fájdalmas pillanataival. A több mint háromórás játékidejű dokumentumfilm során közelről megismerjük az osztály tagjait és kivételes empátiájú, karizmatikus, szeretettel teli tanárukat: együtt sírunk és nevetünk velük, és sok mindent megtudunk a tágabb közösségről is, amelyben élnek. Stadtallendorfban, a Németország közepén található városban a történelem során sok ideérkezőt fogadtak be, másokat pedig kirekesztettek. A film egyik központi kérdése: otthon érezhetjük-e magunkat valaha is, ha nem ott élünk, ahová születtünk? (port.hu)

A  film megtekinthető a BudapestFilm Távmozi programjában május 28-án és 29-én 16.00 órától.

Jegyvásárlás a következő linkeken lehetséges:

Részletek a filmről készült kritikákból

 „…létezik olyan iskola, és olyan tanár, aki nem teljesítménykényszert nevel az emberbe, pusztán azzal, hogy hangsúlyozza: nem vagy egyenlő a jegyeiddel.

Ami így leírva pátoszosan hangzik, az Maria Speth dokumentumfilmjében a lehető legtermészetesebb valóság. Ezt a felszabadult közeget Bachmann tanár úr a puszta személyiségével teremti meg. Egy öreg hippi, aki AC/DC-pólóban jár suliba, reggae-sapkát visel, és előszeretettel oktatja a diákokat régi rock- és countryslágerekre. Titka nincs, talán csak annyi, hogy partnerként kezeli a diákokat, kíváncsi a véleményükre, és olyan intim térré alakítja az osztálytermet, amelyben bárki elmondhatja, amit gondol. Sőt, el is kell mondania. Bachmann nem éri be félrebeszéléssel, addig kérdez, amíg a gyerek őszintén nem válaszol, vagy el nem kezd érvelni a véleménye mellett, és onnan már nyert ügye van, hiszen észrevétlenül belevezette őket egy kulturált diskurzusba.

 Az idei Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medvével jutalmazott dokumentumfilm rengeteg átpolitizált témát érint az első-, másod- és harmadgenerációs migránscsaládok integrációjától a melegek együttélésének társadalmi megítélésén át az alternatív és a közoktatási modellek ütköztetéséig, de olyan tárgyilagosan, hogy úgy érezzük: nem kampánytémákról, hanem igazán fontos kérdésekről beszélgetünk – normális emberek módjára.”

(Ilyen tanárral mindenki jobb emberré válna, Soós Tamás kritikája, Revizor)

„Ahogyan Bachmann tanár úr osztályában ülünk – mert olyan érzés, mintha mi is Stadtallendorfban élnénk és ebbe az osztályba járnánk -, azt érezhetjük, hogy valaki tényleg figyel. Ha kell, laza, ha kell, szigorú, ha kell, taktikát vált. Együtt él, együtt lélegzik a tanulókkal, olyannyira, hogy többször az iskolában lop magának néhány percet alvásra.

Azt hiszem ez az, amit valójában nevelésnek hívhatunk: lassú, és gyakran küzdelmes pillanatokkal tarkított folyamat során irányítani stabil alapokra fiatal embereket. Nincs könnyű dolga a tanárnak, hiszen az osztály tagjai egészen különböző társadalmakból, különböző nyelvi és vallási háttérrel érkeznek az osztályba. Amellett, hogy a szokásos kamasz folyamatokat meg kell élniük, nekik még a hazájuk elvesztésével is meg kell küzdeniük.

Tanárnak lenni = hatással lenni. Nemcsak a gyerekek lelki fejlődésére, hanem életük konkrét eseményeire is. A dokumentumfilmen átvonul a kérdés, hogy a gyerekek hova mennek továbbtanulni, kinek mit javasolnak a tanárai. Arról véleményt formálni, hogy melyik gyereknek “hol lenne a helye” igen felelősségteljes feladat. Tétje is van az erről való beszélgetéseknek.

Az identitáskeresés egészen más dimenzióit figyelhetjük meg a képkockákon. És hogy hogyan birkózik meg egy kamasz ezekkel a hatványozottan bizonytalan körülményekkel? Van, aki énekel, akad, aki boxol, valaki tanul. A lényeg, hogy Bachmann tanár úr figyel, és mindenkit arrafelé terel, ami számára valamilyen megnyugvást hozhat.”

(Mit jelent tanárnak lenni? Bokor Ági filmajánlója, pszichoforyou)

„23 éve foglalkozom dokumentumfilmekkel, de a Bachmann tanár úr és az osztályához hasonlóan érdekfeszítő alkotást keveset láttam. A film hossza ne riasszon el senkit, 3 óra 37 percet töltünk a székhez szögezve, sírunk, nevetünk, s egyre intenzívebben érezzük, mennyire színes és végtelenül izgalmas az élet.

Pedig az első képsorok, mondhatni, szokványosak: álmos gyerekek buszra szállnak, sorra megérkeznek az iskolába. Az első meglepetés az osztályterem, ami kevéssé emlékeztet iskolára: böhöm dobszerkó, gitárok, kanapék a fal mellett. Nyugodt, határozott férfihang fegyelmezően megismételteti a tanulókkal a bejövetelt, majd javasolja, hogy aki fáradt, hajtsa le pár percre a fejét a padra. Mikor eljátsszák Dylan Knocking on Heaven’s Doorját, az aktuális pedagógiai keret minden külső elemét megismertük, ezeket tölti ki a diákok és a tanárok személyisége tartalommal és élettel. Amely életnek szerves, de nem elsődleges alkotórésze a német nyelv és irodalom, az angol- és matematikaórák sora. A néző lépésről lépésre követheti azt a folyamatot, ahogyan a kilenc különböző országból –  elsősorban Törökországból, de Kazahsztánból, Marokkóból és Szardiniáról is – származó, a hesseni Stadtallendorfban élő, nagyon eltérő szociális és vallási hátterű és képességű gyerekekből megalakul a 6. osztály. December elejétől június közepéig létrejön az a kis közösség, melynek minden tagja úgy képes a gyökereit vállalni, hogy közben megtanul kötődni ahhoz az országhoz, amelyben él, jól beszél németül, megismeri Németország, valamint szűkebb pátriája történelmét.”(Bachmann tanár úr: Lehet rock and roll a tanteremben, Librarius)

Kapcsolódó link

Vakáció előtt még egy (-két) Sulimozi