Eljött idén is a pedagógusnap, és ilyenkor hagyományosan köszöntő illeti a pályán dolgozókat. Sajnos idén nem tudok én sem többet írni, hogy köszönet és hála illet minden olyan kollégát, aki még a pályán van. Nóri a szegregált iskolák alsó tagozatán működő tanítókat említi, elismerve a rájuk zúduló nehézségeket, úgy gondolom, hogy a más területeken dolgozók kollégáknak is nehéz dolguk van manapság. (A dolog lényegét nagyon szemléletesen fejezi ki Szűcs Édua grafikája.) Elnézést kérek, de nem tudok most igazán emelkedett, ünnepélyes hangot megütni, viszont a köszöntő nem maradhat el. Boldog pedagógusnapot minden kollégának, egy pillanatra próbáljátok elfelejteni a nehézségeket, és érezzétek úgy: megérdemlitek az ünneplést. (Szekszárdi Júlia)
Elnéztem ma őket. A szegregálódott iskolában, az alsó tagozatos tanítókat. Néztem azt a munkát amit, meggyőződésem, hogy sokan nem bírnának. Tudom, mit beszélek, hiszen egyszer egy héten én is épp ezekkel a gyerekekkel vagyok. Egyszer egy héten. És sokszor ez is nehéz. Ők pedig minden nap velük vannak.
Néztem a közösen kialakított szabályaikat. Ahogy a gyorsan elkalandozó figyelemért harcolnak. Ahogy vigyáznak arra, aki a kortárs csoportban alulmarad. És ahogy próbálják visszarendezni azt, aki épp felülkerekedett.
Néztem a tantermeiket, ami pontosan mutatja a küzdést. A rajzokat, füzeteket, a környezetet, ahogy segítettek összepakolni a táskákat a hosszú hétvégére. Ahogy beszélgetés közben is a gyerekeken volt a szemük. Ahogy rendet tartottak ott, ahol erőszakkal nem lehet.
Figyeltem, ahogy a tanítónéni végigfutotta az akadálypályát a délutáni versenyen, mert tudta, csak így fogják megérteni, mi a feladat. Beszéltem azzal, aki az általam megadott feladatokkal dolgozik a vizuális nevelés órákon, és elégedetlen. Magával. Hogy jobb rajzokat szeretne, és tipródik, vajon miért nem megy?
Láttam, ahogy a szemükben ma csillogott valami. Ma, amikor együtt voltunk, és értettük egymást. Ma, amikor éreztük, egy a dolgunk, a célunk.
Mielőtt eljöttem, megköszöntem nekik. Hogy mit? Azt, hogy pedagógusok maradnak. Még itt is. Így is. Mindennek ellenére.
Nem tudtam ma örülni a központilag kiküldött pedagógusnapi köszöntőnek. Mert nem érzem hitelesnek, őszintének, tisztességesnek.
Az én pedagógusnap-érzésem nem ez a kiküldött email adta. Meg sem közelítette azt az érzést, amit ma ebben az iskolában érezhettem. Velük, akik a végeken küzdenek. Azokkal a gyerekekkel, akikkel a legnehezebb. Mert ez a nap hiteles volt. Őszinte és tisztességes. Velük, pedagógustársakkal, és a gyerekekkel. A mosolyokkal. Köszönöm nekik.
Azt hiszem, ma erőt adtunk egymásnak. Jó lenne ezt megsokszorozni. Hogy minden pedagógus megerősödjön a szakmaiságban, önbecsülésben. Hogy higgyen magában mindenki, aki ezen a pályán maradt. Higgyen magában újra. És higgyen a pedagógiában is.
