Hogyan alakul a közeljövőben az „iskola dolga”?

3 üzenet

1. Zsuzsi szerint:

   2010.06.18. 10:05

   A pedagógusképzésünk legnagyobb hiányossága, hogy nem alkalmazkodik a megváltozott követelményekhez és igényekhez. Ezek egyik sarkalatos pontja az integrált oktatás. Nem kívánok ennek részleteibe belemenni, de a különböző okokból sni, vagy ál-sni gyerekek egyre növekvő száma rontja az oktatás színvonalát és az oktatásban részt vevők (szülő-gyerek-tanár) közérzetét. Miért?! A Kölökneten egyszer egy szülő így fogalmazott: " a tanárok csak a kockafejű, a sorból semmilyen irányból ki nem lógó gyerekekkel tudnak csak bánni". És bármilyen fájdalmas, de igaz ez a megállapítás. A pedagógusképzőkben mindenütt tárgyi ismeretek tömkelegét tanítják és kérik számon, és amikor az újdonsült kollégák friss diplomával kikerülnek az óvodákba/iskolákba, azt sem tudják, mi a dolguk (úgy gondolom, mi is így voltunk -anno). A tanárok – főleg a szaktanárok nagy része akkor érzi sikeresnek magát, ha azt a rengeteg ismeretet, amit ő tud, belegyömöszölheti a gyerek fejébe. Mert sokan úgy gondolják, hogy az ő tudásuk az 5-ös, és ehhez mérik a gyerekét.
   Aztán azt sem tanítják, hogy a tankönyvekben nem azért van az a töménytelen ismeret, hogy mindet meg kelljen tanítani, hanem azért, hogy lehessen belőle válogatni. Azt sem tanítják, hogy a tananyag NEM CÉL, hanem ESZKÖZ a személyiség fejlesztéséhez. Mit csinál a tanárok java része: kiválasztja a halmazból a neki legjobban tetsző könyvet, letölti hozzá a netről a tanmenetet, és hozzáigazítja a gyereket. Már akit lehet. Mert egyre kevesebbet lehet. De így a legkényelmesebb. Arra kevesen gondolnak, hogy a tanmeneteket minden év elején át kellene írni, az adott osztály szintjéhez igazítani, így talán több sikerélménye lenne mindenkinek. De ez macerás.
   Aztán ott vannak a fent említett sni gyerekek. Akik sajátosságaiknál fogva nem illenek be az átlagba. Persze, tudom, sok helyen – nálunk is – történnek kísérletek a felzárkóztatásukra, de a legtöbb helyen jobbik esetben megtűrik őket, rosszabb esetben csak a sorozatos megaláztatás jut nekik. És ezek a tanulási kudarcok idővel magatartási problémákat generálnak – és ők lesznek a fekete bárányok, a bűnbakok.
   Mit lehetne tenni? A vitaindító cikk említette a szűrőt. Igen, többek között erre lenne szükség. Minden valamire való munkahely megválogatja a dolgozóit, de tanár bárkiből lehet, aki megszerzi a felvételhez szükséges pontszámot, és teljesíti a vizsgakövetelményeket. Hogy nincs benne tolerancia, empátia? Kit érdekel?! Hogy hány életet keserít meg ezáltal?! Kit érdekel?! Sokan mondják, hogy az oktatás háromlábú szék: gyerek-tanár-szülő, és ha ebből akár csak az egyik kitörik, már használhatatlanná válik. Azzal viszont, ugye mindenki egyetért, hogyha magunk mögött becsukjuk az ajtót, megszűnik a külvilág, megszűnik a szülő, és túlnyomó részben a mi felelősségünk (érdemünk vagy hibánk), ami a teremben – és a lelkekben – történik.
   Visszatérve az integrációra, elmondanám, hogy akik kitalálták, többek között azzal érvelnek, hogy a gyerekeknek meg kell tanulniuk a másság elfogadását. De hogyan, ha mi sem vagyunk erre képesek????!!! Milyen jogon várjuk el tőlük, hogy feltétel nélkül tiszteljenek minket, ha mi nem tudjuk őket tisztelni???!!!
   Szűrő kell. De mi? Az én javaslatom, hogy minden felsőoktatási intézményben,ahol pedagógusképzés folyik (óvónőtől a középiskolai tanárig) már az első évben vezessék be kötelező tantárgyként a gyógypedagógiai alapismereteket! Ettől ugyan még senki nem lesz gyógypedagógus, de ez olyan szemléletformáló erővel bír, amelynek alapján a hallgató szembesül a rá váró pluszfeladatokkal, és még időben eldöntheti, kíván-e ezeknek megfelelni, mert ha nem, válasszon más pályát!

   Válasz
2. zöldbéka szerint:

   2010.06.18. 10:54

   Sok mindennel egyetértve azt kell mondanom, hogy pedagógusnak születni kell: lehet szakmai ismeretekkel felvértezve "széklábat" faragni, de Michelangeloként Pietát alkotni csak arra születve lehet. De higgye el, hogy sok Pedagógus van az iskolákban – megkötött kezekkel, kétségbeejtő körülményekkel és kétségbeejtő körülmények között élő gyerekekkel. Ezért a társadalmi felelősséget sem szabad eltagadni.

   Válasz
3. Zsuzsi szerint:

   2010.06.18. 12:17

   Igen! Teljesen egyetértek mindazzal, amit mond. Nem vitatom a társadalmi felelősséget sem, de nem lenne szerencsés mindent a "kívülállókra" kenni. Mert éppen az lenne a hivatásunk lényege, hogy a megértő szeretetünkkel, türelmünkkel és szaktudásunkkal enyhítsünk ezeken a problémákon, úgy, hogy segítsük felfedezni és kiteljesíteni magukban az értékeket, nem pedig az, hogy az amúgy is (bármi miatt) nehéz helyzetben lévő gyerekek gondjait tetézzük. Ám ehhez még nekünk is sokat kell tanulnunk.
   Számomra a pedagógiai szabadság ezt jelenti, nem pedig azt, hogy abból a könyvből és azt tanítom, amihez kedvem szottyan.

   Válasz