Brutális színház

Pedig hogy idegenkedtem a drasztikus színházaktól! Emlékszem a legelső párbeszédemre Gabnai Katival: bő két évtizede egy, a földhöz vágott sörösüveg éles darabjával hadonászó, egymást igazán véresre verő diákszínpadi előadás után elejtettem egy szörnyülködő mondatot, mire ő: „Biztosan jó gyermekkorod volt!” (Persze a színpadi üvegtörést ő is elítélte.) Akkor nagyon elgondolkoztam ezen a mondaton, de saját rendezéseimben azért mindig igyekeztem elkerülni a szupernegatív, végletesen életszerű jeleneteket, jobban hittem a kicsi áttételességgel, elvonatkoztatással dolgozó színházban.

Aztán Gabnai Kati tanárom lett a Színművészetin, és pont hozzá fordultam most, amikor megkértek, hogy osztályommal rendezzünk meg egy diszkóbaleset-szimulációt. Válaszában a téma végtelen fontosságára hivatkozott: emiatt meg kell csinálni, csak figyeljek a színpadi formára.

És tényleg: lassan két évtizede már, hogy Pápán, a református tanáregyesület konferenciáján Szarka Miklós lelkész-pszichológustól a következő mondatot hallottam: az iskola első számú feladata a gyermekmentés. Pedig akkor még… Azóta a problémák elképesztő tempóban hatványozódnak, gyermekeink érzik, hogy nem fontosak politikának, gazdaságnak, iskolaügynek, pénzügynek; körülveszi őket a hazugságok rendszere, kallódnak is rendesen – nyilván könnyebben választanak rossz megoldásokat. A diszkóbalesetek rémítő száma is ezt bizonyítja.

Szóval elvállaltam az ügyet. De mit csináljak? Hogy érjem el, hogy se a nézők, de főleg a szereplő gimnazisták ne sérüljenek? Mert egy ilyen, a dolgok legeslegközepét megmutató nagyon reális történet bizony szíven üthet nézőt is, szereplőt is.

A színház fontos része ugyanis az elidegenítés. Hogy állandóan tudatosítani kell: amit látunk, az játék, – nem a valóság, csak annak mása. Ezt már a görögök is tudták: a maszk, a kar, az ének mind-mind az elidegenítést szolgálták.

És itt jött segítségemre a drága Brecht, aki mindezt rendszerbe foglalta. Aki a néző elé állítandó legfontosabb kérdésnek nem azt tartotta, hogy „Úristen, mi történik a szereplőkkel”, hanem hogy „Úristen, miért csinálják mindezt, amikor nyilvánvaló, hogy hülyeséget tesznek”.

A téma, a megvalósítás fő része – amikor igazi mentők, tűzoltók, rendőrök, orvosok igazi hordágyakra teszik a szereplőket, igazi fekete fóliával takarják le az áldozatot – meglehetősen sokkoló. Ezért kellettek a nyilvánvalóan elidegenítő megoldások. Eleve kértem egy dobogórendszert a szervezőktől néhány apró díszletelemmel: fontos volt a fél méter kiemelkedés is, de még fontosabb, hogy végig látható legyen egy színpadi építmény. A baleset elé három rövid, egymástól viszonylag messze levő jelenetet találtunk ki: az elsőt a diszkózó fiatalokról, a másodikat egy rendőr családjáról, a harmadikat a bulizó későbbi áldozat szüleiről. A jeleneteket dobolással különítettük el, és egy kikiáltó előre összefoglalta a tartalmukat, például a legsúlyosabbnál: „Negyedik jelenet, melyben egy halálos áldozat és egy súlyos sérült is lesz.” A végén pedig még énekeltünk is egyet.

Ami az egészben a „csel”: azért a színház máig nagyon-nagyon erős hatású. Brecht jól kitalálta: gyakran ezek az elidegenített, racionálisan megtervezett előadások még ütősebbek lehetnek, mintha csak a legközepét mutatnánk be.

A legjobban persze a középső résztől féltem. Mert nyilván a magunk dolgát elpróbáltuk sokszor, de nem tudtam, mi lesz a gyerekekkel, ha visítanak a szirénák, villog a kék fény, ha a mentősök vizsgálják, hordágyra teszik őket. És mit csinálnak a könnyebb sérültek annyi ideig? Egészen döbbenetes volt, amit utólag mondtak: teljesen megfeledkeztek magukról, szinte önkívületben dolgoztak (Dóra például az áldozat kezét fogta, simogatta anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit csinál).

A végén elénekeltük még az áldozat kedvenc dalát, a Fiúk ölébe a lányok című Tankcsapda-számot. Hát bizony hamisra sikeredett: a gyerekek nem bírták sírás nélkül. Bevallom, nem bántam. De nagyon örültem, hogy szerveztem utána egy beszélgetést: végtelenül fontosnak éreztem, hogy minden gyerek elmondhatta, mit érzett az előadás közben.

A végén hadd tegyek még két várospolitikai megjegyzést.

Sokan érezzük, hogy kisvárosunk (Mezőtúr) szabadeséssel zuhan a megsemmisülés felé. Most együtt dolgozhattam rendőrökkel, tűzoltókkal, mentősökkel, és láttam, mekkora jó fejek vannak közöttük. Olyan emberek, akikkel ezelőtt legföljebb egy udvarias köszönés erejéig váltottunk szót. Most viszont közös, egymás felelősségére építő munkánk volt! Régóta mondom: a város egyetlen esélye, ha a jó fejek megtalálják egymást, és elkezdenek együtt dolgozni fontos ügyeken.

És ez az esemény bizonyította, mennyire kellene vigyáznunk, figyelnünk fiataljainkra. Egyrészt a történet megmutatta, mekkora veszélyben vannak. Másrészt viszont ahhoz, hogy mindezt megmutassuk, kellett egy olyan osztály, aki évek óta nagyon-nagyon komoly munkát végez gyakran egészen méltatlan körülmények között (penészes próbaterem, kevés négyzetméter). Ha a fenntartó, a városvezetés azt szeretné, hogy legyen még fiatal húsz év múlva is a városban, hogy legyen a jövőben is olyan osztály, aki képes valami értéket felmutatni, akkor bizony lehetőségnek tekinti jó iskoláit, dolgozni hajlandó és képes fiataljait, nem pedig pénzpazarlásnak.

Achs Károly