„Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?”¹

Vica története

Sétálunk lassan a solymári Jegenye-völgy felé a békákkal². A gyerekek beszélgetnek, néha-néha megállunk, mert valaki meg szeretne határozni egy virágot, vagy éppenséggel meg szeretné akarja megtapasztalni, hogy mennyire csikiz a rózsabogár aprócska lába, miközben végigsétál a karján. Persze előtte kell némi rábeszélés, hogy egyáltalán meg merje fogni, de ha nem, akkor nem, nem erőszakolok semmit. Itt is úgy történt, hogy egy lányka a legutóbbi ilyen programon már meg merte engedni a kis bogárkának, hogy végigmásszon rajta – ő győzködte most a társát:

– Ne félj, nem bánt!

És lám, neki elhitte. Látom az arcán, ahogy aggódik, majd megnyugszik, aztán élvezi és kacag, mert valóban csikizi a kis állatka. Utána visszahelyezzük óvatosan pontosan oda, ahonnan felvettem, bár a gyerek szeretné hazavinni. Így jutunk egyre közelebb a végcélhoz, ahol igazán sűrű programkínálat várja majd a gyerekeket. Íjászkodhatnak – fiamnak karácsonyra ajándékba adott íjával – most a fiam lesz a foglalkozásvezető. Sütögethetnek, ha van kedvük – többen hoztak szalonnát, kolbászt, virslit – a régi tagjaink többet is, hogy másnak is jusson, ha meggondolnák magukat. De a legnagyobb izgalommal a sziklamászást várják. Bár ebben nem vagyok szakértő, de talán 4-5 méter magas, egyszerű sziklás hegyoldalhoz, megfelelő biztosítással nem is kell annak lenni. Igaz, kétségtelen, hogy bátorság és előkészület szükséges a pedagógustól, hiszen szokatlan helyzet ez, távol az osztályterem és iskola biztonságától.

Ma valójában Vicára vagyok kíváncsi. Neki szeretnék segíteni, ha tudok. Vica epilepsziás rohamokkal küzdő, enyhe fokban sérült értelmi fogyatékos kislány. Néha csak kis rohamai vannak, egy-két másodperc az egész. Kikapcsol, kissé fátyolos lesz a tekintete, nem ájul el, de ilyenkor nincs teljesen magánál. Néha azonban komoly nagy rohamai lesznek, többnyire éjszaka, hordozva a hétköznapi ember által is ismert összes tünetet. Utána napokig „gyógyul”.

Most itt van, ő akart jönni, és sziklát készül mászni. Tudom, hogy ha közben kis rohama lesz, az nem okoz gondot, meg tudom tartani, de a nagy roham komoly problémát okozhat azért, mert óhatatlanul odaverné magát a kövekhez, sziklákhoz. Bízom benne, hogy megússzuk, leginkább azért, mert ilyen még a suliban sem fordult elő vele.

Mikor megérkezünk végre a völgybe, először a tűzrakás következik majd a sütögetés. Aki nem szokott rendszeresen velünk jönni, az kapja a megtisztelő feladatot:: megrakhatja a tüzet egy-egy „öregebb” béka segítségével. Így megtanulja ezt ő is. Sütögetünk, beszélgetünk, és néha-néha egy-egy vicc villanyozza fel a társaságot. Aztán valaki elalszik a fűben fekve, nyitott szájjal horkol, és a társaság csak csendben derül rajta, mert hagyjuk pihenni. Ő már középiskolás, tegnap gyakorlata volt, és nagyon elfáradt.

A rét egyik felén a fiam megkezdi az íjászatot a gyerekekkel, miután egyeztettük a szabályokat. Ott merem hagyni nyugodtan, tudom, hogy nem lesz semmi gond, remekül megvan a fogyatékos gyerekekkel. Magam pedig viszem a mászásra vágyó srácokat a hasadék felé, köztük Vicát is. Most még nagyon bátor, remélem, hogy ez végig így marad majd. Egyre beljebb haladunk, a hegyoldalak egyre meredekebbek és magasabbak, végül elzáródik előttünk az út. Megjöttünk. Előttünk négy-öt méter magas hegyoldal, többnyire sziklás, de a résekben remek kapaszkodóként nőnek kisebb facsemeték a félhomályban.

A szomszédom hegymászó. Tőle tanultam olyan csomót, mely rögzíti a kötelet a gyereken: biztonsággal, úgy, hogy ne nyomja, de tartsa meg, ha kell. Felmászok előre, a kötelet még egy fán is áthurkolom, így nem nekem kell a gyerek teljes súlyát megtartani, ha baj van.

– No, ki lesz az első?

Azok, akik már sokszor másztak, ugranak elsőnek. Nézem közben Vicát, és látom, hogy a félelem egyre nő benne, pedig a srácok nagyon könnyedén, mint egy zerge, fenn pillanatok alatt fenn vannak.

Most Vica következik. Felkötöm rá a kötelet, felmegyek újra, kitámasztok fenn, hogy előre tudjak hajolni és jól lássam.

– Gyere Vica! – mondom, és próbálok segíteni neki, mutatom, hol tud megkapaszkodni, hová tegye a lábát. Félútig nincs is semmi probléma, azután Vica „kihagy”. Látom : apró roham, húzza a kezem a kötél. Egy pillanat az egész, de mikor magánál van megint, nem tudja, pontosan hol van pontosan, mit csinál éppen. Tartom. Nehéz.

Vica mintha aludna. Nem akar menni egy centit sem, sőt, sírni kezd. Aztán zokog, miközben lóg félúton a magasban. Próbálom nyugtatgatni – most már kifejezetten nehéz.

– Látod, semmi baj. Már túl is jutottál a felén. Visszaengedjelek, vagy megpróbálsz feljönni hozzám?

Nem válaszol, csak sír. Szép lassan kezdem visszaengedni a földre. Vica sír. Megérkezik, áll a két lábán és még mindig sír.

Leballagok hozzá.

– Megijedtél?

– Nem. Csak…

– Csak?

– Csak…

Mivel nem beszél:

– Menjünk íjazni, jó?

Bólint és átkísérem a rét másik felére a fiamhoz. Nézem a mozgását, úgy tűnik, hogy minden rendben. Jól van. Abbahagyta a sírást is, újra mosolyog. Szerintem fogalma nincs arról, hogy mi is történt vele nemrég.

Eltelt néhány nap a program óta. A suliban kérdezgetem, hogyan érezte magát, mi volt a legjobb, mi volt a legrosszabb. A legjobb a sziklamászás volt – mondja. Én pedig megint gondolkodom majd sok-sok órát, hogy hogyan is működik egy ilyen kis emberke agya.

Vica elment a suliból, továbbtanult, még biztosan találkozunk egyszer évek múlva.

– De jó volt a sziklamászás – mondja.

És én meghívom újra…

Leiner Károly

¹Részlet Bródy János dalszövegéből.

²A Zöld Béka Baráti Kör: tagjai nevezik magukat békáknak.