Fiúk – lányok – pedagógusok

(Részlet a Nemi szerepek című pedagógiai kurzus anyagából)

Az ún. konnektivista pedagógiai kurzusokról már korábban beszámoltunk. Most a nemi szerepekkel foglalkozó virtuális vitából (a kurzus moderátora Szabó Móni) emelünk ki néhány tanulságos, az iskolai nevelést különösen érintő részletet. Vajon különbözőképpen viszonyulnak-e a pedagógusok a különböző nemű gyerekekhez?

„A fiúkkal általában több a gond…” (Szekszárdi Júlia)

Egy a bizalommal és a közösségi értékekkel foglalkozó műhelybeszélgetésen hallottam Ranschburg tanár úrtól a következő kategorizálást. Négy csoportra osztotta a kisiskolásokat annak megfelelően, hogy hogyan viszonyul hozzájuk a pedagógus:

• 1. szeretett gyerekek, általában lányok (szófogadó, kedves, tisztelettudó, tiszta, szorgalmas stb.);
• 2. elismert gyerekek, általában fiúk (sok ugyan a baj velük, de csillogóan okosak);
• 3. "indiferens" gyerekek, általában lányok (észrevétlenül vannak jelen, ki tudja, milyenek);
• 4. veszélyes gyerekek, általában fiúk (súlyos magatartási problémák, megbotránkoztató viselkedés deviancia).

Saját tapasztalataim is alátámasztják e kategóriák meglétét. Évtizedek óta általános vélemény, hogy a fiúkkal általában több a gond, a lányok simulékonyabbak, s mivel a pedagógusok túlnyomó többsége nő, könnyebben boldogulnak a lányokkal.

Serdülőkorban ez a dolog a közismert okok miatt megváltozik. Úgy érzékelem azonban, hogy a serdülőkor jellemzői manapság néhány évvel korábban jelentkeznek, mint ezelőtt. Feltételezhetően sok minden más lett a fiúk és lányok vonatkozásában, illetve a pedagógusok hozzájuk való viszonyában is. Nekem úgy tűnik, hogy a jelenlegi generáció tagjai közötti különbség kb. 10 éves kortól nem a nemi hovatartozástól függ.

Létezik általánosítható különbség a különböző nemű serdülők pedagógiai megítélésében? Ha igen, miben áll ez?

„Általánosítható különbségek nem nagyon léteznek” (Rédai Dorottya)

Szerintem általánosítható különbségek nem nagyon léteznek a nemek között, legalábbis túl sok a „szabályt erősítő kivétel”. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy van-e valamilyen különbség fiúk és lányok – illetve most az ő pedagógiai megítélésük között – akkor rögtön vissza lehet kérdezni, hogy melyik fiúk és melyik lányok között. A nem mellett még vannak más tényezők is, és ezek együtt alkotják az illető személyt és pedagógiai megítélés tárgyát. Hosszas elméleti fejtegetés helyett inkább mondok egy példát. A budapesti szakközépiskolában, ahol most a phd kutatásomhoz végzek terepmunkát, a nemek aránya viszonylag kiegyenlítettnek látszik. A diákok többségének a szülei kétkezi munkások, és ők is nagyrészt azok lesznek. Elég sok roma gyerek jár az iskolába. Néhány tanárral beszélgettem eddig, és azt vettem észre, hogy nagyon óvatosan nyilatkoznak, mikor a roma diákokról kérdezem őket, azt mondják, hogy „nekik más a kultúrájuk” Tehát ennek a gyerekeknek a pedagógiai megítélését befolyásolja a nemük, az etnikai és osztályszármazásuk, a feltételezett szexuális irányultságuk. Persze ha a gyerekekkel elbeszélgetsz, akkor rögtön kiderül, hogy sokkal árnyaltabb a kép, egyáltalán nem biztos, hogy ezen pedagógiai megítélésnek megfelelően szeretnének/fognak élni…

„Nem igaz konkrét gyerekeknél” (Csata Orsolya)

Érdekes ez a felosztás, nagyban bólogattam az olvasásnál, viszont letéve a laptopot megpróbáltam az én diákjaimat is besorolni. A felénél csak sejtettem, a végén már tudtam, mennyire nem igaz ez a konkrét gyerekeknél. És hogy tennék még néhány újabb kategóriát hozzá.

„Legfeljebb a kisiskolásoknál igaz” (Szekszárdi Júlia)

Úgy gondolom, hogy ez a kategorizálás, ha működik is, legfeljebb a kisiskolásoknál igaz. Neked milyen korú diákjaid vannak? Mert engem pontosan az érdekel, hogy az idősebb korosztály, tehát a serdülők körében van-e eltérés a különböző nemű diákok megítélésében, s ha igen, érzékelhető-e ebben valami általánosítható tendencia.

„A kategorizálás és sztereotipizálás folytonos dolog…” (Szabó Móni)

Úgy gondolom, hogy az alapvető megítélés, miszerint kisfiúk és kislányok, majd nagyfiúk és nagylányok, aztán férfiak és nők vagyunk, folyamatosan áthat mindenféle megítélést. Ezeket nyilván árnyalják az egyéb “címkék” kereszt-kategorizációk, ahogy hívjuk ezt a szociálpszichológiában), tehát a Dóri által említett példában a “roma lány”, vagy maga a kor is ilyen, “kislány” vs. “öregasszony”, stb.)

A nemek megkülönböztetése, azaz a kategorizálás és sztereotipizálás tehát folytonos dolog, nem hinném, hogy az életkori szerep, sztereotípia (t.i. serdülő) ezt elmosná. Azok a vizsgálatok, amelyek a tanári bánásmód különbségéről szólnak, kisiskoláskorú és serdülő gyerekekre is vonatkoznak. Az elvárások maguk tehát kevéssé változnak, ami viszont sokat változik, azok maguk a gyerekek: idővel ugyanis egyre inkább “idomulnak” az elvárásokhoz. Jó példa erre a matematikai képességekkel kapcsolatosan: ebben alapvetően a fiúktól várnak el jobb teljesítményt a tanárok, a vizsgálatok szerint kisiskolás korban valójában nincs nagy különbség, serdülőkorban viszont már jelentős fölénye tapasztalható a fiúknak.)

Szociálpszichológiában is sokat foglalkozunk ezzel a “kompetencia” vs “szeretetreméltóság” kérdésével. A kutatások szerint úgy tűnik, hogy a nők megítélésekor ezek egymást KIZÁRÓ kategóriák. Tehát egy nőt szeretünk, ha kedves, szófogadó, tisztelettudó, de nem különösebben gondoljuk úgy az ilyen nőkről, hogy kompetensek. Ha viszont egy nő kompetens, akkor előbb-utóbb elismerjük ugyan a teljesítményét, csak már nem fogjuk szeretni (ld. a “karriernő” képét pl…) Szóval a diákok megítélésében is alapvetően működhet ez a kettősség, még ha talán árnyaltabb, enyhébb formában is.

A lányokat más rendszerben kell felkészíteni (Jenei Zsolt)

Szerintem nagyon is! Az iskola világát napi élmények hiányában nem tudom, az elméleteket meg nem ismerem. De karate edzői tevékenységemben ez nagyon is fontos. A lányokat más rendszerben kell felkészíteni és más fajta törődést igényelnek, mint a fiúk. Ebben a sportban eleve kisebbségben vannak és nem is “lányos” a közeg. Mivel a karate küzdősport, a lányoknak az önbizalmára jobban kell figyelni. Szélesebb érzelmi kapcsolatuk van a világgal, ezért edzőként számos esetben jobban meg kell válogatni a szavainkat. Mások a motivációs eszközök is. A versenyzői szinten ezért foglalkozik a lányokkal más edző, mint a fiúkkal.

Az edzésre járó fiúk a lányokat nem tekintik partnernek (Rédai Dorottya)

Mint pár éve ninjutsu-t (az is egy japán harcművészeti ág) tanuló nő, csak megerősíteni tudom, hogy valóban nem egy lányos közeg. És bizony sokszor van olyan, hogy az edzésre járó fiúk a lányokat nem tekintik partnernek, nem értik, miért járnak oda, nem akarnak velük párban lenni, mert a lányokkal óvatosan kell bánni, meg ilyenek. Ez nálunk főleg a kamasz fiúkra jellemző. Borzasztóan zavaró volt ez nekem az elején, tudom, hogyha 17 évesen kezdtem volna el, kb. 1 hónap után menekültem volna. Nagyon fontos szerintem is külön odafigyelni a lányokra, olyan légkört próbálni teremteni, ahol egyenrangúnak érezhetik magukat és megtanulhatják, hogy a női fizikai adottságokat hogyan lehet jól felhasználni egy ilyen sportban. A fiúknak pedig azt kell megtanulniuk, hogy milyen ellenféllel mekkora erőt kell bevetni, hogy hatásos legyen.

„Az udvariassági normák ez ellen hatnak…” (Szabó Móni)

Nagyon érdekes ez a speciális oktatási-nevelési helyzet! Dóri nagyon lényeges gondolatot fogalmaz meg az egyenrangúság élményének megélése itt valóban kulcsfontosságú lehet. Nagyon szépen látszik itt, hogy az udvariassági normák mennyire ez ellen hatnak, a fiúk dolgát is nagyon megnehezítve!