Történelmi ünnep a színpadon

(Egy videofelvétel 2010-ből)

Sokáig igyekeztem elkerülni az ilyen feladatokat. Aztán néhány éve magam jelentkeztem a kommunizmus áldozatainak megemlékezésére. Izgalmas munka volt: ezt a témát nem igazán lehet politikai áthallások nélkül megoldani. Épp ezért eltávolítottam a témát Magyarországtól, és a gulágok világából merítettünk. Eléggé elhallgatott része ez történelmünknek, így aztán rengeteg ismeretet kellett élményszerűvé tennünk.

De a legkedvesebb ilyen jellegű munkám a tavalyi október huszonharmadikai megemlékezés elkészítése volt.

Ahhoz, hogy működőképes műsorunk legyen, elengedhetetlen a rend. Ehhez viszont kell egy alapötlet, amelyet következetesen végigviszünk. A véletlen adta ezt: eszembe jutott, hogy édesanyámhoz ötvenhét október huszonharmadikán nyelvtanórája közepén beállítottak, vajon mit taníthat az évfordulón. Ebből kiindulva aztán 1945-től 2010-ig különböző évek október huszonharmadikáit jelenítettük meg. Nézőpontot is választani kellett: végig a „kisemberek”, „átlagemberek” (vannak ilyenek egyáltalán?) szemszögéből nézzük a történelmet. Az 56 előtti részek valóságos események, újságból, könyvből vettem őket. A sülysápi perben elhangzó név valódi, ahogyan a Hortobágyra kitelepítetteké is az. Aztán ötvennyolctól kezdve kitalált, de a valóságból kiinduló improvizációkra építettünk.

Bő három évtizede nagy élmény volt számomra Mnouchkine 1789 című rendezése. Ott a Bastille bevételét úgy oldották meg, hogy a szereplők a közönség közé vegyülve több helyszínen élményszerűen elmesélték a történteket. Ez viszont olyan színészi és egyéb felkészülést igényelt volna, amelyre szerintem az egész országban jó, ha találnánk négy gimnazistát. Ezért kötött szöveget adtam az ötvenhatos jelenethez, két versrészletet, illetve egy nemrégiben megtalált korabeli napló bekezdéseit, néhány újságcikket. És még így is ez lett az előadás legnehezebb része: bizony nem volt se erőnk, se időnk kidolgozni azt, hogy miként lehet igazi kapcsolatba kerülni a hozzánk közel ülő nézőkkel, hogyan legyünk benne akkor is a történetben, amikor éppen más beszél.

Ez a huszonöt perc lett belőle. A városi tévé egyetlen kamerával, előzetes tájékozódás nélkül vette a műsort, így például nem látszik, amikor a rendőrök átöltöznek: sapkájukat leveszik, helyette zakót vesznek. Különösen zavart az, hogy a záró zenének még az első versszakából is levágtak néhány másodpercet, pedig a közönség távozása épp úgy meg volt tervezve, mint a műsor többi része.

Nyilván számtalan hiba is van az előadásban (pl. a betanult, kötött szövegek egy része kevésbé életszerű, mint a tanulói improvizációkra épülő szövegek).

Viszont érdekes pedagógiai értékei is voltak: például a fegyelem. A fegyelmet fontos emberi képességnek tartom, de nem mindegy, hogyan érjük el. Törvényekkel, fenyítésekkel, sorba állítással is lehet talán (nekem sose sikerült még), de nem sokkal jobb-e úgy, hogyha értelmet adunk a fegyelemnek? Engem lenyűgözött, hogy bő három év együtt dolgozása után alig kétheti próbával sikerült ilyen tudatos színpadi fegyelmet produkálniuk a gyerekeknek.

Hogy lesz-e még hasonló műsorunk? Kétséges… Itt még megvolt az a szabadságom, hogy a huszonkét fős drámás osztályommal matek- és magyarórákon is próbálhattam két hétig, mert aztán a drámaórákon tudtam pótolni a matekot, magyart. Az kevésbé izgat, hogy „vissza kell térni a központi tartalmi szabályozáshoz” – mert (már bocsánat) nincs az a központi szabályozás, amelyik mellett meg ne tudnám csinálni azt, amit éppen fontosnak tartok. Viszont a harminckét fős új osztályomban, ahol csak húsz drámás van, nem fogom tudni ugyanezt megtenni, mert nem tudom az időt átcsoportosítani a különböző órák között. Örülhetnek azok a hígagyú tanácsadók, döntéshozók, akik zsigeri gyűlölettel viseltetnek a művészeti nevelés iránt.

Achs Károly