Naiv felvetések az ingyenebédről¹

Nincs ingyenebéd! Nincs ingyen ebéd! Kevés mondatot tudnék említeni, amelyik időről időre, a kormányok színezetétől függetlenül ilyen makacsul elő ne törne, és amelyik ennyire irritáló lenne. (Legutóbb Csaba László interjújában találkoztam vele MN. 2011. 10.8.)

Értem, persze hogy értem a tartalmát. Sőt. Alapvetőnek tartanám, hogy öt gyermeket iskoláztatva, szakmámban ismert és rengeteget dolgozó emberként nemcsak a tágabb családtól szemérmesen el-elfogadott pénzecskék segítségével, hanem saját munkám jogán is lazán ki tudjam fizetni a hó végi ebédeket. Mert erősítené az önbecsülésemet. Ez lenne polgári. Sőt. Örülnék, ha az iszonyatos hajsza egyes napjain (például keddenként, amikor is tíz iskolai órát tartok) egyáltalán tudnék ebédelni, természetesen jó pénzért… Persze azt is feltételezem, hogy még a mai Magyarország sem menne abba tönkre, ha a legnyomorúságosabbaknak napi egy tál meleg ételt adna. Ahogy az én családom sem azért van fillérezős anyagi helyzetben, mert néha-néha hagyom a helyi koldus által rábeszélni magamat, hogy vegyek neki egy székelykáposzta-konzervet.

Nincs ingyenebéd. Irritáló mondat. Még akkor is, ha tudjuk, az ebéd ebben az esetben egy metonímia.

Irritáló, mert a globális harácsolást leszűkíti a kisemberre, életre keltve Tiborc panaszának legismertebb mondatait a „száz- meg százezreket” elrabolók attitűdjéről.

Irritáló, mert áthárítja a felelősséget: nem a rossz politika, rossz gazdaságpolitika, nem az erkölcs és cél nélküli lét, nem az elrontott rendszerváltás a bajok gyökere, hanem a kisemberek kapzsisága.

Irritáló, mert mélységesen megvető: mintha meg nem érdemelt javakra ácsingóznánk itt mindahányan.

Irritáló, mert arisztokratikus.

És irritáló, mert egyirányú, fentről lefelé szóló. Mert a benne megjelenő társadalomkép meglehetősen feudalisztikus. Alattvalóként kezel bennünket. Pedig mi szeretnénk felnőttként élni. Szeretnénk államalakítóként élni. Szeretnénk úgy élni, hogy mi is adunk a köznek. Hogy fontosak vagyunk. Hogy mi is egyenrangú szereplői vagyunk a piacnak.

Egy példával: ha én fél kilenckor jelentkezem be a klinikán, délután fél négykor jutok be, nem is utolsóként, és látom, hogy a doktornő ezalatt egyszer sem jön ki, azaz vécézés, evés, szusszanás nélkül robotol végig nyolc órát, akkor nem a klinikai kardiológust még kétszázezer forinttal sem becsülő költségvetés zabálja két pofára a doktornőtől kapott ingyenebédet?

Hadd próbáljak meg Magyarország egyik felnőtt, egyenrangú, mellérendelt komponenseként viselkedni, és megfogalmazni, hogy az én szakmám szempontjából mit jelent az, hogy nincs ingyenebéd.

Nem tartunk túlórát, nem helyettesítünk. Mert nincs ingyen túlóra, ingyen helyettesítés. Márpedig az új törvény a 32 órás kötelezhetőséggel épp erre akar kényszeríteni bennünket. (Miközben nem kevés cinizmussal belefogalmazza: „az ország drámai állapotában az oktatás az egyetlen biztos alap, amelyre jövő épülhet”).

Nincs szemléltetés, korszerű oktatás. Senki sem várhatja el ugyanis, hogy saját cédéjeimet, filmjeimet, könyveimet ingyen felhasználhatóvá tegyem, hogy a saját pénzből vett, rég elavult laptopomat ingyen működtessem szemléltető anyagok gyártására a saját magam által fizetett árammal.

Nincs szalagavató, ballagás, egyéb hagyományos rendezvény, mert nincs ingyen táncpróba-ügyelet, nincsenek estébe nyúló ingyenes műsorpróbák, nincs ingyen szombati időnk, nincs ingyen kapuügyelet, nincs ingyenes szervezőmunka.

Nincsenek október 23-ai, március 15-ei és egyéb ünnepségek, mert nincs ingyenes felkészítés.

Nincs osztálykirándulás, mert nincs több napos ingyenes huszonnégy órás készenlét.

Nincs ingyenmunka a negyvenedik elvégzett óra után még akkor se, ha négy-öt adag dolgozat javítása vagy akár az egész pénteki nap előttünk állna.

És a legfontosabb: oktatás sincs. Évtizedek óta hallom azt a leereszkedő, megalázó mondatot, hogy „tisztában vagyunk a tanári fizetések elégtelen voltával”. Akkor tessék megoldani. Akarat és bátorság kérdése. Egy kilencvenhetes konferencián hallottam: szociológiai törvény, hogy a tartósan alulértékeltek teljesítmény-visszafogással reagálnak helyzetükre. Mert valóban: nincs ingyenebéd… Erről az oldalról nézve sem… Márpedig kellene a komoly munka, hadd idézzem újra: „az ország drámai állapotában az oktatás az egyetlen biztos alap, amelyre jövő épülhet”.

Nyilván más szakmák kiszolgáltatottjai ugyanígy tudnák sorolni az általuk felszolgált ingyenebédeket saját munkájukból.

Úgyhogy ezt a „nincs ingyenebéd” szólamot csakis oda-vissza alapon, a kölcsönösség jegyében szabadna alkalmazni.

Mert el kellene indulnunk valamerre. Harminc éve ezt a felülről érkező, lefelé üzengető, lefelé mutogató hangot hallom, amellyel láthatóan semmire se jutott az ország. Talán meg kellene próbálkozni a fordított logikával: az értéket teremtőket egyenrangúként kezelni, tenyéren hordozni, értéküket értékén mérni, ingyenebédet nem elfogadni tőlük.

A kétharmadot inkább erre kellene használni, mint az ötletelős, izomból átvitt, hozzá nem értő percemberek sugalmazására megfogalmazott, a helyzetet sok szempontból rontó törvények áterőltetésére. Bár ez emberesebb munka lenne. Talán épp ezért sosem tartoztam azok közé, akik sokallták volna a döntéshozók fizetését: hátha hajlandóak az emberes, felelős munkára. Még az ingyenebédet sem sajnáltam tőlük soha.

Achs Károly

¹
Megjelent a Magyar Nemzet 2011. október 26-i számában.