„A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni
és szabadságban kell elbocsátani.”
Rudolf Steiner
Katalin harmadikos. Osztályának „leggyengébb” tanulója. Állandóan problémákkal küzd, ritkán készít hibátlan leckét. S bár felszerelése mindig rendben megvan, az órákon – úgy tűnik – figyel, dolgozik, mégsem halad a tanulmányaival. Tanítója folyamatos unszolása, segítsége ellenére a kislány képtelen az elvárásoknak megfelelni, mélyen a többiek teljesítménye alatt produkál. Visszahúzódó is, magától nem szívesen vállal el feladatokat, megbízatásokat: nem csak a tanítási órákon, de a közösség életében sem. Halk szavú, állandóan bánatos.
Történt egy napon, hogy a tanító rosszabb hangulatban ment osztályába, s Katalinnak sikerült azonnal kiborítania: ismét hibás volt a matek leckéje. A tanító elvesztette türelmét: „Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen és buta?” – kérdezte. Lemondóan legyintett a kezével, mint aki tényleg lemondott a kislányról. Katalin pontosan értette a gesztust, de értette az egész osztály is. Bár a „hülye” szó nem hangzott el, mindenki sejtette, hogy ezt mondta volna a tanító, ha nem vigyázott volna a szájára. „Te állandóan rosszat teszel” – folytatta, és nem vette észre Katalin ködfátyolos szemét.
Így ment ez majd még egy évig, míg Katalinhoz megérkezett a segítség. A napközibe helyettesíteni került egy gyógypedagógus kolléga. Pillanatok alatt kiderült egy hangos olvasási gyakorlat során, hogy Katalin nem érti, amit olvas. Technikai értelemben „szépen” olvasott, de nem értette. A gyógypedagógus számára az első intő jel az volt, hogy folyamatos ugyan az olvasás, ám hangsúlytalan, nem követi a szöveg értelmét. Mikor a rávezető kérdéseket feltette, és Katalin nem tudott válaszolni, nyilvánvalóvá vált számára, hogy itt komoly probléma lehet.
Egyeztetett a napközis kollégával, megbeszéltek egy terápiát, aminek köszönhetően a kislány a tanév végére látványos javulást ért el. Ám eddigre már annyi „bántást” kapott a tanítótól hogy nagyon nehéz volt a holtpontról kimozdítani. De végül sikerült! Katalin kinyílt, „normális” lett ő is.
Az esetben szereplő kislányt tudatosan sosem alázta meg a kolléga, ám az odavetett dorgáló mondatok, bizonyos tevékenységekből történő kizárás bénítóan hatottak rá. A tanító nem akart rosszat, csak úgy próbálta meg a kislányt motiválni, ahogy nem lett volna szabad. Dorgálás, szidás helyett dicsérd meg azért, amiért csak lehet – vallom. Persze egyáltalán nem könnyű ezt betartani. Magam is szóvá szoktam tenni a gyerekek csínyeit, rosszaságait, rendre megbeszéljük, mert ezeken nem lehet szó nélkül szó nélkül túllépni. Ez azonban nem fajulhat odáig, hogy megbántsam a gyereket,. A fent említett példa nagyon „idilli”, nagyon finom, nagyon lebegő. De találkoztam igazán súlyos sértésekkel, melyeket „kolléga” ordítva vágott a gyerek fejéhez. Azt nem tudom, hogy mit is várt ettől, azonban az biztos, hogy elvágta az utolsó szálakat is, melyek még nem csak hozzá, hanem általában az iskolához kötötték az érintettet.
„Ezt otthon csináld a jó édes anyádnak! Kíváncsi lennék ahhoz, hogy ő mit szólna hozzá! Mert megnevelhetett volna igazán!” – fröcsögte mondatait a kolléga üvöltve a nyitott tanterem ajtajában, esetenként a folyosón a minket befogadó iskola második emeletén. Gyerekeim megdöbbenve hallották ezt a nyitott informatika terem ajtaján keresztül. Kimentem a folyosóra, mert sokadszor fordult ez már elő: azon gondolkodtam, hogy át kellene menni és beszélni a kollégával. De az ötlet azonnal elillant, hiszen mit is tehetnék én, egy másik iskola pedagógusa? Közben kijöttek a folyosóra a pedagógiai szakszolgálat munkatársai, akik ugyanezt fontolgatták. Azután hirtelen csend lett, s mialatt behúztam a termem ajtaját, kissé szégyenkezve állapítottam meg, hogy én sem tettem meg, mit kellett volna.
Mert gyereket sosem alázhatunk meg – se nyilvánosan, mindenki előtt, se négyszemközti beszélgetéseinkben! A „vétket” meg lehet úgy is beszélni, hogy sértő jelzőimmel, bántó mondataimmal nem taszítom el l a gyereket. Hazudni természetesen nem szabad, a bűn az bűn, mindegy, hogy ki követi el. Meg kell beszélni a dolgokat, lehetőleg tárgyilagosan. Valahogy úgy, ahogy az EMK-ban tanítják a tréningeken. Ugyanakkor nem vagyok elfogult híve a zsiráfnyelvnek1 sem, mert én nem tudok ennyire kiszámítottan se gondolkodni, se reagálni. (Nekem egyébként már a „sakál-nyelv” elnevezéssel is bajom van, mert ha valóban így beszélek, márpedig szoktam, akkor sakál vagyok, és ez engem sért, mert bár csodálatra méltó állat, de mégis…)
Pályám kezdetén velem is előfordult, hogy hirtelen, ösztönösen reagáltam bizonyos dolgokra, ám ilyenkor is nagyon vigyáztam:meg ne bántsam a gyerekeket! Olykor nyersen voltam őszinte, megjegyzem, erre ma is képes vagyok, ha szükségét látom. De ez a reakcióm főleg felnőtteknek, kollégáknak szól, mert ők talán elviselik. Az ösztönös, hirtelen reakciókat azonban hibának tartom.
Egy rosszkor odavetett, át nem gondolt jelző, megjegyzés és a gyerekben egy világ dőlhet össze. Magam is sokszor mondtam ebédeltetés közben tréfásnak szánt megjegyzésemet: Tömjük csendben a majmot! – én is így hallottam annak idején és humorosnak is tűnt, de nem biztos, hogy mindenkinek az. Utólag ez sokszor eszembe jut. Hibáztam vajon? Megbántottam vele bárkit is? Lehet. Olyan sokszor beszélünk dühből, kellő meggondolás és megfontolás nélkül!
A kislánykának gyönyörű szőke, hosszú haja – volt. Egész addig, míg egy napon össze nem szedett valahol egy kellemetlen lakót, aki mindjárt egész családjával költözött be a hajzuhatagba. Teltek a napok, szaporodtak a lakók, míg egy nap, órán, ki nem hívtam a lánykát az írásvetítőhöz egy feladat megoldásához. Igen. Ki lehet találni, hogy mi történt. A falon egyszer csak megjelent egy nagy szürke folt, ami szép lassan el is evickélt onnan. Tetű volt.
Gyorsan a helyére küldtem a feladat megoldása után, nem beszéltünk az eseményről, megvártam az óra végét. Utána a szünetben felhívtam anyukát a munkahelyén és elmeséltem, hogy mi történt. Akkoriban még nem voltak védőnők, meg orvosok az iskolákban, csak a szülőhöz lehetett fordulni. Anyuka hamarosan meg is érkezett és hazavitte a kislányt.
Teltek a napok. Aztán megjelent a lányka – szép hajzuhataga eltűnt. Nem voltak még ilyen hatékony és korszerű szerek, mint ma, sokszor csak a hajlevágás segítethetett a készítményeknek, hogy sikeresen el lehessen távolítani a kellemetlen lakótársakat. A kérdéseket rövidre zártam azzal, hogy beteg volt, és milyen nagyszerű új frizurája van.
Lehetett volna már a kivetítőnél sikítani: Jajj, tetű, azonnal menj haza! – de nem lett volna értelme. (Most megvakartam saját fejemet – lehet, hogy te is kedves olvasó? – akkor te is pedagógus vagy?) Lehetett volna elmesélni, miért van rövid haja – de mi haszna lett volna? Pedig tudok nem egy olyan esetet, mikor pellengérre állította a pedagógus a gyereket, mintha tehetne róla. Szegény kislánynak elég veszteség volt csodálatos hajkoronájának veszte, mi értelme lett volna megbántani, megalázni?
Dolgozatosztás. A pedagógus sorba teszi a dolgozatokat, legfölülre a legjobbakat, alulra kerülnek a gyengék, a buták. Fel is olvassa az eredményeket, kihangsúlyozza, hogy xy milyen zseniális volt és zx mennyire nem tudott semmit. Sokan még csemegéznek is az ökörségekből, amit ezek a kölykök írtak – ilyenkor az osztály szerencsésebb része és a pedagógus is együtt hahotázik.
Belegondoltunk már valaha, hogy milyen érzés lehet „butának” lenni?! Milyen érzés lehet annak a gyereknek, aki valószínűleg otthon is megkapja a magáét a szüleitől, hogy az a közösség, melynek eddig egyenrangú tagjának vélte magát, most kineveti, kigúnyolja? Ezek a gyerekek nagyon hamar kerülnek a perifériára, lesznek egy osztály kívülállói. Előbb csak ezért, később már dacból sem igyekeznek majd jobbak lenni. Innentől a folyamat, hacsak nem kerül egy jó szakember kezébe, szinte megállíthatatlan. Ezek a gyerekek elvesznek. Vigyázzunk rájuk, tiszteljük bennük is az embert!
Beszélni kell a napjainkban indulatokat korbácsoló agresszióról az iskolákban. Sajnos egyre gyakoribb a gyerekek között is egymás bántása, megalázása, sértése. Lépjünk fel következetesen ezen jelenségek ellen! Az iskolai erőszak és különösen annak egyik fajtája, a verbális erőszak, mindig is jelen volt a sulikban, a testi erőszak kevésbé. Ennek egyik oka a nagyobb fegyelem, kevesebb „szabadság”, illetve a következetesebb családi és környezeti nevelés volt. Mindez ma már nincs így! A család alig képes betölteni ezt a feladatát, erről jó huszonéve írtam diplomamunkámat – probléma volt ez már akkor is, bár nem volt általános jelenség. Ma szinte nem találni iskolát, ahol a csúnya, közönséges beszéd ne lenne általános – még a jó nevű iskolákban is rendszeresen elhangoznak trágár mondatok, kifejezések és szavak. Nem mondhatjuk azt, hogy sajnos az van, és nem tárhatjuk szét megadóan a kezünket!
„Nyelvében él a nemzet” Széchenyi gondolata ma sokkal inkább kell, hogy figyelmeztessen bennünket arra, hogy nagy a baj. Az természetes folyamat, hogy nyelvünk időről időre megújul, új szavak kerülnek be és idejétmúlt kifejezések felejtődnek el, de a szlengnek ilyen mértékű térhódítása, a trágár szavak és kifejezések elfogadottá válása meggyőződésem szerint nem normális folyamat! Ez oda nem figyelés, nem nevelés következménye! Már a médiában is rendszeresek a helytelen kifejezések, a nyelvtanilag pontatlan és helytelen megfogalmazások. A trágár beszéd ellen fel kell lépnünk és nem csak a magyartanár feladata ez, hanem mindannyiunkké! Akárcsak a testi erőszak ellen.
Két gyerek verekszik a folyosón. Társaik körbeállják őket és hangosan szurkolnak nekik. A folyosón ügyeletet ellátó kolléga, többnyire nő, rutinosan elkerüli őket, a folyosó másik vége felé halad, nehogy közbe kelljen avatkoznia. Valószínűleg nem is merne, hiszen meglehet, hogy a gyerekek ellene fordulnak. Vagy valamelyik sértve érezve magát, behívja a szülőt, aki a pedagóguson fog elégtételt venni.
Mennyire mindennaposak ezek a jelenetek! A pedagógus pálya elnőiesedett és kevés az a kolléganő, aki két nagydarab verekedő, káromkodó fiú közé be merne lépni! Ez érthető is, csak el nem fogadható. Valamilyen megoldást kell erre találni, de nem gondolom, hogy a biztonsági őr, a detektoros kapu megoldás lehetne. A legjobb talán az a megoldás lenne, ha következetes neveléssel kicsi kortól kezdve az erőszak ellen nevelnénk a gyerekeket. Erre teljes módszertan, gyakorlatok nagy gyűjteménye rendelkezésre áll.
Az iskolai erőszak mögött is szinte minden esetben megtalálható a megaláztatás, a vélt vagy valós sérelem. Ennek nincs helye a gyerekekkel való munkában – különösen egy pedagógustól elfogadhatatlan ez a viselkedés. Egy viccesnek szánt megjegyzés is komoly károkat tud okozni. Gondoljuk meg!
„Gyáva kukac ez! Megütöttél evvel a szóval, nyakon csaptál vele, szennyes, megalázó szó volt. Nem vetted komolyan a halálfélelmemet.”2
Leiner Károly
1
EMK – erőszakmentes kommunikáció, melynek alapfelvetése szerint a kommunikációban résztvevők vagy a sakál (erőszakos) vagy a zsiráf nyelvét használják. Négy lépése: "Mi történik most?" (megfigyelem)-"Mit érzek most?" (tudatosan vizsgálom érzéseimet)- "Mire lenne szükségem?" (szükségleteim meghatározás)- "Mit tehetnék most?" (kérésem, megoldási stratégia).
2
Peter Härtling – Panaszos utóhang – Magvető Könyvkiadó, 1982
Kedves Károly!
Olvasom a sorozatot, ez az én Bibliám. Pályakezdőként jó lett volna, ha az egyetemen találkozom ilyen pedagógusokkal is, nem csak az elméleti pedagógiával, akkor a mostani mindennapos konfliktusokat talán jobban, okosabban fel tudnám dolgozni. (miért nem tanítja a jövő pedagógusait?)
Talán akkor nem ment volna el a pályáról már a végzéskor szinte mindenki, akikkel együtt készültünk "megváltani a világot", ahogy Ön írta valahol. Remélem, hogy folytatódik még a sorozat, rendkívül hasznosnak tartom. Jó egészséget Önnek!
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Kedves Károly!
Olvasom a sorozatot, ez az én Bibliám. Pályakezdőként jó lett volna, ha az egyetemen találkozom ilyen pedagógusokkal is, nem csak az elméleti pedagógiával, akkor a mostani mindennapos konfliktusokat talán jobban, okosabban fel tudnám dolgozni. (miért nem tanítja a jövő pedagógusait?)
Talán akkor nem ment volna el a pályáról már a végzéskor szinte mindenki, akikkel együtt készültünk "megváltani a világot", ahogy Ön írta valahol. Remélem, hogy folytatódik még a sorozat, rendkívül hasznosnak tartom. Jó egészséget Önnek!