Azt beszéli már az egész város…¹

A Teleki egyik legfőbb erényének tartom, hogy mindenki azonos lehet önmagával. Nem „kommunista iskola”, ahogy a suttogó propaganda terjeszti. Városi ünnepségen két kollégám viszi az evangélikus egyház koszorúját, más csendesnapokra jár a katolikusokhoz, megint más nyugodtan lehet vallástalan. Nyilvánvalóan lehetnek olyan egyházi iskolák, ahol a tantestület túlnyomó többsége ugyanezt meg tudja tenni, mert tényleg fenntartója hitében él, de a sokszínűségből kellene bemennünk egyetlen világnézet alá.

1. Sokaknak elege lehet: mindig az iskolák vannak az újságban. Vagy tágra nyílt szemű gyerekek érnek el csodálatos sikereket csodálatos kirándulásokon, vagy a tanárok nyávognak, pedig más is rosszul érzi magát. Más munkahelyén is vannak változások, mégsem ír. És persze igazuk van. Csak hát mindez annyit mutat, hogy demográfiai katasztrófa van, Mezőtúron különösképpen. Az első kapkodás még az iskoláké, az utolsó az lesz, amikor néhány évtized múlva az idősek otthonaiból jönnek már csak a különböző hírek a tágra nyílt szemű lakók csodálatos kirándulásairól, bizonygatva, hogy melyikük a jobb, melyiket érdemes választania a még meglevő néhányaknak. Aztán néma csönd: Mezőtúr megszűnt létezni.

De hadd szóljak még egyszer. Mert Mezőtúr talán legnagyobb értelmiségi közösségéről van szó. Mezőtúrnak azon épületéről van szó, amelyik még a Körös gátjáról is látszik. Arról az iskoláról, amely sok-sok nem mezőtúri számára elsőként és egyetlenként ugrik be, ha Mezőtúr nevét hallja.

2. Az írás szubjektív, az én álláspontomat tükrözi, nem egyeztettem a kollégáimmal.

3. Az ügy. Karácsony előtt két hosszú értekezletünk volt. Az elsőn ismertették a polgármester úr elképzelését: a katolikus egyház a főiskola épületében felsőoktatást indítana, de hiányolják a középfokot, így előbb-utóbb azt is elkezdenék. Egy harmadik középiskola Mezőtúron tovább növelné a bizonytalanságot, nem lenne jobb, ha a Telekiről elkezdenénk tárgyalásokat a katolikus egyházzal? Hosszú vita után úgy döntöttünk, hogy mi ne kezdeményezzük. Mert pont azt veszíthetjük el, amit iskolánkban szeretünk: a sokszínűséget is, és azt, ami a pedagógia első számú feltétele, a kongruenciát. Azaz hogy a tanár azonos legyen önmagával. És ennek az erősen szekularizált országnak az átlagosnál erősebben szekularizált vidéke biztosan igényt tartana nem egyházi oktatásra is.

A második értekezleten a polgármester úr beszélt a lehetőségekről. Vagy állami fenntartás, vagy a katolikus egyház. (Az állami fenntartással akár még nem is feltétlenül történne baj normális országban, de nem nálunk, ahol semmit sem lehet tudni.) Az egyházzal viszont tárgyalhatunk a feltételekről.

Aztán a tantestület megszavazta, hogy kezdődjenek el a tárgyalások, és a végén eldönthetjük, hogy elfogadjuk-e az eredményt. Egyik értekezleten sem emeltem fel a kezem, hiába mondták: ne legyen tartózkodás. Mert azt látom: az eddigi életemben csakis pillanatnyi, kicsi hátrányaim adódhattak abból, ha csak azért is tartottam magam a meggyőződésemhez, viszont saját hősködésemmel nem veszélyeztethetem sok-sok kedves kolléga egzisztenciáját.

4. Többször megkérdezték már tőlem: ilyen családi örökséggel hogyhogy nem vagyok egyházi iskolában?

A kérdésre két oldalról lehet válaszolni. A családi örökség felől: nagyapám, a nyomorult ormánsági kicsi falu tudós lelkésze bizony nagyon keserű sorokat is le tudott írni saját egyházáról. (Lásd: A lélek harangja c. kötetét). És máig emlékszem arra a rideg hangulatra, amelyet már kicsi gyerekként megéreztem ’61-ben, amikor édesapámat idehelyezték lelkésznek. Ő aztán elkezdett dolgozni, „sajna” a földi macskajancsiknál, a dicsőségnél, pénznél sokkal jobban érdekelték őt a Kun János bácsik, Fadgyas Margit nénik, Herbály Imre bácsik. Arra is emlékszem, hogyan próbált bánni vele olajfestményben megörökített kollégája².

A hetvenes évek végén a püspök kitalálta, hogy beviszi Debrecenbe, édesanyám majd megy a Református Kollégiumba. Erre édesanyám: „De hát én a Telekiben tanítok, hogy mennék oda?” Ennyit az örökségről.

És hogy miért nem vagyok ott? Pedig lehetnék. Mert hívtak már Budapestre, Pápára. És hívnak mások is: a múlt nyáron is tartottam foglalkozásokat a Csillagpont nevű nagy református ifjúsági táborban. Ebben a táborban hallottam egy mondatot Kálmán Attila tatai igazgató szájából: „Az egyházi iskola több (mint a nem egyházi)”. Ott voltam egy egyházi iskola ballagásán is. A szolgáló lelkész a gyerekeknek(!) mondta a szószékről: ti többek vagytok azáltal, hogy idejártok.

Itt a válasz a kérdésre: ha ez így van, akkor kutya kötelességem a „több” vagy a „nem több” közül a „nem több” iskolát, „nem több” gyereket választani, és úgy dolgozni, hogy ha már az iskolája nevétől nem is, közös munkánktól viszont ő is lehessen több! Saját magánál több persze, nem másokhoz képest! És én sem szeretnék a fenntartóm jogán eleve több lenni. Mert ez a családi örökség.

5. A Teleki egyik legfőbb erényének tartom, hogy mindenki azonos lehet önmagával. Nem „kommunista iskola”, ahogy a suttogó propaganda terjeszti. Városi ünnepségen két kollégám viszi az evangélikus egyház koszorúját, más csendesnapokra jár a katolikusokhoz, megint más nyugodtan lehet vallástalan. Nyilvánvalóan lehetnek olyan egyházi iskolák, ahol a tantestület túlnyomó többsége ugyanezt meg tudja tenni, mert tényleg fenntartója hitében él, de a sokszínűségből kellene bemennünk egyetlen világnézet alá. Néhány kollégám az ismert mondattal érvelt: úgyis becsukjuk az ajtót az osztályba lépve. Na, ez a „becsukott ajtó”elfogadhatatlan számomra. Legalább is világnézetben. Hogy mást játszom kint és bent. Mert rombolja a gyereket.

Egy aprónak tűnő, de a lényeget bemutató példa. Az idei szalagavató műsor részeként az egyik kollégám egy Bibliát tett az útra kelő fiú tarisznyájába. Váltás esetén sokkal nehezebb lesz a dolga. Mert most még megadta az Istennek, ami az Istené, akkor viszont már könnyen megkaphatja a rosszindulatúaktól, hogy megadta a császárnak is, ami a császáré: hozta a kötelezőt…

6. Nagyon kevés ismeretem van a katolikus egyházról. A helyi katolikus iskoláról is csak annyi, hogy rajtuk nem látom a fent említett gőgöt, már láttam jó előadásukat, és hogy a Pink Floyd-műsorunk próbáit jó szívvel kisegítették a tornatermükkel. És tanítottam az Apor Vilmos Katolikus Főiskola néhány dráma szakos osztályában is.

Nyolc éve elkeveredtem egy katolikus tanártáborba. Nagyon jó emberekkel találkoztam, jól éreztem magam. De volt számomra borzalmas pont is: az egyik foglalkozást a pap azzal zárta le, hogy akkor most megmosná a lábunkat, mint Jézus a tanítványokét. Ekkor majdnem elszaladtam. Egy kicsit sokalltam a misék számát is, de én mentem oda, természetesen alkalmazkodtam, és kicsit kívülállóként ugyan, de végigültem őket az utolsó padban.

Itt a lényeg: én mentem oda, én alkalmazkodtam. Vajon megtörténhet-e ez fordítva is? Hogy mi itt vagyunk, idejön az egyház, és alkalmazkodik hozzánk? Hogy azt mondják: az intézményrendszerünk így teljes, szervezési szempontból nekünk így jó, ti pedig tegyétek azt, amit eddig. Már láttam ilyet: egy holland középiskolában csak a harmadik nap derült ki, hogy egyházi fenntartású iskolában vagyok, azóta sem tudom, melyik felekezetében. De Hollandia az Hollandia, nálunk most az egyházaknak a Madách konstantinápolyi színéből ismert nyomulós arcát is látom. Nekem a római szín Péter apostola jobban tetszik – hátha egyszer ez az attitűd erősödik meg.

7. Nagyon nehéz a kérdés. Akarjuk-e, hogy legyen világnézetileg sokszínű középiskolánk? Vagy inkább azt akarnánk, hogy egy (végül is jól működő) szervezet jöjjön, és tegye rendbe a dolgokat, még ha világnézetileg nem is független módon? És mit hoz a jövő? Mert ne legyenek kétségeink: ha a politikai inga átlendül a másik oldalra, épp olyan könyörtelen vissza-össze-szét-átrendezésben lesz részünk, amilyenben most élünk.

8. Mi lesz, ha megtörténik a változás? Semmivel sem vagyunk gyengébb tanárok sem képzettségben, sem gyakorlatban, sem mentalitásban, mint az ötven kilométeres körzetben dolgozó tantestületek. Fantasztikus dolgokat csináltunk az elmúlt évtizedekben, években. A váltás esetén sem fogjuk elfelejteni sok-sok évig tanult szakmánkat. Végig kell gondolni, hogy melyik program fontos a gyereknek. Környezetvédelem, vízgazdálkodás? Mind a kettő a jövő szakmája. Kereskedelem? Milyen komolyan végzik munkájukat az üzletekben gyakorlatozó gyerekek szép fehér köpenyükben. Dráma-kommunikáció? Túlzás nélkül a legkorszerűbb szemléletű koncepció a környéken. Akit részleteiben érdekel, elmesélem. Addig nézze végig a Teleki honlapján a videotár felvételeit a régi János vitéztől a legutóbbi szalagavatóig. Itt meglepő mennyiségben láthat tudást, ízlést, igényességet, friss levegőt – amelyekre szüksége van a gyerekeknek. Budapesten, itt-ott kell beszélnem arról, mi mindent csinálunk, már hétezren nézték meg egyik felvételünket a neten. Ha csak a pénzből ért valaki: a drámaórákon négy éven keresztül ingyen kap a gyerek olyan, könyvből nem megtanulható tudást, amelyhez hasonló tréningekért felnőtt korban akár alkalmanként kell majd tízezret fizetnie.³ Remélem, új fenntartó esetén is folytathatjuk fontos munkánkat.

9. Amikor a 2007-es összevonás után jött a 2008-as összevonás, amit a 2009-es, az évkezdetre időzített ablakcsere követett, én is méltatlankodtam, de aztán kiderült: ebből is lehet pedagógiai hasznot teremteni. Nagyon vicces volt például a színpad feletti öltözőben matekórát tartani. Ahol a sarokban ott volt a vizet már régen nem látott koszlott zuhanyzó. És milyen jó lehetőség volt a két épület közötti vándorlás a gyerekekkel való beszélgetésre. A méltatlan helyzeteknek megvan az az előnye, hogy a gyerek érezheti: a tanárral egy oldalon van.

De meg kell mondanom: méltatlannak tartom azt is, ha ilyen több évtizedes múlttal, ilyen tudással pitiáner beiskolázási harcokba kell keverednünk. A városnak fel kellene fognia, hogy a gyerekeknek égető szüksége van arra a szellemi tőkére, amit nálunk megtalál. E pillanatban úgy vagyok, hogy ha az az ára a Teleki megérdemelt helyére való visszakerülésének, hogy fenntartót váltson, ám tegye. És ha végképp nincs más út, részemről mégiscsak mulatságosabb református lelkészek leszármazottjaként kicsi távolságtartással venni részt a folyamatban.

Ahogy kollégáimat ismerem, mi a váltás esetén sem áltatjuk gyerekeinket azzal, hogy többek másoknál. Nem használjuk őket díszletelemként földi hatalmasságok dicsőségének ünneplésére.

Ha mégis eltévednénk, remélem, lesz bennem erő továbblépni, és keresni egy jó kis „mezítlábas”, emberi iskolát, ha még egyáltalán lesz olyan.

Achs Károly

¹Megjelent a Mezőtúr és Vidéke című lapban 2012. január 29-én.

²Ez helyi utalás: konkrétumokat azért nem írnék, mert csak szóban hallottam mondatokat, a városban sokan tudják, kiről van szó, a róla készült olajfestmény egyik iskola dísztermében van kiállítva.

³Ez egy kicsi utalás arra, amikor a szülőtől azt hallottam, hogy azért íratja X iskolába gyermekét, mert ott százezres jutalmakat fizetnek a jó tanulóknak.