Az első félév végén jártunk a szakiskolában, valamikor januárban. Túl voltunk már egy magyar-cigány konfliktuson, a nevelési programom közepén jártam, az ön- és társismeret után, a közösségépítés kellős közepén. Még nem volt igazi a banda, ami nem is csoda, hiszen a kilencedik osztályban teljesen új, egymás számára ismeretlen fiatalok verődtek össze: mind „problémás”, olyan emberke, akik máshol nem kellettek már. Olyan mentalitással, szociokulturális eltérésekkel, lemaradásokkal, amelyek leküzdése ebben az életkorban szinte lehetetlen – meg kellett volna történnie már jóval korábban.
Az osztályban mindössze két teljes család van, a többiek csonka családokban élnek, többen nevelőotthonban állami gondoskodás keretei között. A családok egy részének anyagi lehetőségei a legalját súrolják a létminimumnak, de a többség alatta él. Szinte valamennyien nagycsaládból kerülnek ki. Mindenki értelmi „fogyatékos”, F-70-es sajátos nevelési igényű fiatal, 60%-uk cigány. Szinte érzelemmentesek voltak, legalábbis annak mutatták magukat, de belül tele voltak kétségekkel, bizonytalansággal. A többség kommunikációjában az agresszív formák domináltak, a bizalmatlanság még ennyi idő után is érezhető volt, minden nap meg kell nyerni őket. Jó úton haladtunk, mikor baj történt.
Hogyan kezdődött?
A válságot az egyik lány robbantotta ki az osztályban. Bár nem is nevezném válságnak, inkább jelenségnek, vagy a jelenség kicsúcsosodásának, mikor ezek a fiatal felnőttek el kezdtek hivatkozni szegénységükre, hátrányos helyzetükre, szerencsétlen életükre – ami mind – mind igaz, de ezzel csak saját életüket nehezítették meg. Sajnáltatni akarták magukat és ezzel valamennyire felmentést szerettek volna kapni kötelezettségeik alól.
A lánynak megváltoztak az életkörülményei: szülei szétváltak, az anya lebetegedett, az apa elment, nem maradt kereset a családban, csak a segély, a támogatás. Aztán egy nap nem jött iskolába. Vonatbérletét egy „nemtörődöm” kalauz, bár érvényes volt, széttépte a diákigazolványról hiányzó matrica miatt (hiába mutatta ellenőrzőjét, iskolalátogatási igazolását), és ezzel lezárult az út a Pest melletti kisvároskából az iskola felé. Hosszas egyeztetés a gyermek- és családvédelemmel, telefonálás mindenhova, aki illetékes lehetett az ügyben, emailek tömkelege, majd saját zsebből bérlet fizetése – de semmi nem oldotta meg a problémát. Sőt! A szerencsétlen eset kapcsán az osztály többi tagja is „felmentést” szeretett volna az iskolába járás, a tanulás alól. El kezdtek késni, egyre többet, hiányozni, nem figyelni és nem tanulni. Megjelentek a szokásos sztereotípiák: „Persze, mert én cigány vagyok!”; „Nem tudtam bejönni, mert a …”
Lépnem kellett. A lány ügyében nem tehettem többet, tudtam és éreztem, hogy elvesztettem őt. Így is lett. A második félévben nem járt be, osztályozó vizsgákon a sok-sok könyörgés ellenére nem vett részt. Kimaradt, elmaradt. Az osztály érdekében viszont minél hamarabb meg kellett értetnem a fiatalokkal, hogy sokan élünk hasonló körülmények között, de nem adhatjuk fel. Éppen ez az egyik legnagyobb kihívás, aminek meg kell felelniük.
„Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál!” – helytállni akkor is, mikor nagyon nehéz. Iskolába járni, szakmát tanulni, hogy esély legyen a munkára, a normális életre, a kiútra mostani helyzetükből.
A gondolkodáskor teljesen egyértelmű volt, hogy a direkt, a problémára ráutaló beszélgetés nem vezet sehova. A fiatalok nem szeretik, ha valaki megmondja nekik a „tutit” – arra volt szükségem, hogy maguk gondolják végig, fogalmazzák meg, mondják ki, mi lenne a helyes. Erre sok mindent használhattam volna: cikkeket a napi sajtóból, irodalmi alkotásokat, ismert példák felidézését, ám én a filmeket választottam. Úgyis beterveztem osztályfőnöki munkámba, ám nem gondoltam, hogy ekkora súllyal kell alkalmaznom. Régóta ismertem már Kékesi Attila dokumentumfilm rendezőt, aki több, fogyatékkal élőkkel, hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokkal, sorsukkal, jövőjükkel foglalkozó filmet készített. Mikor tudtam, hogy feljebb lépek és az általános iskolák világa után a középiskolák életének leszek részese, kilencedikes osztályom lesz, akkor azonnal felvettem a rendezővel a kapcsolatot, mert filmjeit sehol nem lehetett megszerezni. Empátiájának, jóindulatának köszönhetően megkaptam tőle ezeket az alkotásokat, melyek nem csak nagyszerűek, de tökéletesen alkalmasak az iskolai nevelőmunka megerősítésére, alátámasztására – nem mellesleg gyakorlatilag egy tanítási óra alatt levetíthetőek és a fiatalok a hozzácsapott szünetet sem fogják követelni, hiszen teljesen magával ragadják őket az alkotások. A Vargabetű, a Kimaradtak, A kor szelleme mind-mind kiválóan alkalmas arra, hogy saját korosztályukból, életükből adhassanak példát, motivációt a hasonló problémákkal küszködő mai fiataloknak. A Vargabetű drogozó, alkoholproblémákkal küzdő négy szakmát tanuló fiatal életét mutatja be, kitörési vágyaikkal és tetteikkel a még egy esélyt adó Vargabetű Klub-Műhely Egyesületnél. A kor szelleme a Gandhi Gimnáziumban tanuló cigány fiatalok álmairól, nézeteiről, gondolatairól szól elsősorban, de a benne megfogalmazódó gondolatok általánosíthatóak a mai fiatalokra is, nem csak a cigányság számára adhat példát, de a teljes populációnak is. Ezt a két filmet választottam tőle, és harmadiknak a csodálatosan szép, megható Árvácskát, amit egy „plázából”, mint „értéktelen” alkotást, alig 300Ft-ért gyűjtöttem be (szemben a több ezres akciófilmekkel).
A tematikám az volt, hogy egy osztályfőnöki órát szántam az egyik filmre, majd a következő tanítási órán, melyet szintén én tartottam az osztályban (volt, hogy óracserére volt szükség) spontán megbeszélés zajlott. A gyerekek már a köztes kis időben is a filmről beszélgettek, látszott, hogy nyomot hagyott bennük. Kezdetben, elcsípve egy-egy mondatukat, cikizték a benne szereplőket, nem akartak közösséget vállalni velük, aztán mintha történt volna valami. A többség szembesült azzal, hogy saját életük hasonló keretek között zajlik. Persze a viszonylag rendezett körülmények között élők ezt nem élhették át, ám őket is megragadták és elgondolkodtatták a látottak. Ezek az élmények alkalmasak voltak arra, hogy általánosítsuk a problémákat, rámutassunk a lehetséges megoldásokra, melyek gyökere minden esetben a tanulás volt. Maguk fogalmazták át azokat a szabályokat, amelyeket szeptemberben közösen hoztak „szerződés” gyanánt, s melyet az utóbbi időben nem tartottak be. A feldolgozás folyamatában a facilitátor szerepét töltöttem be, különösen óvakodtam attól, hogy kijelentéseket, állításokat fogalmazzak meg. A vitákban, melyek óhatatlanul generálódtak, egyik oldalra sem állhattam, türelmesen ki kellett várnom, míg a csapat konszenzusra jut az adott kérdésben. A feldolgozások során sok-sok olyan gyakorlatot, játékot játszottunk, amelyek segíthettek a folyamatban, sőt, távolabbi nevelési céljaimat is erősíthették. Döbbenetes erejű volt a Kétperces játék, amelyben párokat alkottak és egymást kérdezhették életükről, családjukról, terveikről, bármiről, amire a társ hajlandó volt válaszolni. A gyerekek megnyíltak és rengeteget tanultak egymástól – természetesen a párokat folyamatosan alkottuk más és más felállásban.
Végül úgy éreztem a közben eltelt egy hónap után, hogy ideje direkt módon a lány sorsával foglalkozni. Az egyik közösségi oldalon fenn van ez a lány, ott a mai napig kapcsolatot ápol társaival, ezért sorsának alakulásáról nagy vonalakban tudtak az osztálytársai. Annál többet, mint amit itt elárult a lány magáról és életéről, magam sem mondhattam, de azért ezek között is voltak új információk a többség számára, kik sem Internet hozzáféréssel nem bírtak, se olyan kapcsolatot nem ápoltak a lánnyal, mint a szűk baráti kör. És éppen ők voltak azok, akik általánosítottak: „Ha ő lóghat, akkor én is, ha ő be sem jön az iskolába, akkor én sem!”. A valódi okokat persze eddig nem nagyon ismerték, most azonban sok dolog kiderült. Párhuzamot vontak életük, a lány sorsa, a filmekben szereplők között és kezdett letisztulni minden. Talán erőt meríthettek a látottakból, remélem megcsillant valami fény a sötétnek tetsző jelenükben.
Kevesebb lett a lógás, persze nem szűnt meg (és lógás-e, ha egy fiatal az éppen munkát kapó családanya helyett vigyáz otthon a kicsikre iskolaidőben? Lógásnak számít-e, ha a pénztelenség miatt éhező fiatal éjjel munkát talál és vállal és másnap nem tud bejönni, mert elalszik? – nem akarom menteni ezeket a gyerekeket, de ez a valóság.) és valamennyit javult a tanulmányi munka is. Érezhetően lágyabbá váltak a gyerekek, egymás és tanáraik felé is kevesebb agresszió volt tapasztalható a tanév végéig.
A lány családgondozója a héten hívott, érdeklődött, hogy hogyan folytathatja a tanulmányait. Semmi sem rendeződött, de talán …talán visszatér, talán újra tanulni fog, talán szakmát és ezzel munkát szerez, talán maradt még esélye a „normális” élete is.
Bocs, de ígéretet tettem a szerzőnek, hogy nem adom tovább munkáit. És ez így korrekt. De megkeresheted a közösségi oldalakon és meg lehet vele egyezni…
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Érdekelnének a filmek. Hol lehet hozzájuk jutni?
Kedves Érdeklődők!
Itt találhattok használható videókat: http://www.socialtransport.net/
Sajnos a filmek nem kaphatóak, magam is úgy "kunyeráltam" el Kékesi Zoltántól. De az OFOE által ajánlott portálon lehet hasonlókat találni.
Bocs, Attila és nem Zoltán (épp beszéltem telefonon egy Zoltánnal)!
Nem lehetne tovább "kunyerálni" ezt a filmet?
Esetleg bedigitalizálni és feltenni a data.hu-ra?
Bocsi, nem munkát akarok adni, csak ötletet.
Bocs, de ígéretet tettem a szerzőnek, hogy nem adom tovább munkáit. És ez így korrekt. De megkeresheted a közösségi oldalakon és meg lehet vele egyezni…
Kösz, megpróbálom.