Láthatatlan gyerekek?

(részletek egy a „digitális nemzedék” oktatásával foglalkozó interjúból¹)

Csobánka Zsuzsa	Földes Petra

Magyar Narancs: A gyerekek zenét hallgatnak és/vagy csetelgetnek az okostelefonjaikon , miközben a tanár a táblán a szögfüggvényeket magyarázza – a pedagógusok jó része így éli meg a „digitális bennszülettek” nemzedékével való találkozást.

Földes Petra: Először is szerintem teljesen mindegy, hogy a gyerek a pad alatt a telefonjával csinál valamit, vagy egy autós újságot nézeget: egyformán nincs jelen az órán. A példa épp azt mutatja, hogy van egy általános, differenciálatlan félelem, aminek a középpontjában a démonizált eszköz áll. Ilyenkor nem árt rákérdezni, hogy konkrétan mitől is félünk?

Csobánka Zsuzsa: Szerintem a tanárok nem elsősorban az eszközöktől vagy a digitális világtól félnek, inkább attól, hogy a diákokkal egészen más viszonyt kell kialakítani, ha ezeket az eszközöket beengedik, esetleg maguk beviszik a tanításba. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy megfordulnak a szerepek, és a tanár lesz az, akinek tanulnia kell azoktól a gyerekektől, akik beleszülettek ebbe a világba. Ez komoly kihívás a mostani középgenerációknak – és a tantestületekben ők vannak többségben, mert a korombeliek nem nagyon mennek el tanítani. A többség ezért inkább megtartja a megszokott tíz-húsz lépés távolságot, és semmit nem enged be ebből az új világból, és ő sem lép be oda. Valószínűleg azért sem, mert nem tudja, hogy ezen a terepen hogyan kell viselkedni, hogy mit engedhet meg magának meg a diáknak, hogy a hol a határ. Az ismeretek hiánya pedig félelmet szül: sokan azért nincsenek jelen például a Facebookon, mert attól félnek, hogy a diákok majd ott beszólnak nekik. Holott úgy tűnik: a gyerekek jobban érzik a határokat, vagy ha úgy tetszik az illemtanát ezeknek az új médiumoknak.

MN: Az biztos, hogy a Facebookon az a bizonyos három lépés távolság pillanatok alatt összezsugorodik.

CsZs: Igen, itt tényleg megváltoznak a viszonyok a tanár és a diákjai között is, de ez nem feltétlenül baj. Nekem úgy tűnik, hogy a klasszikus tanár szerep helyett inkább valamiféle mentornak lehet itt lenni. És persze mások a jelenlét korlátai is, de azt mégiscsak én tudom szabályozni, hogy mikor és kiknek legyek elérhető, kivel mit osszak meg, és még az sem szabály, hogy ha egy gyerek rám ír, arra mindenképp azonnal válaszolnom kell.

FP: A közösségi médiában való tanári jelenlét szabályozásának kérdéséről nekem az jutott eszembe, hogy van-e arra a kérdésre generális válasz, hogy ha én egy kisvárosi tanárként bemegyek a helyi kávézóba, és ott látom a diákjaimat, odamenjek-e az asztalukhoz vagy sem. Miért ne tételeznénk föl azt, hogy vagyok annyira érett személyiség, hogy az adott konkrét szituációban adekvát döntést tudjak hozni. Márpedig ha a nyilvános tereken ez rám van bízva, akkor a közösségi médiában miért ne lehetne?

MN: Mégis, talán maguk a tanárok sem bánnák, ha meg lenne mondva, hogy akkor most lehet-e vagy sem, és ha igen, akkor hogy.

FP: A közösségi média használata is pontosan olyan határkérdéseket vet föl, mint az összes többi tanárok és diákok által közösen használt tér használata. Ha valamiképp segíteni akarunk, akkor nem szabályokat kell adni, hanem azt támogatni, hogy eligazodjanak ennek a világnak a törvényszerűségei között, hogy a saját személyes kérdéseiket meg tudja fogalmazni, és ők maguk találják meg a válaszokat. Egyáltalán nem biztos, hogy pont a közösségi média használatával kapcsolatban vannak egyszerű igen -nem válaszok. Kétségkívül, ez egy újabb területe az életnek, ahol nem működnek az eddigi automatizmusok, ahol a tanárnak mérlegelnie kell: új dimenzió, új szabályokkal. De ezekre a szabályokra ugyanúgy rá lehet és rá kell érezni, mint arra, hogy a buszmegállóban milyen hangosan beszélhetek az életemről.

CsZs: Ha én az órán szeretek közel kerülni a gyerekekhez, és egy műelemzés kapcsán egészen személyes beszélgetésekig is eljutunk, mert akarom, hogy legyen ez az intimitás, akkor nyilván így lesz ez a Facebookon is -de ez az én habitusomból következik: kötelezővé tehát semmiképp nem tenném a közösségi média használatát. Azt viszont nagyon utálnám, hogy ha egy diák elakad az érvelési gyakorlatban este 11-kor, akkor – ha egyébként elérhető vagyok számára- nem írhatna rám, és nem tudnék segíteni neki. Számomra ugyanis nem nyomasztó probléma a közösségi média használata, amit valami korlátozó módon meg kell oldani, hanem izgalmas, a kreativitásomat is igénybe vevő feladat.

MN: Az az ingertömeg, ami a diákokat éri, elég egyoldalúan fejleszti bizonyos képességeiket, elsősorban a téri-vizuális memóriához kötődő képességeket – de például a fogalmi gondolkodást, az az absztrakciós készségeket sokkal kevésbé.

CsZs: Persze, meg kell tanulni „elidőzni a szöveg fölött”, és az is a dolgunk, hogy megtanítsuk a diákokat lineárisan is olvasni – de nem jó szerintem ilyen módon szembeállítani ezeket a dolgokat, ezeket a képességterületeket, mintha az egyiknek a fejlesztése csak a másik rovására volna elképzelhető.

FP: Egész más az, amire most tanítanunk kell a gyerekeket, mint amire húsz éve kellett. A pedagógusok többsége például továbbképzések egész során tanulta, hogy miképp kell a kreativitást fejleszteni – holott napjainkra a diákok kreativitását nem kell fejleszteni, mert éppen ez az, ami e nélkül is működik. Viszont a lineáris gondolkodást, az elmélyülést, az „elidőzést”, amit húsz évvel ezelőtt nem kellett, most valóban kell. De ez nem valamiféle értékvesztési folyamat, csak egyszerűen máshová kerültek a fókuszok. Nem akarjuk elveszíteni egyik készségterületet sem, csak a diákok adottságaiból kiindulva szeretnénk meghatározni a tanítási folyamatot, hogy azt fejlessze, ami fejlesztésre szorul, és arra építsen, amire építeni lehet. Az okosság aktuális definíciója alapvetően a verbális és logikai képességek értékelésére épül, míg a többi adottság – döntően jobbféltekés képességek- inkább csak az ügyesség, az érzékenység vagy a kreativitás kategóriájába tartozik. Szerintem nem is az eszközök vagy a módszertan, hanem az a fő kérdés, és azt kellene átgondolni, hogy az iskolának valóban ennyire „okosságcentrikusnak” kell-e lennie.

MN: Nem lehet, hogy az általános krízishangulatban összekeveredik két különböző dolog: a pedagógusok egy része és a hivatalos oktatáspolitika egyazon probléma két aspektusaként tekinti a gyerekek megváltozott szocializációját és a digitális világ eszközeinek és színtereinek jelenlétét a diákok mindennapjaiban.

FP: Szerintem is ebből van a pánik – holott minden szülői generációnak megvan a maga problémája a gyerekek generációjával. Ezzel nincs semmi baj, hiszen a változás természetes része az életünknek – viszont a mostani gyerekek egy olyan dimenzióban mások, mint az eddigiek, ami a szülők és pedagógusok többsége számára nemcsak, hogy láthatatlan, de megközelíthetetlen is, mivel már maguk a belépésre szolgáló eszközök is bevehetetlen erődítményt jelentenek. Ezzel együtt is nem hiszem, hogy nagyobb lenne a generációs probléma, mint mondjuk a hatvannyolcas nemzedék esetében, amikor kifejezetten a szülők nemzedéke elleni lázadás volt a fiatalok gondolkodásának és viselkedésének középpontjában.

¹Magyar Narancs, 2012. április 12. 28-29. oldal