2012. június 23. szombat, 18:30
Merre tovább, vicces Jani?
Esetem egy tavaly érettségizett tanítványomhoz köthető.
Az illető fiatalember „jó családból” való, I. kerületi, templomba járó, katolikus fiú, aki kiskorában rendszeresen ministrált, a család kedves, kicsi fiacskájaként. Két nővére van, ők már kikerültek az életbe.
A fiú vidám természetű, jóképű, az osztálytársai szeretik, ő a vicces Jani. Három évig tanítottam, viszonyunk elég közvetlen volt, azonban infantilis megjegyzéseivel olykor bosszantott. Ezt tudtára is adtam mindig, úgy, hogy közöltem vele: nagyon szeretem, de már elegem van a stílusából. Ezek az apró bosszantások aztán kiegészültek azzal, hogy folyamatosan készületlenül érkezett az órákra, hiányzott a leckéje, ezért nehezen tudta követni az óra menetét. Unatkozott. Jól nevelt gyerek lévén, nem voltak durva beszólásai, de mindent lereagált, amit az osztálytársai mondtak.
Tenni szerettem volna valamit ezért a gyerekért. Jani jól megvolt magával és a poénjaival. Hogy miért akartam mégis valamit kezdeni a helyzettel?
Úgy láttam, hogy eszessége, ami útravalóul adatott neki, mára megkopott, lassan értéktelenné, semmivé vált. Nemcsak útravaló nélkül maradt ez a remek fiatalember, hanem a saját útját is szem előtt tévesztette. Nem tudja merre és hogyan lesz tovább.
Szüleit az utolsó fogadóórán ismertem meg. A találkozást magam kezdeményeztem, mivel kedves tanítványom eléggé hézagosan járt iskolába, így a dolgozatait gyakran nem írta meg, és amit megírt, az szinte mindig egyes lett. Matekból, de más tantárgyból is a bukás veszélye fenyegette. A közelgő érettségi miatt a szülők is időszerűnek tartották, hogy találkozzanak velem.
A találkozás mélyen megérintett. A két szülő együttes jelenléte drámaivá tette a beszélgetést. (Tizenkettedikes, végzős diákok esetében a tapasztalataim szerint ritkán jelennek meg a fogadóórán a szüleik együtt).
A diskurzusból egyetlen mozzanatot emelek ki. Az anyuka, restelkedő, tehetetlennek tűnő reakcióját az apa kétszer is olyan kérdéssel zárta le, mely megdöbbentő volt számomra. Íme:”Vajon mi (esetleg én) rontottuk el, mit rontottunk (rontottam) el?” „Mit tudnánk csinálni, mit tanácsol?”
Ilyen őszinte, segélykérő kérdéssel tanári pályafutásom alatt még nem találkoztam. Szokatlannak is tűnt ebben a belbudai, visszafogott katolikus miliőben. Egy kemény apa kemény kérdése volt.
János családjáról nem sokat tudok, nem is akartam a mélyben kutakodni. Nem vagyok illetékes abban, hogy megítéljem: milyen szabályok működnek ebben a családban, milyen viszonyban vannak egymással a családtagok, mennyire elmosódottak a határvonalak. Ki nem mondott sejtéseim és gondolataim voltak, azok késztettek arra, hogy felajánljam: beszélek a fiatalemberrel. A szülőknek csak annyit mondtam:„Nem ronthattak el semmit, hiszen szeretik a fiúkat, Jani egy szeretnivaló nagy gyerek.”
Mit tud mondani (semmiképpen se tanácsot adni) egy tanárnő 18 éves fiútanítványának, akinek nagy valószínűséggel elege lehet azt észt osztó, megoldásokat ontó, jót akaró felnőttekből? Ráadásul ebben az esetben éppen a matek tanár faggatja őt lelki dolgokról… Nem akartam, tolakodni, fontoskodni.
Bizonytalan voltam abban is, hogy egyáltalán hol, és milyen formában kezdeményezzem ezt a beszélgetést. De nem kerülhettem el, hiszen az apukának megígértem.
Egyszer aztán a folyosó végében véletlenül találkoztunk, és akkor félrehívtam:
„Beszéltem a tegnap a szüleiddel, aggódnak érted, segíthetek-e valamiben?” Rossz volt a kérdés, lepattintott a válasz: „Köszönöm, nekem kell megoldanom ezt a helyzetet, tudom”.
Ez azt jelentette, hogy hagyjam békén, ez az ő ügye. Feladtam. Gondoltam, ha már így visszautasított, legalább megdicsérem a szalagavató előadásukat és a barátnőjét.
Felcsillanó mosoly után, magától mesélni kezdett, hogy igazából tőle mennyi mindent várnak el, nemcsak a szülei, hanem a barátnője szülei is. A barátnője külföldre megy egyetemre, tudja, hogy mi szeretne lenni, ő még nem, és hogy ez mennyire zavarja nemcsak a körülötte lévőket, hanem őt magát is. Úgy érzi, mintha satuba szorítanák.
„És te mit szeretnél csinálni” „Amerikai focizni, de az drága sport, ezért kimenni külföldre dolgozni, majd esetleg tanulni valamit” . „És? Mi akadályoz meg téged ebben? Tedd, amit szeretnél, focizzál, menjél dolgozni, azután is tanulhatsz még. Nyugtasd meg a szüleidet, barátnődet, aztán minden rendben lesz.” (Persze kétlem, hogy ettől a szülei megnyugodnának. De lényeges-e a fiú szempontjából az ő megnyugtatásuk? Nem lenne jobb, ha sajátmagára koncentrálna, és önállóan döntené el, hogy mit tegyen?)
Elárulta azt is, hogy az iskola nagy teher a számára, otthon ereje sincs arra, hogy elővegye a feladatát, nem akar látni semmit, ami a suliról szól. Nem éreztem illetékesnek magam abban, hogy bármi okosat mondjak. Azt meg végképp nem tartottam tisztességesnek, hogy „lelkizni” kezdjek ezzel a kiszolgáltatott helyzetben lévő kedves fiatalemberrel. Teljesen hiteltelen lennék, ha a jó fej tanárt játszanám, hiszen én magam is a gyermekeim jövőjéért aggódó anyuka vagyok.
Meghatott János őszintesége, megköszöntem neki a bizalmat, de nem felejthettem el, hogy tanárként mi a dolgom. Megpróbáltam teljesíthető követelményeket állítani elé. Megkértem, hogy a leckékből válasszon minden alkalomra egy feladatot, amit meg is csinált. Figyeljen az órán, írja meg a dolgozatokat, ha valamelyik nem sikerül, bármikor javíthat.
A fiú a következő órákon figyelt, kevesebbet viccelődött, dolgozatait megfelelően megírta, és sikerült közepes eredménnyel leérettségiznie. Azután dolgozni ment, rendszeresen focizik, és tervezi, hogy később majd tovább is tanul.
A fenti eset fölvetett bennem néhány kérdést. Milyen határig hallgassam meg tanítványaim személyes problémáit? Milyen mértékben befolyásolhatom jövőjükről hozott döntésüket? Adhatok-e ebben a kérdésben kötelezően megfogadandó tanácsot? Azt gondolom, hogy a legutóbbit semmiképpen sem tehetem. Az előző kérdésekre még keresem a választ. Ebben a keresésben látom további munkám értelmét.
Benő Ildikó
Kissé meglepődtem azon, hogy egy osztályfőnök nem érzi illetékesnek magát a tanítványa családi viszonyainak megismerésére.
Akkor mitől osztályfőnök?
Talán nem kellett volna "vicces Jani" 18 éves koráig várni, pláne ha hézagosan járt suliba, feladatait nem végezte el, stb.
Szerintem egy pedagógus nevelni is igyekszik a tanítványait, még középiskolában is. Eszembe jut a saját matektanárom, közel 40 év távolából, aki bár nem volt osztályfőnökünk, bizony nevelt bennünket. És nagyon jól tette, őrá emlékszem legjobb szívvel a gimis éveimből.
Kedves Éva! Az osztályfőnökségnek ez a tanulói élet teljességét felvállaló tartalma sajnos ma már távolról sem általános. Főleg a középiskolákban viszonylag kevés pedagógus teszi ezt abban a szellemben, ahogyan Te gondolod. Helyzet- és személyiségfüggő, hogy ki milyen mélyen avatkozik bele osztálya tanulóinak ügyeibe. A cikk írójában nagyon rokonszenves az útkeresés, hiszen érzékelhetően felelősséget érez a fiú iránt, és nagy tapintattal próbálja becserkészni. Az osztályfőnöki szereppel kapcsolatos vágyak és a valóság sajnos elég távol vannak egymástól. Szerintem sem jó ez így, és sokat töprengek/töprengünk a problémák megfogalmazásán, megoldásán. Éppen ezért is működtetjük ezt az egyesületet.
Az osztalyfonok es osztalykozosseg fogalmai, foleg kozepiskolai szinten, elavultak. Velemenyem szerint, nincs szuksege egy kozepiskolai gyereknek sem osztalykozossegre, sem osztalyfonokre.
Az osztalykozosseg negativumai kozepiskolaban:
1. A gyerek kevesbe lesz rugalmas, kevesbe lesz onallo es alkalmazkodokepes.
2. Leven, hogy 4 evig ugyanabban az osztalykozossegben el es tanul a gyerek, szukebb latokore lesz, mint pl egy angolszasz iskolarendszerben vegzett diaknak, ahol nem letezik sem osztalyfonok, sem osztalykozosseg.
3. A pedagogus nehezebben tud fegyelmezni egy osszeszokott osztalykozosseget, mint pl, egy kreditrendszerben tanulo, orarol orara mas gyerekekkel egyutt tanulo osztalyt.
4. Ha egy gyermek nem erzi jol magat az osztalykozossegben, keves lehetosege adodik, hogy az osztalykozossegen kivul is megismerkedjen, vagy baratkozzon mas diakokkal.
Elonyok:
Melyebb barati kapcsolatok az osztalykozossegen belul.
Tobb a hatrany mint az elony. Ideje lenne, az osztalyfonokseg kifejezest elfelejteni, a 21.szazad gyermekeinek onallobbnak es rugalmasabbnak kell lenniuk.
Varom megtisztelo velemenyeket az ugyben. Koszonettel.
Kedves Tibor! Elgondolkodtató a hozzászólása, megérne egy vitát. Egyetértek abban, hogy az osztályfőnök és az osztály hagyományos fogalmai elavultak, újragondolást igényelnek. Hogy szüksége van-e a középiskolásnak osztályfőnökre? Nem feltétlenül ennek a szerepnek a keretében, de kell valaki, aki az iskolában biztosítja a személyességet. Mivel az osztályfőnöki funkció több okból nem működik megfelelően a mai iskolában, az elszemélytelenedés tendenciája rohamosan erősödik.
Az osztály adhat védettséget, és lehet kiábrándító és romboló hatású, ez sok mindentől függ. Azt hiszem mégis ez lenne az a kortárscsoport, ahol a csoportdinamikai folyamat a megalakulásától a megszűnéséig figyelemmel kísérhető, és értő kezekben a szociális készségek fejlesztésének gyakorlóterepévé tehető. Ez lenne az osztályfőnöki szerep egyik sajátossága.
Egy jól összeforrott (egymással szolidaritást vállaló) osztályközösség valóban nehéz terep lehet egy tanárnak, de hogy ennek az egyén szempontjából számos pozitívuma van, nehezen vitatható. Megítélése azon is múlik, hogy milyen az iskola ethosza, az osztályfőnök habitusa stb.
Nem hiszem, hogy az osztályközösség elszigetelné a külvilágtól a tagjait, persze előfordulhat, hogy egy-egy gyerek a peremre sodródik, kiközösítik, elmagányosodik. Itt szükség lehet az értő beavatkozásra.
Az osztályon belüli mélyebb barátságok kialakulásának feltételei között különösen fontos, hogy a gyerekek ne csupán a tanítás keretében legyenek együtt.
Az angolszász iskolai hagyományok egészen mások, mint amiben mi szocializálódtunk, tehát ennek alapján nehéz állást foglalni arról, hogy mi a jobb.
Az osztályfőnök szót én sem szeretem, de még nem sikerült mással kiváltani. Az biztos, hogy van itt egy tisztázatlan szerepkör, amit ideje lenne végre a helyére tenni. Hogy ennek azután mi a neve, ki látja, illetve kik látják el a kapcsolódó teendőket, csak azután dönthető el, ha már tisztáztuk a feladatkör tartalmát.
Kedves Juli!
Koszonom a gyors valaszat! Orulok, ha igeny van az osztalyfonok-osztalykozosseg temakorenek megvitatasara. Engem ez a tema evek ota foglalkoztat.
Kerdesek: Konkretan milyen szocialis keszsegekre gondol az osztalykozossegen belul?
On szerint mik az osszeforrott osztalykozosseg pozitivumai?
Az angolszasz iskolai hagyomanyok valoban teljesen kulonbozoek, azonban hiszek abban, hogy tobb eleme is atemelheto lenne a magyar iskolarendszerbe. Onaluk pl, mentori rendszer van, ami azt jelenti a diak es mentora havonta egy vagy ketto szemelyes talalkozon vesznek reszt, ahol szocialis, erzelmi, tanulmanyi es egyeb gyakorlati problemakat beszelnek meg egymassal.
Ha ujitani akarunk az osztalyfonok szerepen es funkciojan, akkor miert ne neznenk meg mi a helyzet mas orszagokban es hatha toluk el tudnank tanulni valami hasznosat?
Igaza van, egy osztaly adhat vedettseget, de en ugy erzem, ez a vedettseg a fuggetlenseg, onallosag, es rugalmassag rovasara megy sok magyar kozepiskolasnal.
Fuggetlenseg: egy kozepiskolai kreditrendszerben a gyereknek onmaganak kell megszereznie baratait, onmagaak kell harcolnia azert, hogy egy kozosseg elfogadja. A mi rendszerunkben ez a harc konnyebb, hiszen az osztalykozosseg "talcan jon", a gyereknek tobbnyire nem kell a magany ellen kuzdenie.
Rugalmassag: egy angolszasz gyerek (angol, kanadai, amerikai, ausztral) mar altalanos iskolaban megtanulja azt, hogy minden evben uj tanarral/tanarokkal kell dolgoznia, uj osztalytarsai lesznek minden evben, tehat megtanulja azt az eletben, hogy hogyan kell az uj es valtozo korulmenyekhez alkalmazkodni. Ez nalunk joval lassabb, hiszen tobbnyire az also tagozatban 4 evig ugyanaz az osztalyfonok tanitja a gyereket, majd ujabb 4 evig felso tagozatban, es ugyanez a statikus alapot marad a kozepiskolai 4 ev alatt is tobbnyire. Ezzel szemben egy angolszasz diak 18 eves korara legalabb 10szer tobb diakkal es majd 3 vagy 4 szer tobb pedagogussal kerult kapcsolatba a tanulmanyai soran.
On hogy latja?
Koszonettel,
Tibor
Kedves Tibor!
A következő szociális készségek fejleszthetők az osztályközösségben (a teljesség igénye nélkül): önismeret, kapcsolatteremtés, kommunikáció, együttműködés és versengés, konfliktuskezelés stb.
Nyilván nem csupán az osztály alkalmas terep erre, de ez az a kortárscsoport, amelynek tagjai (akarva, akaratlan) rendkívül sok időt töltenek együtt.
Az angol iskolarendszer egyes elemeinek átemelésére történtek kísérletek, de csak ott tudtak gyökeret verni, ahol a rendszer nem vetette ki őket magából. Gondolok itt az egész kompetenciaalapú fejlesztésre, a kooperatív módszerek alkalmazására.
A mentori rendszert jónak tartom, van olyan alternatív iskola (pl. a Waldorf), ahol jól működik (bát ott az osztályfőnöki szerepet az ún. osztálykísérő váltja ki), és vannak egyéb alternatív módszerek is az osztályfőnök hagyományos szerepének a kiváltására (pl. függetlenített évfolyamfelelősökkel, patrónusokkal), de ezek nehezen terjednek el.
A nem oktatással kapcsolatos problémák megbeszélése főleg a középiskolákban nagyon ritka (pedig a diákok többsége igényelné). Az osztályfőnöki óra semmire sem elég, ilyen formában akár el is törölhetnék.
Az osztály adta védettség szerintem nem feltétlenül jár önállótlansággal, hiszen ha a saját ismerős közegében elsajátítja a gyerek az alapvető társas készségeket, akkor kívül is jobban boldogul.
Az "osztályközösség" azért nem feltétlenül "jön tálcán". Érdekelne, hogy milyen tapasztalatok támasztják alá ezt a feltevését.
Az alsó tagozatok nagy részében nem egy tanító van, hanem legalább kettő, a szélesebb társas kapcsolatrendszer kialakulását pedig nem az osztályok léte gátolja, hanem az iskolai szintű tevékenységek hiánya.
Helyes ha megnézzük, hogy mi van más országokban, meg azt is, hogy mi van nálunk. Nem sok jó kezdeményezésről tudok e témával kapcsolatban, ráadásul azok sem közismertek.
A jelenlegi közoktatáspolitika éppen a poroszos hagyományokra kíván ráerősíteni, a közeljövőben tehát nem várható az angol modellre történő tömeges átállás.
Kedves Juli!
Koszonom a gyors valaszt!
Tapasztalataim szerint az osztaly adta vedettseg hasznosnak es jonak tunik, azonban a gyakorlatban sajnos egyeltalan nem az. 5 fo teruleten az osztalykozossegben valo let hatranyt jelent a gyereknek. Kerem ezekre konkretan reagaljon, melyikkel ert egyet illetve melyikkel nem. Koszonom.
1.szocialis kompetencia- tervezes es donteshozatal: pelda: egy magyar kozepiskolasnak messze kevesebb donteshozasi es tervezesi lehetosege van, mert az orarendet az iskola kesziti el neki, es mivel nincsen kreditrendszer a tantargyak felvetelet illetoen, igy donteshozasi helyzetben is sokkal kevesbe kerul, ha kerul egyeltalan. Vagyis az osztalkozosseghez valo tartozasa miatt beszukul mind a tervezes, mind a donteshozatala.
2. Kulturalis kompetencia:
Egy angolszasz rendszerben felnovo gyerek jobban ismeri, erti es elfogadja a faji, etnikai es kulturalis kulonbsegeket, foleg azert mert a tanulmanyai soran tobb gyerekkel es tanarral talalkozik, vagyis ismet csak nem szukiti be egy osztalykozosseg a kulturalis kompetenciajat.
3. Pozitiv enkep: itt kulonosen nagy karokat okoz az osztalyfonoki rendszerunk. A gyereknek keves befolyasa van sajat eletenek iranyitasaban. Mi van ha az osztalykozossegben nem erzi jol magat? Mi van ha egy osztalyban 2 vagy akar tobb vezeto szemelyisegu diak van egyutt, akik kioltjak egymast, mig egy szabadabb rendszerben sokkal jobban ervenyesulhetnenek?
4. Onbecsules. Az angolszasz iskolarendszer egyik fo alkotoeleme, hogy a gyerek buszke legyen onmagara. Az osztalykozosseg kotottsegei miatt a bukott/ osztalyt ismetlo gyermek onbecsuleset tesszuk tonkre. Gondoljunk csak bele! Csak azert, mert egy gyerek pl, matekbol sikertelen potvizsgat tesz es emiatt osztalyt ismetel, az osszes elotte tanult tantargyat ujra meg kell csinalnia! Ez melyen igazsagtalan, mind a diaknak, mind a pedagogusnak! Nem hiaba van az, hogy a lebukott diakokkal tobbnyire magatartas problemak vannak. Racionalisan belegondolva, az osztalyismetles olyan butasag, amivel a gyermeknek implicit azt sugallja a rendszer, megbuktal, mert buta vagy. Ha kreditrendszer alapu lenne a kozepfoku oktatasunk, a gyereknek csak a sikertelen tantargyat kellene ujra felvennie.
5. Interperszonalis kompetencia: itt latok nemi pozitivumot az osztalykozosseg leteben, de a gyakorlatban az osztalyfonoki orak nem megfelelo terepet nyujtanak a gyermekek erzelmeinek kezelesere. Pl, sok gyerek kellemetlenul erzi, ha a szemelyes problemairol egy kozosseg elott kell beszelnie.
Az onallosag kerdeset nagyon maskepp latom. Szerintem egy osztalykozosseg nagyreszt gatolja a gyereket az onallosag kialakitasaban, foleg a kozepiskolas korban. En eppen ellenkezoleg tapasztaltam: ha egy gyerek ismeros kozegben elsajatitotta a szocializacios keszsegeket, az ismeretlen, kulso kozegben altalaban NEM boldogul, vagy csak reszben boldogul. Pl, nehany eve, az egyik kollega betegsege miatt ossze kellett vonnunk ket idegennyelvi csoportot egy het erejeig. Mar az elso oran latszott, hogy a diakok zavarban voltak es latszolag nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Az egyik osztalykozosseghez tartozo gyerekek a terem jobb, a masik a terem bal oldalan foglalt helyet a padsorban. En tanarkent probaltam a ket csoportot osszehozni, keves sikerrel. A gyerekek olyan nyilatkozatokat mondtal, hogy pl, " ezek b- esek, nem c- sek, ezert veluk nem baratkozunk." vagy tobben kifejtettek, hogy ugysem egy osztalyba jarnak ezert nekik oket nem is kell megismerni.
A " talcan jovetelt" is igy ertelmezem. Kenyelmesebb es egyszerubb egy megszokott kozossegen belul elni es tanulni es tobb energiat es erofeszitest igenyel egy ujabb es ujabb kozossegben megallni a helyet a gyereknek.
Az osztalyfonok egy osztalykozosseggel az elen jo otletnek tunik elsore. Ha belegondolunk, lehet, hogy butasag az egesz, csak meg nem tudjuk.
Varok velemenyeket a felsorolt 5 szempontomhoz, ki hogyan latja.
Koszonettel,
Tibor
Kedves Tibor! Sajnos az év végén ebben a trópusi melegben nem igazán számíthatunk élénk vitakedvre. Jó lenne az itt felvetett problémákról egyszer egy valódi és széleskörű diskurzust folytatni, de most ennyire futja.
A demokrácia hiányát én nem írnám az osztály-osztályfőnök rendszer számlájára. A kreditrendszer általános és középiskolában nem igazán működik, és az egyetemisták is panaszkodnak, hogy saját tankör híján elvesznek a rendszerben. De ezt most hagyjuk.
Az előítéletesség talán jobban kezelhető kiscsoportban, mint a teljes közösségben. Persze, jó, ha minél több fajta emberrel találkoznak a gyerekek, ráadásul minél korábban, de a társadalmi szintű sztereotíp és előítéletes gondolkodást ez nehezen ellensúlyozza.
Személy szerint hozzám is közelebb áll az angolszász iskolarendszer szemlélete, mint a nálunk megszokott, de azért a kérdés nem ennyire egyszerű, mindkét paradigma működtethető jól és rosszul.
Hogy az osztályok olykor bezárkóznak, versengenek egymással? Szerintem ez a tendencia megszűnőben van, korábban sokkal erősebb rivalizálást tapasztaltam.
A jelenlegi problémák lényegét én éppen nem a túl erős osztályban és az osztályfőnöki szerep jellegében látom, hanem – ahogyan már korábban írtam – az elszemélytelenedésben, az általános bizalmatlanságban, a generációk között növekvő szakadékban.